Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.

Brocéliande

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a legendás erdő, Brocéliande valahol Bretagne-ban található, méghozzá alighanem az erdősebb részén, Armorban. De mint minden legendának, ennek sem tudni biztosra a pontos helyét: manapság a legtöbben a Rennes közelében lévő Paimpont erdejére gyanakszanak, de a XIX. század közepéig több más erdőre is ugyanúgy ráaggatták, hogy ez itt maga Brocéliande. Ennek részint az lehet az oka, hogy bár már 1160 körül előkerül a neve Robert Wace Roman de Rou-jában, még vagy háromszáz évig senki nem próbálkozott vele, hogy valamiféle telekjegyzékbe bevezesse. Ebben a korai időszakban még gyakran Brécheliant, Brecilien, és hasonló változatokban bukkan fel a név, és Arthur lovagjai közül először Yvain keveredik el ide, Chrétien de Troyes jóvoltából, hogy a barentoni forrás segítségével rettentő vihart idézzen. Merlin csak 1230 körül érkezik Robert de Boronnak köszönhetően, viszont végül ő és a két varázslónő, Morgane és Viviane eléggé kisajátították a helyet.

Merlin sírja. Állítólag.

Merlin sírja. Állítólag.

Brocéliande legmeghatározóbb tulajdonsága ugyanis az, hogy a legendák szerint Viviane itt csalta csapdába mindenféle szerelmi ígéretekkel Merlint, ám a beteljesülés helyett jól bezárta egy barlangba, ott nyugszik a világ legnagyobb varázslója azóta is, kő alatt, mindörökre. Sírja látogatható, mert a turizmus csodálatos dolog, és megmutatja azt is, ami nincs, és nem volt soha.

Az erdőség másik emlékezetes pontja a barentoni forrás, ahol némi víz és némi kő segítségével minden rendes erdőjáró esőt idézhet – gondolom, mert az olyan nagyon praktikus az erdőjáráshoz – és Sir Yvain is ott hozta össze az évszázad viharát. Szerencsére ez egy másik évszázad volt, sőt, egy másik évezred, de tartok tőle, hogy ahol már a legendák is ennyire eső- és viharközpontúak, ott alighanem hajlamos kicsúcsosodni az óceáni klíma, és tényleg van csapadék bőven.

 Merlin’s Wood

sf merlins woodRobert Holdstock és a nem evilági erdők kapcsolata közismert; mondhatni, Robert Holdstock leginkább a nem evilági erdők kapcsán közismert. A fantasztikumot sok szempontból forradalmasító Mitágó erdő például egy olyan sorozat része, ahol korántsem a főszereplőnek tűnő emberek a legfontosabbak, hanem a kollektív tudatalatttba lenyúló ősvadon, Ryhope erdeje.

A Merlin’s Wood rövid kiruccanás az angol vidék emlékezetében szunnyadó legendákból. Holdstock átlátogat az Arthur-mondakor igazi kohójába (a bölcsője mégiscsak Wales), Kis-Britanniába, és megnézi, a breton erdők mitikus tartalma is olyan baljós-e, mint a briteké.

Határozottan. Sőt, mi az hogy! Valahol a harmincadik oldal környékén abba kellett hagynom az olvasást, mert hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felvonuljak a legközelebbi hegyre, hanyatt feküdjek a hidegen szitáló, novemberi esőben, és a sárban szétterülő hajjal, nyitott szemmel meredjek a semmibe, míg kiéhezett vaddisznók nem végeznek velem. Ezt némileg megnehezítette, hogy éppen május volt, szerencsére volt fél évem túltenni magam az élményen, de a könyvhöz nem mertem visszatérni azóta sem. Abban a harminc oldalban meghaltak már páran, és egyből éreztem, hogy ők jártak jól; azóta utánaolvastam a történetnek, és valóban ők jártak, nem csak jól, de a legjobban.

Holdstock Brocéliande-ja, ha lehet, még Ryhope-nál is nyomasztóbb és ocsmányabb hely. A befelé egyre mélyebb és zordabb angol ősvadonhoz képest itt ugyanis van valami még rettenetesebb: a világ egyik legnagyobb varázslójának, Merlinnek sírja és kísértete, és Viviené, a varázslónőé, aki Merlint ide zárta. Márpedig ha akad a mitágó-tevékenységnél is baljósabb dolog, az a nagyhatalmú varázslók nyughatatlan lelke – és ha több is akad belőle a környéken, ráadásul épp háborúznak egymással, az bizony nem jelent sok jót. Ezek alapján Holdstock igazából nem nyúl hozzá a legendákhoz, még annyira sem, ahogy a ryhope-i történetekben tette. Nem változtat rajtuk, csak megmutatja, hogy néznének ki a saját, végtelenül sötét és kietlen világában.

Dragon Age – Brecíliai rengeteg

2009 egyik legnagyobb számítógépes játéka a Dragon Age volt. A klasszikus világvége-elhárító történetben szinte minden jellegzetes fantasy helyszínre ellátogathatunk (törp tárnák, bukott földalatti birodalmak! Varázslóiskola, ráadásul toronyban!), így természetesen nem maradhatott ki a varázslatos erdő sem: ez a Brecíliai rengeteg, leánykori nevén Brecilian forest.

A név alapján olyan túl sok kérdés nem merülhet fel, hogy ez itt most egy darabka Brocéliande-e, vagy sem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a regében és a térképeken épp elégszer előfordult Brecilien változatban is a nagy, arthuri erdő. Persze a Dragon Age világa, Thedas, elég önálló ahhoz, hogy ne teljesen egy az egyben nyúljon le dolgokat, bár azért az áthallásnál többnyire erősebb, ahogy a számítógépes játékok kezelik a forrásanyagot. A Brecíliai rengeteg ennek megfelelően rendelkezik bőven Brocéliande-os vonással, de egyelőre sok arthurkodás még nem bukkant elő a mélyéből. Persze a cikk írásakor még nem találkoztam senkivel, aki végigjátszotta volna a mostanában megjelent harmadik részt is.

A Brecíliai rengeteg az első Dragon Age játék egyik fontos helyszíne: itt játszódik az elkerülhetetlen alapküldetések egyike, itt kell meggyőznünk arról a pagonyelfeket, hogy nekik bizony mindenféle ősi paktumok értelmében kutya kötelességük az oldalunkon harcolni.

sf da brecilianAz áthatolhatatlan, kísértetjárta vadonba az elfeken kívül többnyire csak őrültek és gazemberek merészkednek, például egy csomó vérmágus, akiket mellékküldetésként eltakaríthat az ember, és egy bolond remete, aki ellopta a helyi fő-ent, egy tölgyfa makkját és gyermekét, ami nélkül bizony az egész játékot bukhatjuk. A rímekben beszélő fa és az időnként a nyakunkba szakadó, dühödt facsemeték kissé tolkieni hangulatot kölcsönöznek az egésznek – bár meg kell hagyni, ez az erdő Tolkienhez is, Brocéliande híréhez, sőt, még a tulajdon küldetésünkhöz képest is egész festői és napfényes. Az is kölcsönöz neki némi tolkieni áthallásokat, hogy az elfek itt élnek, bár ezek az elfek inkább emlékeztetnek az indiántörténetek nemes vademberére, és vándorló, nomád vadásztörzsekben élnek, nem a pompázatos, ősi erősségekben.

Az eredeti Brocéliande-hoz hasonlóan itt is akad némi varázslatos mikroklíma, bár ezúttal egy sokkal elterjedtebb, szinte már unalmas fordulatról van szó: áthatolhatatlan ködfal őrzi a túlvilági romokat, és csak a hely varázserejének megszerzésével lehet átjutni rajta.

A brecíliai küldetés főképp vérfarkasok köré épül. Brocéliande-i vérfarkas-tevékenységről az arthuri mondákban nem tudok, viszont érdekes adalék, hogy a farkasember, a vidéken még mindig tisztelt farkas-szellem valamiért Holdtsocknál is megjelenik – nem hinném persze, hogy ez köszön vissza a Dragon Age-ben, és nem valami sokkal kézenfekvőbb okból választották épp a farkasosdit, de mindenképp érdekes egybeesés.

A Brecíliai rengeteg túlvilági mivoltát amúgy azzal magyarázzák Thedas tudósai, hogy annyi csatát vivtak itt az ősi elfek és a tevinteri impérium seregei, hogy ez a sok pusztítás felszaggatta a Leplet, a szellemvilág és a fizikai valóság közti határt, és kísértetek és egyéb, (többnyire ártó) szellemek sokkal könnyebben hozuáférnek itt a halandókhoz. Bretagne területén nem dúltak óriási háborúságok sem a római korban, sem azután, ám kísértetből nincs hiány: elég csak Merlinre gondolni.

Beleriand

Középföldét ifjúkorában kontinensnyi erdő borította; Beleriand hatalmas vadonja volt az otthona az első tünde királyságoknak. Tolkienre, bár elsősorban és leginkább felismerhetően a germán hagyományokra épített, nyilván nagy hatással voltak az arthuri legendák is: nem meglepő hát, hogy a korai változatokban ezt a vidéket gyakran Broceliand vagy Broseliand (továbbá Golodhinand, Noldórinan, Geleriand, Bladorinand, Belaurien, Arsiriand, Lassiriand, Ossiriand) névvel jelölte. Beleriand végül egy földrésznyi területté dagadt, több ezer éves történelemmel, és jócskán túlnőtte Brocéliande-ot, de érdemes tudni, hogy legalább asszociáció szintjén arthuri erdőként kezdte.

A kelta hárfa mestere, a breton Alan Stivell is megénekelte Brodcéliande erdejét

Bedegraine

Arthur király és lovagjai persze nem csak baljós breton erdőben barangoltak, akkoriban még Angliában is nőtt épp elég fa. A nagy arthuri erdők közül érdemes még megemlíteni Bedegraine nevét, ami a legendák szerint leginkább arról volt ismert, hogy Arthur itt aratta az uralkodását megszilárdító, sorsfordító győzelmet az ellene fordult tizenegy király ellen. Bedegraine gyakran egy város neve is, ahol Arthur udvara meg-megfordul, és Malory például határozottan a sherwoodi erdőbe teszi (Robin Hoodot nem említi, de mások azért gyakran összedolgozzák a két mesekört).

King Arthur

A magyar illetőségű NeocoreGames 2008-as szerepjáték-stratégia hibridjében, a King Arthur című játékban, amely az arthuri mítoszokat értelmezte át és öntötte nyakon dark fantasyvel, kiemelt szerepet játszik a Britannia közepén terpeszkedő félelmetes Bedegraine-erdő, a birodalom élő, lélegző szíve. Bedegraine ugyan korábban is veszedelmes ősvadonnak számított, de a helyzet kifejezetten sokat romlott, amióta egy kőből kihúzott kard miatt elszabaduló mágikus kataklizma felborította az ország békéjét. Bedegraine régen kihaltnak hitt, legendás lények tanyája lett, és a rettenetes túlvilágról visszatérő Sidhe nép mindkét udvara, a Seelie és az Unseeelie tanács is fenyegető tornyokat emelt a mágikus rengetegben. Terveik szerint innen igázzák majd le a földet, amely valaha az övék volt, de elhatározásuknak némileg keresztbe tesz egy ifjú király igyekezete, aki Pendragon lobogója alatt szeretné egyesíteni a viaskodó uralkodókat…

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. Sam Reed szerint:

    “mert hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felvonuljak a legközelebbi hegyre, hanyatt feküdjek a hidegen szitáló, novemberi esőben, és a sárban szétterülő hajjal, nyitott szemmel meredjek a semmibe, míg kiéhezett vaddisznók nem végeznek velem.”

    Ez zseniális. Azóta is próbállak elképzelni, amit megnehezít kissé az, hogy nem ismerlek :-) De nagyon tetszik.

  2. tapsi szerint:

    ah, köszönöm szépen :D bár az elismerés főleg Robert Holdstockot illeti, amiért ilyen markánsan nyomasztó könyvet írt :D

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon