Néhány évvel ezelőtt (belegondolva, pont az Ólomerdő megjelenésének környékén) kezdtem megérteni a nézőpont fogalmát és jelentőségét. Általában a legegyszerűbb szemléltetés az volt, amikor a Lost bedobott egy-egy olyan epizódot (jobb esetben évadnyitót), amikor egy addig viszonylag ismeretlen és/vagy ellenszenves karaktert állítottak a középpontba, és az ő szemszögéből mutatták az eseményeket. Ekkor a teljes történet, annak tétje is nagyot fordult, újra kellett értelmezni a korábban látottakat, a jónak tűnő következtetéseink pedig semmissé váltak.

Az ilyesmitől teljesen be tudott szakadni az agyam. Mindig csak néztem ki a fejemből, hogy hűha és váó. Az ember azt hinné, az évek során immúnis lesz erre a technikára, de kezdődik az Üveghegy, és csakis kellemes borzongással lehet tudomásul venni, hogy ezúttal Lóna hangjára figyelünk, az ő szemén keresztül látunk. Egy teljes kisregényen keresztül.

Tekerjünk vissza hét évet: Kleinheincz Csilla megígéri olvasójának, hogy Emese és Héterdő meséje még nem ért véget, de hét évet kell várni ahhoz, hogy megtudjuk, mit tartogat még az a kegyetlen toll. Se többet, se kevesebbet. Az ígéret pedig betartatott. Belegondolni is rossz, hogy pont ennél a könyvnél csússzon félre egy ígéret. Létrejött a folytatás megírásáról szóló blog is, amit néha olyan fájdalmas volt olvasni, mint amilyen fájdalmas a varázslat lehet (azok a kivágott oldalak, anyám). De mit kapunk a fájdalom árán?

Furcsa volt az Ólomerdőt annak a tudatában befejezni, hogy hamarosan itt a folytatás. Annak a regénynek egy fontos központi konfliktusa feloldásra került, volt megváltás, volt tragédia, és annak az ígérete, hogy egy világ most feltárul, úgy igazán. Nem tudtam, mi jön: valami echte fura fantasy, egy birodalomvisszavág, vagy egy újabb évad?

uveghegy_b1_mutiAz Üveghegy, bár Lóna nézőpontjával indít, nem egy elszállt folytatás. Nem visszaemlékezés, nem telnek el hosszú évek, nem nyit a regény teljesen új szereplőkkel, hogy azt se tudjuk, mi folyik éppen. Szinte hozzásimul az Ólomerdő végéhez, alig néhány oldalon belül kedves ismerősöket köszönthetünk, még ha csak említés szintjén is (igen, mindenki kedvenc karaktere, a sármos és borongósan romantikus gödöllői HÉV is visszatér). Az Üveghegy című kisregényben nem fedezünk fel érdemben új világokat, új karaktereket, csak nyomokban, mert ez inkább egy szoros családi dráma. Tulajdonképpen olyan, amilyen nagyrészt az Ólomerdő is volt. Részben annak egyfajta értelmezése is. Meglepően kegyetlen dolgok történnek benne: ismét megmutatja a történet, hogy milyen árat kell fizetni a varázslatért, és hogy egyáltalán nem jár az embernek az, amiről úgy gondolja, hogy jár neki. Nagyon csúnya lecke.

A Kősárkány, amely a hosszabb szöveg a kötetben, már kevésbé meditatív, fokozatosan mutat be új szereplőket, új cselekménymozgató eseményeket, a tündérvilág új aspektusait (meg egy kicsit kitekintünk külföldre is), és itt érik meg a régóta esedékes dilemma: mihez kezd Emese azzal a szituációval, hogy ő egyszerre tündér és ember? Mit tud tanulni a varázslatról és önmagáról, úgy igazán? Itt a cselekmény mozgástere elég nagy, ennek ellenére a szöveg meglepően feszes, céltudatos, és minden mozzanatával azon van, hogy az előzményekben bemutatottak következményeit vizsgálja, az azokból eredő konfliktusokat feloldja. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a fordulatokból, elmondhatom, hogy mindezt elegánsan, következetesen teszi.

Végig nyilvánvaló egyébként, hogy a könyv az Ólomerdő folytatása, még ha nem is látnánk a borítót, egyszerűen minden sorában felismerhető. Nem tudom megítélni, hogy vajon mennyire működne önálló kötetként, de gyanítom, kicsit zavaros lenne. Megvannak a visszautalások, de annyira szorosan, annyira organikusan viszi tovább az Ólomerdőnek mind a nyelvezetét, mind a tematikáit, mind a karaktereit, hogy ezáltal definitív, elképesztő folytatássá válik, amely amellett, hogy előremutat, folyamatosan értelmezi önmagát és előzményét is. Az is nyilvánvaló az utolsó fejezetekben, hogy még bőven akad mesélnivaló, és mind az Üveghegy, mind a Kősárkány egy olyan akkorddal zárul, hogy „ez fog történni, de csak majd”. Ha most a két sztori szintén fél év különbséggel jelent volna meg (vagy hét), ez ritkamód felcseszett volna.

Lényegében nehéz is lenne szétszedni ezt a két részt, sőt most már az Ólomerdőhöz képest sem lehet külön egységenként értelmezni az egyes szövegeket, egyszerűen most már látszik, hogy mire képes és mire lesz képes ez a ciklus. Itt nincs szerzői ígéret, itt egyfajta történeti ígéret van. Ha ezen a színvonalon létrejön a teljes sorozat, szerintem a magyar irodalom sztrókot fog kapni: példátlan és gyönyörű egységben elmondott nagymese jön létre, amelynek ez a második kötete úgy egészíti ki az elsőt, hogy a narratív technikák és nézőpontok váltása mellett sincs disszonancia-érzetünk. Ez nettó varázslat.

A külcsín is méltó ehhez a varázslathoz: Sánta Kira és Csigás Gábor remek munkát végeztek a borítóval, passzol az előző kötethez (anyagában mondjuk más), és ismét Cserny Timi Pookah markáns illusztrációi várnak a lapok között.

Mit mondjak: kívül-belül pazar cucc. Ha csak hétévente vesz az ember magyar fantasy-t, ezt akkor se hagyja ki.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon