Mark Helprin a magyar köztudatban és könyvpiacon még mindig leginkább csak a Téli mesével van jelen, ami kamaszkorom meghatározó könyve volt, két példányt is kéretlenül örökbe fogadtak drága barátaim, de amikor tavaly végre sikerült újra hozzájutnom, egyszerűen kifordult a kezemből. Eszembe jutott ugyan, miért szerettem, de ezúttal idegesítően modorosnak találtam. Mielőtt azonban ez az enyhe csalódás érhetett volna, angolul megvettem és elkezdtem egy másik könyvét – leginkább, mert az első oldalakon még a giccshatáron innen maradt a szöveg, és az öncélú szóbodorítás helyett simán csak szépek voltak a mondatok.

A_Soldier_of_the_Great_War_--_book_coverBár a Téli mesére valahogy talán rá lehet még fogni, hogy amolyan urban fantasy, az A Soldier of the Great War egyértelműen mágikus realizmus. Abból is a kicsit olykor münchauseni, túlszínezett fajta. Valamikor a hatvanas években járhatunk, és egy öreg művészettörténész és egy fiatal gyári munkás vágnak át a Róma környéki hegyeken – de mivel a címben szerepel a Nagy Háború, amit mifelénk leginkább I. világháború néven emlegetnek, sejthető, hogy ez csak a kerettörténet. És valóban, a könyv nagyját az idős művészettörténész professzor, Alessandro ifjúsága és háborús kalandjai teszik ki.

Alessandro tehetős római család sarja. Bár feltüzeli a politika, még egyetemistaként is naiv és idealista; valódi, saját bőrén is megtapasztalt bölcsessége legfeljebb a lovaglás,a műelemzés és a szép hölgyek iránti epekedés terén lehet. Ezzel önmagában még nem lenne gond, ha nem a háború előtti években járnánk, és nem tudnánk, hogy a sok szép szólamot hogyan darálja majd le a valóság… még az ilyen mágikusabb fajta is, mint ami ebben a könyvben található.

A túlzó, leginkább már hihetetlen kalandok során Alessandro bejárja nagyjából az összes olaszországi hadszínteret, és fogolyként a magyar vendégszeretetbe is belekóstolhat. Barátokat szerez, szerelmes lesz, elveszít mindenkit és mindent; egy időre még magát a reményt is. Aztán lassan visszatérünk a könyv jelenébe, és látjuk, hogy az elbeszélés megváltoztatja a hallgatóságát, az új generációt – megérteti vele a háború abszurd iszonyatát, és tanulásra ösztönzi. Ez még a kisebbik baj, nem ezért utáltam rettenetesen az utolsó pár oldalt, Helprin a legvégén egy olyan megoldást tesz be, ami rengeteg olvasónál nagyon jól működhet, én személy szerint utálom. Persze értem én, hogy főhősünk olasz, vérében a melodráma, operákat idéz, és némelyik áriát még én is el tudtam dúdolni, de na. A végére kicsit besokalltam a színpadiasságtól.

Mert hát a könyv történetszövése és kalandjai roppant színpadiasak, néhol már-már vásáriak, és ez egy idő után bizony fárasztó. Vannak persze ebben a túlhúzottságban csodálatos alakok – például a háborút irányító, háborodott írnok törpe – és Helprin többnyire ügyesen bánik ezzel a harsánysággal, de hosszú távon azért sok. Ebben biztos az is közrejátszik, hogy nem mozgok annyira otthonosan az olasz kultúrában, nem ismerem mélyrehatóan sem az országot, sem a történelmet, és rengeteg párhuzam és utalás nyilván kimaradt. A hangulat szerencsére átjött, és néhol a komor téma dacára is ízletes és élvezetes volt az a nagy mediterrán gusto, amivel a dolgok történtek, de az én esős angolszász hagyományokon edződött szívemnek nem mindig volt otthonos ez a rikító világ.

Alighanem az is gondot okozott nekem, hogy egy időben rengeteg világháborús könyvet olvastam, olyanoktól, akik megélték vagy az elsőt, vagy a másodika, rosszabb esetben mind a kettőt, és azt a nyers iszonyatot, ami azokból áradt, én még nem tudom jól higítani ezzel a könnyed és kicsit népmesei, nagyotmondó történetszövési hagyománnyal. Nem azért, mert elvi kifogásom van ellene – a legkevésbé sincsen, sőt, úgy gondolom, éppolyan legitim és hagyománytisztelő megoldás így beilleszteni az emberiség egyik nagy traumáját a legendák és az emlékek közé, mint a flamand lövészárkokról szóló, tényszerű, de őrületnek ható leírások ismételgetése – hanem mert nem áll össze a fejemben. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy angol szakosként nekem az első világháború Wilfred Owen és egy kicsit Robert Graves, és szerencsére azért azt a mély iszonyatot más frontokon talán nem tartották fenn olyan hosszú távon, amit ők megidéznek.

De még ha nekem nem is tetszett maradéktalanul, azt azért le kell szögeznem, hogy ez egy jó könyv. Jó könyv, jól megírva, legfeljebb nem én vagyok az ideális olvasója. Talán más életkorban elsodort volna, most legfeljebb elgondolkoztatott, hogy mivel és miért nem értek benne egyet – de azt hiszem, tulajdonképp ez is csak azt mutatja, hogy végül is ez egy jó könyv. Legfeljebb nem én vagyok az ideális olvasója.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon