Tallódi Julianna a 2013-as Fantasztikus kéziratok éjszakája nyertese, novellái eddig az Aranymosás Irodalmi Magazin felületén és a Kalandok és kalandozók antológiában jelentek meg.

Tallódi Julianna

A számonkérők

Balkwill apró falucska volt, ahová az évek úgy érkeztek, mint hallgatag, szerény vendégek, és szél kergette pihetollként röppentek el. A határában álló farmházat alig érintette meg az idő. Már több mint száz éves volt. Kopott ablakkeretein ugyan régi festések évgyűrűi látszottak, gerendái egy másik kor hangjait recsegték, mégis úgy állt a földek tarka négyszögei között, mint ami könnyedén átvészel egy újabb évszázadot.

Abigail Moyne sosem ismert szebb helyet.

A falu egében is meglátta a végtelenséget, a városban is boldogan üdvözölte a nyári napsütést, de a farmon volt a legtökéletesebb minden. Az apja azt tanította Abigailnek, hogy nagyon kevesen látják olyan szépnek a világot, mint az ő családjuk. Mindenben benne van minden – ilyen egyszerű szavakkal tudta csak leírni, számára milyen a látvány, de Abigailnek meg a bátyjának nem is kellett több, hiszen az, hogy az élet ünnep, számukra természetes volt, akár a lélegzés.

***

Abigail apja szerint mások világa szürkébb volt, mert ők nem megtartók. A kifejezés eleinte csak egy szó volt számára, értelmetlen, de fontos, mint a vezetékneve. Később, amikor világa már túlszaladt a farm földjein, megismerte a tanyai munkát és apró padban szorongott a falu iskolás gyerekeivel, a megtartó már azt jelentette, hogy szerencsés.

A többiek nem értették, mi lehet szép egy fűszálban, nem látták meg a piros almát az a betűben, sem a táncot a saját kezük mozgásában, amikor írtak. Mindig ugyanolyan játékokkal űzték el az unalmat. Abigail különbözött tőlük, és a tanítónő másképp nézett rá, mint a többiekre. Nem azért lehetett, mert ő farmon élt – voltak még gyerekek tanyákról, és a kislány tőlük is ugyanúgy különbözött – hanem a megtartó-dolog miatt. Abigail jó ideig találgatta, mi az a kifejezés a tanítónő arcán, de csak akkor jött rá, amikor az apjára is ugyanúgy nézett az egyik falusi ismerőse. Volt benne sajnálat, távolságtartó tisztelet, de félelem is. A sajnálatot értette: félig árva volt, anyjából csak libbenő, hosszú hajra emlékezett, és valami, puha, kedves melegségre, ami sokáig hiányzott neki. Apja azt mondta, anyja az égben van, és onnan vigyáz rá. Alig beszélt róla, azt is csak hosszas kérlelés után, sóhajok között mondta el, hogy olykor virágot font a hajába, mint a kislányok, és amikor a pici Abigail nem tudott aludni, a karjába vette és lassan addig táncolt vele, amíg el nem csendesedett.

***

És a félelem? Abigail akkor sejtette meg, miért láthatta a falusiak arcán, amikor egy osztálytársa megkérdezte tőle, tényleg vannak-e számonkérők.

– Azok kicsodák? – kérdezett vissza, mire a fiú csodálkozva nézett rá.

– Gonosz angyalok. Nem ismered őket?

– Minden angyal jó – jelentette ki Abigail, de érezte, hogy valami hideg telepszik a szívére.

– A megtartóknak gonoszak az angyalai – felelte a fiú.

– Nem igaz! – Abigail dühösen elfordult a fiútól, de a szavak kitartóan zakatoltak a fejében. Ha tényleg gonosz angyalaik lennének, nagyon is érthető lenne, miért néznek rájuk olyan furcsán mások.

Amikor hazament az iskolából, megkérdezte a bátyját, Olivert, hogy mik azok a számonkérők. Hét éves volt, és szentül hitte, hogy a mesék királylányai és szörnyei igenis léteznek valahol, túl a mezőkön, a magányos farmházakon, és a szélmalmokkal teleszórt láthatáron. Először a számonkérőket is ilyen meselényeknek hitte.

Oliver a szénaillatú padláson rejtőzött el vele, és suttogva mesélt róluk.

Pálcikalábú, hórihorgas lények voltak, magasabbak, mint a farmház. Nem lehetett eldönteni róluk, hogy óriásira nőtt gonosz manók, vagy félistenek. Az égből jöttek, alkonyatkor, vagy hajnalban, és mindig elvettek valamit a megtartóktól. Állatokat, és néha… néha embereket is. Anyát nem tüdőgyulladás vitte el, hanem ők. És egyszer elviszik majd a többieket is.

Nem igaz, kiabálta Abigail, pedig már félig el is hitte. Ha nem lett volna igaz, és Oliver csak meg akarta volna ijeszteni őt, akkor vigyorgott volna. De helyette rémült arccal próbálta csitítani. Apjuk végül felment hozzájuk a kiabálásra. Abigail megszeppenve kérdezte tőle, hogy ugye nem igaz az egész? Jonathan Moyne akkor hatalmas pofont kevert le Olivernek, és kiabált vele, amiért ilyen rémmesékkel ijesztgeti a húgát. Aztán egy történetet mondott Abigailnek, furcsát, de sokkal barátságosabbat, mint Oliveré.

A világ régen is olyan kerek volt, mint ma, de az idő szele addig fújta, amíg egyszer megrepedt. Az emberek semmit sem vettek észre, de a számonkérők, akik az égben laktak, jól látták a bajt a magasból. Lejöttek az emberekhez, és tőlük kértek segítséget. Először egy gazdag emberhez mentek. Be kell foltozni a világot, mondták neki. Van rajta egy repedés, aminek épp olyan a formája, mint a te legszebb lovadé. Add nekünk! A gazdag ember nem hitte, hogy repedt lenne a világ, ezért megkérdezte, mit kapna cserébe. A számonkérőknek nem volt vagyona, ezért csak azt tudták felajánlani, hogy odaadják a kerek világ látását, ami szebben csillog, mint egy gyémánt, és világosabb, mint a nap. Azt nem lehet pénzzé tenni, válaszolta a gazdag ember, és megrázta a fejét. A két számonkérő tovább állt, egy özvegyemberhez mentek, akinek egy disznó volt minden vagyona. De ő sem adta a disznót a világ kerekségéért. Harmadszorra egy fiút állítottak meg, aki egy kecskével vándorolt. Tőle a kecskét kérték, és neki is csak a látásukat tudták odaadni. A fiú azt mondta, nehezen élne meg kecsketej nélkül, de körül akarja járni a világot, és látni szeretné, milyen kerek. Ő lett az első megtartó. Később letelepedett, és állatokat szerzett magának. Igazán meggazdagodni sosem tudott, mert időnként a számonkérőknek kellett adnia egyet-egyet. Hiszen az idő szele csak fújt és fújt, mindig újabb repedéseket kellett befoltozni. De cserébe minden nap olyan kerek világot láthatott, ami szebben csillog, mint egy gyémánt, és világosabb, mint a nap.

Apja elmondta, hogy nem kell félnie a számonkérőktől, nem fogják elvinni őt. Ez, és a szavak kereksége megnyugtatta Abigailt, azonban apja vörös kéznyoma a bátyja arcán még sokáig kísértette a gondolatait.

Oliver már nem mesélt neki a lényekről, hiába kérte. Amikor a balkwilli tanítónőt kérdezte róluk, akkor sem kapott igazi választ. A tanítónő ismerte a mesét, de azt mondta, nagyon kevés mese igaz, és ő a Mindenhatón kívül csak abban hisz, amit lát.

***

Három évvel később látta őket először. Apja előre tudta, hogy jönnek, mert megérezte a szél illatából. Valahogyan azt is tudta, mit akarnak. Mindkét tehenüket magával vitte, és ráparancsolt Oliverre, hogy tartsa otthon a húgát, mert túl kicsi még, hogy a számonkérőkkel találkozzon.

Alkonyat volt akkor is, Oliver egyre vörösödő fénybe bámult összehúzott szemével, ahogy az apjuk lassan távolodott.

– Kettőt vitt – mondta, és reszketett a keze. – Mindig csak egy valamit kell vinnie.

Abigail érezte, nem a küszöbön álló szegénység miatt aggódik, hanem ez most épp olyan idő, mint amikor először beszélt neki a lényekről.

– Azt a mesét csak a gyerekeknek mesélik állatokkal, tudod? – kérdezte Oliver. – Disznó meg kecske helyett fiak és lányok szerepelnek. – Abbahagyta, de nem is kellett folytatnia, mert Abigailnek már ennyitől összeszorult a szíve.

– Ők vitték el anyát?

A bátyja bólintott.

– Apa azt akarta, még ne tudd meg – mondta, és olyan komoly lett az arca, hogy sokkal többnek látszott tizenöt évesnél. – De már nagylány vagy.

Többet nem szólt, csak kézen fogta a tágra nyílt szemű, botladozó Abigailt, és kivezette a farmház ajtaján. Előre nézett, az ezerszínű alkonyra, az apja és a két tehén távolodó alakjára. A húga végre megértette a sajnálatot a falusiak szemében. Új, dühös kérdések születtek benne.

***

– Hogy kerek legyen a világ… – suttogta, de már egyáltalán nem érezte annak.

– Nem a mi világunk, mindenki másé – felelte a bátyja, és meggyorsította a lépteit. – Arról szól az egész. Mi a fizetség vagyunk. A tehenek, anya… végül majdnem minden, amink csak van.

– Mi is kellünk nekik? – kérdezte Abigail. Egész testében remegett, és úgy érezte, nem is fűben lépked, hanem Oliver térdig érő sáron rángatja keresztül. Ő is csak az apjukat figyelte, képtelen volt eldönteni, hogy azt szeretné-e, ha hátranézne, és meglátná őket, vagy ha csak menne tovább.

– Lehet. Apa nem mondja el.

– Siessünk – felelte a húga. Egyszerre új, ideges erő költözött belé.

Apjuk nem nézett hátra. A telek határát jelző alacsony bokrok mögé rejtőztek el. Abigail alig látott a könnyeitől meg a sok levéltől.

– Érzed a szél illatát? – kérdezte Oliver.

Abigail még nem érezte.

***

Alexander Wolff festménye (http://jouey-.deviantart.com/)

Alexander Wolff festménye (http://jouey-.deviantart.com/)

A tehenek nyugodtan álltak, miközben az alkony színei mocorogni kezdtek, és lassan tömör, átlátszatlan foltokba olvadtak. A két groteszk, hosszú alak percről percre valóságosabbnak tűnt. Szürke, göcsörtös testük egyszerre emlékeztetett régi faágakra és öregek aszott húsára. Lángszínű fényből szőtt leplet viseltek, szigorú bírói palástot. Nem voltak sem manók, sem félistenek. Éppúgy a természet részének tűntek, mint a hegyek és a csillagok. Amikor a két számonkérő megmozdult, Abigailnek először az jutott eszébe, hogy lábaik nem is járásra valók, hanem csak arra, hogy álljanak az idő áramlatában.

Félelemmel vegyes csodálatot érzett, mint amikor vihart vagy tüzet látott. Felállt a bokor mögül, és Oliver nem is próbálta visszahúzni. Talán sejtette, hogy ha a húga a lények szemébe néz, meg fogja érteni, miért nem lehet elrejteni előlük a jussukat. Hogy hatalmasabbak, mint a vihar meg a tűz, sorsokkal játszanak, és ha nem a bátyját veszik el, majd elveszik az apját, vagy elvesznek mindent, ami csak kedves neki, és ha az nem lesz elég, hogy a világ kerek legyen, hát elvesznek majd mindent a barátaitól is.

***

Apjuk hátrált egy lépést, de csak egyet, pedig az egyik lény lehajolt hozzá, egész közel.

– Válaszoljatok! Kit visztek el? – kérdezte az apjuk, olyan halkan, hogy Abigail talán csak képzelte. De az egyik számonkérő válaszolt. Beszéde olyan volt, mintha szélkakas nyikorogna, de Oliver megérthetett belőle valamit, mert felpattant, és visszaszaladt a ház felé.

Abigail képtelen volt mozdulni. Végignézte, ahogy a lények elviszik a teheneket, egyet a világ kerekségéért, egyet a válaszért. Az állatok végig nyugodtak maradtak, a számonkérőkkel együtt váltak színes foltokká, és tűntek el egészen.

Az apja megfordult. Arca öreg és fáradt volt, mint az óriás lényeké. Tekintete átsiklott a lányán, Olivert kereste, aki úgy rohant, mintha ki akarna szaladni a világból.

Oliver csak másnap hajnalban jött vissza halálosan kimerülten. Felmarkolta a ruháit és a dobozkát, amiben pár pénzérme zörgött. Abigail könyörgött, hogy maradjon, de nem hallgatott rá. Akkor viszont ledobta a zsákját, és a küszöbre rogyott, amikor az apjuk megszólalt:

– Hiába szöksz el, mindenhol megtalálnak! Ha pedig mégsem, akkor is elvisznek valakit közülünk. Ezt akarod?

Oliver persze nem akarta, és maradt. Nem tudták, mikor kell mennie, de bármikor túl korán lett volna.

***

A lány sokat törte a fejét, hogyan tehet egy olyan sors ellen, ami leküzdhetetlen? Nem akarta elveszíteni a bátyját. Az apjának már nem hitt el semmilyen mesét, Olivertől pedig hiába kért tanácsot: ha a számonkérőkről kérdezte, a fiút mindig elöntötte a gyűlölet. Csak néha volt hajlandó beszélni a lényekről, akkor is ugyanazt mondta, mint az apjuk, hogy ez az élet rendje, és a családjuk mindig is megtartó marad. A különbség csak annyi volt, hogy Oliver szavaiból harag áradt, nem pedig apjuk keserű lemondása.

A világ továbbra is gyönyörű volt, de Abigail már tudta, a farmot ölelő ezerszínű napfény kévéi valójában mind sebhelyek.

***

Két évet töltöttek el így, és az alatt Oliver túljutott az izzó haragon és a vádaskodáson, és kikötött az italnál. Apja időnként ráförmedt, hogy nem képes méltósággal viselni a sorsát. Olykor fél éjjel veszekedtek, és ezek után az apjuk is ivott, de ő nem a falu kocsmájában, hanem egyedül a csillagok alatt.

Oliver akkor is részegen támolygott haza, amikor a szél illata megváltozott. Még sötét volt, de a látóhatár mentén halvány csík mutatta, hogy az ég alján már ott várakozik a hajnal. Amikor Abigail kilépett a házból, hogy körbejárja az állatokat, a földek vad szénaszagán át is megérezte a változást a szélben. A veszteség illata furcsán kellemes volt, egyszerre fémes és vaníliás, mintha régi könyvespolcok és padláson felejtett szelencék titkait őrizné.

***

Apjuk nem ellenkezett, amikor rázárták az ajtót. Utánuk sem nézett, csak ült az ágya szélén egy gyertya félhomályában, arcával a tenyerében. Abigail keze ökölbe szorult, és egyre az a kérdés járt a fejben, hogy vajon milyen embert talál majd otthon helyette, ha egyedül hazaér.

– Miért nem maradsz otthon? – kérdezte Oliver mérgesen, de a húga tudta, örül, hogy elkíséri.

– Nem akarom, hogy egyedül menj – válaszolta.

Oliver egy pillanatra elfordította a tekintetét a horizonton készülődő színekről, és a húgára nézett.

– Sose légy szerelmes, Abigail! Ne házasodj meg, nem szabad, hogy gyerekeid legyenek, érted?

– Nem lesznek. – A válasz inkább száraz kattogásnak hangzott, mint ígéretnek.

Egy darabig némán haladtak a megművelt földek közötti keskeny ösvényen, Abigail csak akkor szólalt meg újra, amikor már közelebb voltak a telekhatárhoz, mint a farmház sötét foltjához.

– Valamivel meg lehet vesztegetni őket, nem? Ha kérdezni is lehet tőlük…

Oliver keserű nevetése szinte állatias volt az alkoholtól.

– Te meg akarsz menteni? Ezt még a mesében sem lehet megcsinálni!

– Ha tennénk valamit, amitől kerekebb lesz a világ, talán elengednének.

– Kislány vagy még – mondta Oliver.

Abigail a kezdődő sírás szúrását érezte az álla alatt és a torkában. Azóta nem érezte magát kislánynak, hogy az apja elvitte a telek végére a két tehenüket.

Tudta, hogy igenis van valami, amit tehet. Éppolyan biztosan érezte, mint a szél illatában a veszteséget.

***

Megálltak a telekhatárnál, a bokrok előtt, és várták, hogy a látóhatár csíkjából kivirágozzanak a színek. Abigail sejtette, hogy a válasz ott lesz a számonkérők szemében, és felkészült rá, hogy közelről nézzen az arcukba.

Akkor jöttek, amikor a legszínesebb volt az ég, amikor a hajnal egyszerre volt sötét és világos. Abigail úgy kapaszkodott a bátyja kezébe, mint amikor még kicsik voltak. Oliver szeme tágra nyílt, pislogás nélkül bámulta a számonkérőket. Már teljesen józannak látszott, és éppolyan nyugodtan állt, mint két évvel azelőtt a tehenek.

Amikor az egyik lény lehajolt hozzájuk, Abigail előrelépett, hogy feltegye a kérdést, amire talán nincs is válasz, és amiért nem tud mivel fizetni. A torka úgy elszorult, hogy képtelen volt megszólalni, de nem is kellett, mert a számonkérő mintha megérezte volna a gyűlöletét, az önkéntelen csodálatát, és a szándékot, ami már évek óta feszítette belülről.

Mit tehetek, hogy többé semmit se vigyél el? Hogy vége legyen?

A lény tekintetében nyoma sem volt gúnynak vagy gyűlöletnek. Végtelen, mosolygó szenvedés volt benne, és Abigail megértette, hogy nem a számonkérők az igazi ellenségei. Ők csak azért léteznek, mert szükség van rájuk, azért jönnek el, hogy szolgáljanak. Elvesznek és adnak.

Nem tudta, milyen lenne nélkülük a világ, de sejtette, hogy az ég nem lenne végtelen, nem lenne sem rend, sem szépség, és előbb-utóbb minden szétesne. Ahogy abban a régi történetben.

Minden eltörpült ehhez az üzenethez képest, egyszerre semmiség lett Balkwill nevetséges iskolája és poros utcái, az ég kékje, és a fényfoltok ezer színe a farmház kopott oldalán.

Abigailnek úgy tetszett, órákig áll a lénnyel szemben, beszívva a száraz, édeskés illatot, és a könnyeivel viaskodva. Öregnek érezte magát, olyannak, aki túl sok mindent tud. Meg sem döbbent rajta, hogy a számonkérő tekintete mélyén az emberi lélek szikrája rejtőzik.

Hogyan lett emberből ilyen hatalmas, és mégis boldogtalan lény? Nem kellett megkérdeznie, tudta, hogy azért, mert tenni akart valamit a világ kerekségéért, gyász nélkül, igazságtalan áldozatok nélkül. Talán ő is fel akarta szabadítani a családját. Ilyen egyszerű volt.

Abigail az apjára gondolt, aki mozdulatlanul ül az ágya szélén, aztán Oliverre, a sok üres pohár között a kocsmában, és elképzelte, milyenek lennének e nélkül az átkozott egyezség nélkül. És milyen lehet az embereket a számonkérők szemével látni, azzal a borzalmasan szomorú, öreg tekintettel, és időről időre kisemmizni őket, hogy elűzze a káoszt.

Elképzelte a bátyját, amint az eget átkozza, és benne őt, aki felszabadította, de egyúttal elvette a jövőjét. Ő sem bírná elviselni, ha valaki ilyen áldozatot hozna érte.

Vágyak és kérdések hullottak le róla, súlyos abroncsok, amik eddig összetartották a lelkét. A megtartók így is, úgy is veszítenek, mert ez a sorsuk.

Már tudta, hogy csak egy út van, az, hogy hátralép, végignézi azt, amit a rémálmaiban valószínűleg még ezerszer át fog élni, aztán pedig, amikor már nem maradt benne több könny és gyűlölet, megtanulja az édesanyját és Olivert látni a napfényben, a felhőkben, és az összes fájdalmasan gyönyörű színben, ami megfesti az életét.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon