A zsánerirodalomnak megvannak a mesterei, és az egyik ilyen különleges író az amerikai Michael Swanwick. Ő abba a sorba illeszkedik, ahol Neil Gaiman, Kelly Link, Ted Chiang, Ken Liu vagy Robert Reed található: mindannyian a kisprózában alkotnak egészen elképesztőt. Ami Michael Swanwicket szerintem még ebből a felsorolásból is kiemeli, az a változatosság, vagyis elbeszélései közül nem találunk két ugyanolyant, mind tartalmilag, mind formailag egy folyton megújuló, izgalmas írásokat publikáló szerzőről beszélhetünk.

cover86080-mediumMár a 2008-as gyűjteménye, az addigi legjobbjait tartalmazó The Best of Michael Swanwick után azt gondoltam, hogy ilyen töménységben ennyi jó novellát én már nagyon régen olvastam. Abban a kötetben Hugo-, Nebula, World Fantasy-díjra jelölt és győztes elbeszélések váltogatták egymást, bizonyítva, hogy alkotójuk minden alzsánerben játszi könnyedséggel eligazodik. Az új gyűjteményes kötete, az idén augusztusban megjelent Not So Much, Said the Cat az azóta keletkezett írásokból válogat ki tizehetet. A kérdés természetesen csak az, hogy mi történt a legutóbbi kötete óta a szerzővel?

Nos, jelentem: még mindig nagyon tud írni, még mindig az elbeszélésírók Pantheonjában a helye.

A kötetből kiválasztottam néhány novellát, hogy ezen keresztül mutassam meg, milyen a swanwicki írásmód:

The Man in Gray. A tizenhat éves Martha Geisslert egy idegen férfi megmenti attól, hogy egy vonat elüsse. Ennek folyamányaként a megdöbbent lány megtudja az igazságot: összesen 50 000 ember él csak a világon, a többi mind színész, a címbeli “szürke emberek”, akik arra ügyelnek, hogy az 50 000 számára a világ teljesen valódinak tűnjön. Ez a dicki, de Shakespearet megidéző alapszituáció (vagyis hogy színház az egész világ) egy megindító, érzelemdús párbeszédben csúcsosodik ki Martha és a világát leleplező “szürke ember” között, hogy a végén a jelenet máshogy folytatódjon, mint az elején, az öngyilkossági kísérlet előtt.

Passage of Earth. Az idegenek, ezek a csúf, óriási féregre emlékeztető lények egyikét a főszereplő halottkémhez viszi exfelesége, aki a kormányzat képviseletében felkéri a boncolásra. A novella egyik nagyon jól sikerült része maga ez a művelet, ahogy Hankkal és egykori feleségével együtt felfedezzük az idegen organizmus működését. Már ez a rész is megérne egy misét, de utána jön az igazi meglepetés: hirtelen ötlettől vezéreltetve a Féreg egy darabját a főhős lenyeli. Nem éppen földi átalakulás veszi kezdetét (nem, nem válik maga is Féreggé, ennél sokkal furmányosabb történik), és ebben a különös transzformációban bűn, bűntudat, múltbéli hibák és gyötrelmes lelkiismeretfurdalás mind-mind szerepet kap. Ahogy a legjobb sci-fikben, az idegenek itt is metaforaként működnek, hogy a személyes sorsokon keresztül az emberről mint az egyetlen igazi idegen lényről is mélyebb képet kaphassunk.

3 AM in the Mesozoic Bar. Itt egy őslénykori történet, amelyben egy dinoszaurusz sem tűnik fel, mégis rendkívül izgalmas. Mert ugyan mit tennénk, ha a múltban ragadva már csak pár percünk lenne hátra az életünkből? Buliznánk, filozofálgatnánk, vagy a felelőst hibáztatnánk?

Of Finest Scarlet Was Her Gown. Su-Yin, a tizenöt esztendős lány tanúja lesz annak, ahogy a vonzó, elegáns nő képében feltűnő ördög magával viszi apját. A célállomás nem lehet kérdés: a tábornok az elkövetett bűnei miatt megérdemelten a a pokolba kerül. Su-yin azonban eltökéli, hogy visszahozza apját – lemegy az alvilágba, és kitartása eredményeképp a sötétség ura alkut ajánl neki: egy éven keresztül minden udvarlójának igent kell mondania, ha az randevúra hívja, de nem veszítheti el szüzességét. Ha a próbán átmegy, az apja megszabadul. Swanwick változatában a pokol egy zűrzavaros, élhetetlen, nyomorúságos és reménytelen nagyváros. Lakói barátságtalan vagy különc emberek, de ez nem akadályozza meg Su-yint, hogy beálljon dolgozni egy étterembe, hogy fenntartsa magát és megkeresse apját, és megmentse.

The Woman Who Shook the World-Tree. Mariella Coudy nem szép lány, de rendkívül okos: már 16 éves korára PhD-t szerez fizikából. A magányos nő kutató lesz, és egy lelkes segítőtársával, Richard M. Zhanggal forradalmi kísérletet hajtanak végre. Bebizonyítják, hogy a hétköznapi fogalmaink szerinti idő nem létezik, nincs múlt és jövő. Híresek és gazdagok lesznek, és elkészítik a valóság térképét, amely egy nagy, végtelenbe nyúló fára hasonlít. Azonban más is történik: a nő legnagyobb csodálkozására egymásba szeretnek és így is társak lesznek. Azonban egy robbanásban, egy nagy áttörés előtt állva Richard meghal. A porog sújtott Mariella pedig megcsinálja az utolsó kísérletet, hogy visszakapja szerelmét. Gyönyörű szerelmi történet egy hard sci-fibe ágyazva.

From Babel’s Fall’n Glory We Fled . . . Ez a kedvencem, annak idején, megjelenésekor többször elolvastam egymás után. Talán az egyik legjobb, legszebb és legerősebb első bekezdést tartalmazza a sci-fi elbeszélések történetében. A történetet egy katonai páncél meséli el, aki a főszereplő halott szerelmének személyiségét tartalmazza. Ha ez nem lenne elég bizarr, a benne használt nyelvezet is izgalmas, mert a sztori egy menekülés története emberek és pókszerű lények társaságában egy idegen bolygón. Az elbeszélésben szereplő tulajdonnevek mind beszélő nevek: Bábel, Európa, a póklény neve Ványa bácsi, a bolygó neve Gyehenna, az űrhajó-kikötő neve Ararát… ráadásul egy különleges, tőlünk eltérő logikájú civilizációt is megismerhetünk, amelynek a pénze a bizalom. Nagyon sajnálatos, hogy ezt az elbeszélését író még nem kerekítette regénnyé.

De a teljesség igénye nélkül olvashatunk a kötetben még sok-sok érdekes történetet: olyat, amelyben a szereplők rájönnek, hogy egy történet szereplői, felismerik világuk szabályait, és elmélkednek, hogy vajon milyen lehet az írójuk és az olvasóik; a jóságos földönkívüliek által leigázott Földről, ahol már egyedül csak az írek viszik tovább az ellenállást; a liberális Oroszország lehetetlenségéről; posztapokaliptikus sztorit skandináv helyszínen; egy rendőrségi kihallgatást, amelyben a csak párbeszédből felépülő történetben egy olyan szerelmi háromszög bontakozik ki, melyben az egyik szereplő egy okosotthont működtető mesterséges intelligencia.

200px-Michael_SwanwickMichael Swanwick írásainak a közös jellemzője, hogy igazi sztorikról van szó. Swanwick mesél, elbűvöli az olvasót. A történetek azonnal bevonzanak, viszonylag rövidebb terjedelemnél is olyan világok tárulnak fel, amelyhez egy közepes tehetségű írónak legalább 300 oldalra volna szüksége. A sokszor női, elsőre elveszettnek tűnő, de fejlődő és határozott főszereplők és a mellékszereplők is egyedi, karakteres alakok, a problémák személyesek és szívbemarkolók, a science fiction és a fantasy elemek kezelése pedig jól eltalált. Sőt, néha vegyíti is ezeket az elemeket, és elsőre nem is eldönthető, hogy mit is olvasunk. A legtöbb írása végén csak azt sajnáljuk, hogy nem olvashatjuk tovább regényben, sokkal hosszabban. Stilisztikailag szinte minden kifejezés, szó a helyén van, Swanwick mértani pontossággal bánik a szavakkal.

A science fiction irodalomtörténetében minden a rövidebb elbeszélésekkel kezdődött, a tematika vegykonyháját jelentették, itt lehetett leginkább kísérletezni a stílussal, a vad ötletekkel, és ezt Swanwick jól csinálja. A jól kitalált szituációk majd mindegyikében ott az a csipetnyi humor, szellemesség, ami végképp emészthetővé teszi a sokszor nem evilági kalandokat.

Utóirat: az előszó. Elképesztő ez az ember. A kötet előszavában megkísérli felvázolni eddigi, 1980-as első publikálása óta megtett lépéseit, hogy hol tart most. Öt Hugo-, egy Nebula-, egy World Fantasy- és egy Theodore Sturgeon-emlékdíj, emlékezetes írások tömkelege után még képes leírni azt, hogy reméli, egy nap majd olyan jó író lesz, amennyire csak lehetséges. Michael Swanwick minden szempontból lenyűgöző.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon