SFmag

Általában nem vagyok az a típus, aki logikai hibák, egyszerűen megírt karakterek, hatásvadász fordulatok miatt ítél el egy művet. Ezt jól szemlélteti az, hogy bármikor szenvedélyesen megvédem Crichton és Spielberg életművét, főleg azt a szerencsés együttállást, amit a tudománytörténet Jurassic Park néven könyvelt el. Annyi minden sikerült jól azzal a filmmel, hogy elnézhető minden logikai ugrása, tudományos pontatlansága. A Jurassic Park olyan varázslat, amely a tudomány szeretetére tanít.

Itt vagyunk tehát húsz évvel később, a varázslat megismétlésére várva. Arra, hogy a tudományos vitáknak újra legyen kalandra hívó üzenete. Van is miről beszélni egyébként, nagyszerű esettanulmány a moziipar paradigmaváltására a Jurassic World.

Egyszerű ezt szemléltetni. Huszonkét évvel ezelőtti elődje az első jeleneteiben sorra veszi a park kritikájára alkalmas tudományos szakértőket, bemutatja őket a terepen, egy pillanatra sem időzik el olyan karaktereken, akik ne értenének valamihez, és ne lennének kíváncsiak. Még Gennaro, az ügyvéd is determinált figura, kimegy a helyszínekre, és el akarja végezni a munkáját a leghatékonyabban. A Jurassic World az első jeleneteiben sorra vesz olyan karaktereket, akik érdektelenek, máshol jár az eszük, vagy éppen szánt szánddékkal rosszindulatúak. Még a dinoszauruszrajongó öcsi is alig akar elindulni otthonról.

Ha ez még nem volna rossz ómen: a film egyik legelső jelenete egy vászonnagy, ledörrenő hüllőláb, amelyről cseles távolítással kiderül, hogy „csak egy madárhoz tartozik”. Két másik film jut eszembe, ami így hülyítette nézőit a film elején: az Alien 4 és az Indiana Jones 4 (előbbinek szerencsére csak a rendezői változata szórakozik ezzel, utóbbi viszont hatalmas pofon a Paramount-logós hagyományoknak).

A Jurassic World később látványosan erőlködik, kínlódik azzal a feladattal, hogy egyrészt folytatásként állja meg a helyét, másrészt tiszta lappal indítson, és újakat szólítson meg. A film teljes terjedelmében végigveszi a bejáratott elemeket, felcsendíti a régi zenetémákat, de az események gyorsan, üresen, jelentés vagy szimpatikus karakterek nélkül történnek. A néző csaknem olyanná válik, mint a dinoszauruszok között telefonjába bújó tinédzser srác.

Ez a kulcsa egyébként a filmnek: a Jurassic World megpróbálja saját felszínességét igazolni azzal, hogy erre a tulajdonságára minduntalan felhívja a figyelmet, és kritizálja azt. Az egyik szereplő azon morgolódik, hogy „az Indominus Rex nem is igazi dinoszaurusz, az eredeti Jurassic Park volt a jó”, az új vezető pedig műmosollyal magyarázza, hogy a mai közönségnek az kell, ami nagyobb, félelmetesebb. A film egyszerűen önmagát kritizálja.

A baj az, hogy ezzel nem vált ki szimpátiát. Ezzel egész egyszerűen hülyének nézi a saját nézőjét. Értjük, Jurassic World. A felszínesség nem jó. Esetleg megmutatnád az alternatívákat, ha már elhajóztam a vernyákoló családommal a Nublarra?

Persze, sosem teszi meg. Soha nem megy bele egy-egy tudományos koncepció megvitatásába, a végletekig leegyszerűsített cselekmény végletekig leegyszerűsített karakterekkel és párbeszédekkel téblából össze-vissza, néha túlélősztori, néha önironikus hipszterkedés, néha a lehetőségekről ábrándozik, néha mutogatja rajzfilmgonoszát, hogy tudjuk, kit fognak lerágni a Velociraptorok, néha menőnek állítja be a főhősét, hogy a filmbeli gyerekek is azt mondják rá, hogy menő. Köszönöm, film. Nem tudtam, hogy ezt kell gondolni.

Chris Pratt karakterétől tartottam egyébként a legjobban, de végül is ő volt az egyetlen, akiről elhiszi a néző, hogy ember és nem egy android. Szerintem végig próbálta visszafogni a röhögést. Azt sem tudom, hová lett az a Bryce Dallas Howard, akiből még M. Night Shyamalan is kihozta az igazi, nézőt is megríkató szerelmi töltetet, és nem tudom, Vincent D’Onofrio miért képzeli azt, hogy ő Tim Curry.

Ahogy az elején mondtam, nem ítélek el egy művet sekélyes karakterei, kifogásolható logikája és tudománya miatt, de a Jurassic World nem csak hibás, de még semmilyen is. Próbálom megfogni, mi a legnagyobb baj vele, és objektíven szemlélve még akár azt is mondhatnám, hogy ez egy vállalható közönségfilm, közel sem olyan buta, mint sok másik mostanában. Ugyanakkor ha a Jurassic Parkot vesszük alapnak, huszonkét év alatt egyik folytatása sem tudta megközelíteni azt a harmóniát, amit az első film képvisel, és ezalól a Jurassic World sem kivétel.

Ami talán a legjobban fáj, hogy hiányoznak belőle a lassabb, elidőző-rácsodálkozó jelenetek. Hogy a színvilága kényszeresen kék-zöld-szürke, és nem engedi át a valóságot a szűrőkön. Hogy nem érzem a kopogó esőcseppeket a terepjárón, hogy nem érzem a léptek sárba süllyedő súlyát. Ez hiányzik a leginkább, a film klasszikus értelmében vett film-minősége. 

Itt-ott észrevehető némi gondosság, apró ötletes részletek, amelyek a háttérben suhannak el, de a film nagy egésze nem tart sehová. Fogalma sincs róla, mit akar. Ez az első olyan film a sorozatban, amely nem egy expedíció, hanem egy magvalósult szórakoztatópark krízise, és nem bírja ezt kihasználni. Nem mutat új távlatokat, új kalandokat, új lehetőségeket. Nem érti az első film lényegét. Nem érti ennek az örökségnek a jelentőségét. Nem érti, hogy a nézője egyáltalán nem egy indifferens, buta tinédzser. És nem érti, hogy ha mégis az, akkor talán nem illik ezt kritizálnia. Nem szarunk oda, ahol eszünk, Colin. Ahogy az életet, az evolúciót, úgy a nézőt is tiszteletben kell tartani. Sokadszorra nem lesz elég a futás és a sikítás.

Ha ezt nem ismerik fel időben a filmgyárosok, a kihalás a mozinéző populációját fogja fenyegetni. Mi leszünk majd kövületek.

Hozzászólások

hozzászólás