Számos regény központi témája a klímaváltozás következtében kialakult disztópikus világ. Ahol a törvény egyet jelent a fegyverrel, ahol a víz a legdrágább kincs, ahol az emberélet annyira eldobható, mint egy papírpohár. Ezt a toposzt felhasználva írta meg Paolo Bacigalupi legújabb regényét, A vízvadászt, ami nyers kegyetlenséggel mutatja be az egyre apadó vízkészletekért folyó harcot.

vizvadaszA történet szerint Délnyugat Amerikában kezelhetetlenné vált az elsivatagosodás, így Nevada, Arizona és Kalifornia állam is elkeseredetten küzd a Colorado folyó feletti uralomért. A sivatagi homokból óriási luxus épületek kezdenek alakot ölteni, ezek az arkológiák, olyan majdnem tökéletesen zárt rendszerek, ahol a felhasznált víz 80-90%-át újrahasznosítják. Ilyen elzárt világban él Catherine Case, Colorardo királynője, aki különböző vízjogokra hivatkozva, riválisait a porba tiporva igazgatja birodalmát.

Így küldi el a neki dolgozó Angel Velasquez-t Phoenix-be, hogy utánajárjon pár Case képzeletbeli bajuszát piszkáló eseménynek. Phoenix-ben él és dolgozik Lucy Monroe is, a Pulitzer-díjas újságíró, aki kezdetben csak tudósítani akar a helyiek és a texasi menekültek közötti feszült viszonyról, valamint a #PhoenixALefolyóban hashtag alatt az egyre súlyosbodó vízhiányról. Maria Villarosa pedig egy déli bevándorló lány, aki barátnőjével szeretne északra menekülni, így kerülve egyre mélyebbre a helyi alvilág berkeibe. Később hármuk története akaratlanul is összefonódik.

Paolo Bacigalupi egy olyan világot teremt, ahol finomkodásnak nincs helye. A végeláthatatlan aszály bekövetkezte nyomán széttöredezik az Egyesült Államok, az államok saját belső határaik védelmében magánhadseregeket tartanak fent. Az erősebb kutya eszik elve érvényesül: az erősebb teszi rá a kezét a gyengébb vízlelőhelyeire vagy akadályozza meg, hogy a Colorado folyóból táplálja magát, különböző vízjogokra hivatkozva igazolva tetteiket a világ előtt. Az így létrejövő hangulat könyörtelen és véres. A porban fuldokló Phoenix utcáin heverő hullák és a hűs, üdítő levegőjű Cypress arkológiák lakói, a lerobbanó-félben lévő koszos autók és a csillogó Teslák olyan erős kontrasztot alkotnak, ami végigkíséri az olvasót a könyvön. Nincsenek végső válaszok, nincsenek világmegváltó megoldások a véget nem érő aszályra. Ez a nyers, naturalista látásmód jellemző az íróra és az egyik előnye is a regénynek.

A könyv keserű jövőképe meglehetősen ijesztő és könnyen valósággá is válhat. Elég csak a saját hazánk évről-évre egyre forróbb nyaraira gondolni. Az aszály nálunk sem ismeretlen, volt már rá példa, hogy az évi termény mennyisége jelentős mértékben alulmúlta az elvárásokat, ám lévén, hogy édesvíz-nagyhatalomnak számítunk, nem igazán éreztük a mindennapi élet során. Így a könyv figyelmeztető jelleget is ölt a szórakoztatás mellett. Más kérdés persze, hogy mennyien kívánják meghallani ezt a figyelmeztetést – érdekesség, hogy az író többször is említ egy könyvet a cselekmény során, ami elég pontosan megjósolta Phoenix elsivatagosodását, de csak a katasztrófa megtörténte után tekintik a könyv íróját látnoknak – utólag mindig könnyű okosnak lenni. Bízzunk benne, hogy A vízvadász nem fog erre a sorsra jutni.

Ám egy ponton a sokat ígérő világ háttérbe szorul és átadja a helyét a kőkemény akciónak. Minden megvan benne, ami egy reálisan brutális techno-thriller szükséges kelléke: ma még nem létező technológiák, az emberéletet semmibe vevő óriáscég és katonái, kemény férfi- és eleinte bizonytalan, de később keménnyé váló női főszereplő, akik persze egymásba gabalyodnak a cselekmény során, hogy aztán egy minden szemérmeskedést nélkülöző szex jelentben teljesedjen ki a kapcsolatuk, a szerencsétleneken élősködő maffia, tűzharc és nyomozás.

Ez nem jelent feltétlenül bajt, de szívesen olvastam volna az aszály sújtotta államok helyzetéről részletesebben. Érdekes ötlet a vízjogokon alapuló világrend, de ez az ötlet kibontatlanul marad. Inkább a közeli képet helyezi fókuszba a nagy kép helyett az író. Persze ha ilyen már-már tanulmányszerűen részletes leírást szeretnénk olvasni a klímaváltozásról és annak a társadalomra gyakorolt hatásáról, akkor egy Kim Stanley Robinson kötetet veszünk a kezünkbe.

Bacigalupi regénye tehát egy nagyon is aktuális témára épülő, véresen realista techno-thriller, egy jól megírt iparos munka, amiben a víz árfolyamával csak a hátrahagyott holttestek száma vetekszik. Talán emiatt a papírra vetett könyörtelenség miatt egy kicsivel jobban odafigyelünk arra, hogy mennyi vizet folyatunk le feleslegesen a lefolyóban.


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon