A Sarantine Mosaic tökéletes Kay történet, ennek minden velejárójával. Színes, drámai, romantikus, nem fél a pátosztól, de nem naivan idealista. Szokás szerint ez is egy fél-ál-alternatív történelmi regény, az olasz városállamok (Tigana), a francia trubadúrok (A Song for Arbonne), a spanyol Reconquista (The Lions of al-Rassan) és a kelta-szász-viking Britannia (The Last Light of the Sun) után a kora középkori Bizánc leképzése. Bár az összes most felsorolt könyvét rettentően szeretem, a Tigana után most először éreztem azt, hogy kifejezetten jó, hogy ezt a történetet ebben az áltörténelmi világban írta meg, és nem lett volna legalább ilyen jó vagy érdekes, ha egy valós alapokra felhúzott, fantasztikus történelmi regényt csinál belőle.

sf sarantine1Leginkább talán azért lehetett ez az érzésem, mert Bizánc olyan … bizáncian összetett téma, hogy amint valóságosítani kéne, félő, hogy mindent agyonnyomnának a tények – így viszont sikerült megőrizni az egész óriási pompázatosságát anélkül, hogy a részletek nagyon rátelepednének. Persze biztos meg lehetne csinálni ezt egy történelmi regénnyel is, de akkor meg nem tűnne elég valóságosnak; hiányoznának a kis részletek… amik aztán agyonnyomnák az egészet. És persze mindez igazából mindegy is, mert a lényeg az, hogy ez a kétkötetes sorozat nagyjából úgy tökéletes, ahogy van.

A történet szokás szerint igen sok szálon fut. Valahol a napfényes keleten egy okos és ravasz császár és felesége, a táncosnőből lett császárné a folyamatosan morzsolódó-duzzadó Birodalom felvirágoztatásáról álmodnak. Valahol az esős nyugaton Crispin, a mozaikkészítő épp mozaikot készít, bár mióta a pestis elvitte a feleségét és két kislányát, már a munkájában sem leli az örömét. Valahol egy hatalmas, mindig forrongó városban egy fiatal fogathajtó arról ábrándozik, hogy egyszer majd bajnok lesz. Valahol egy sáros kis porfészekben, a tulajdon fővárosában egy frissen trónra került királynő arról álmodozik, hogy megéri a tavaszt. Ezt az álmot osztja egy másik sáros kis porfészekben, egy világvégi falu fogadójában szolgáló rabszolgalány is, bár ő hinni már nem hisz benne.

sf sarantine2Természetesen előbb-utóbb mind találkoznak, van szerelem és ármány, valamint ősi és hatalmas mágia, bár az azért mértékkel, és akkor épp olyan emberfölötti, idegen és félelmetes, amilyennek lennie kell. Császárok buknak el és emelkednek fel, fogathajtók versenyeznek tisztességesen vagy épp aljasul, táncosnők igazgatják a világ dolgait, aszkéták prédikálnak, részeg nemesifjak szúrnak le vadidegeneket az utcán, mert azt hiszik, nekik azt is lehet, a város hatalmas, és magába olvasztja mindegyiküket.

A világ eseményei, viszályai, fordulatai és hóbortjai mind párhuzamba állíthatóak Bizánc hosszú és viharos történelmének különféle eseményeivel. A focihuligánok kocsiversenyek szurkolóinak két nagy pártja éppúgy a kék és a zöld, mint az Bizáncban volt, és a derék sportrajongók a könyvben is éppúgy hajlamosak egy kis lázongásra és vérontára, mint a valóságban voltak. Ott a kettészakadt keresztény egyház (a kérdés ezúttal az, hogy a helyi Krisztus-változat, Heladikos istenként imádása eretnekség-e, vagy sem), felsejlik már az iszlám eljövetele, szinte név szerint meg lehetne mondani minden népről, családról, szokásról, hogy honnan jött, és hát a térképen sem kell sokat csavargatni, hogy kilógjon alóla Európa. Arra persze érdemes vigyázni, hogy ez azért nem valóságos történelem, például messze nem olyan bizarr és véres, ellenben sokkal szerethetőbb.

Itália ugyan kevésbé csizma, de a Fekete-tenger könnyen felismerhető

Itália ugyan kevésbé csizma, és a helyi Odüsszeusznak is kevesebb szigetet kéne bejárnia, de a Fekete-tenger könnyen felismerhető

Az első kötet címe, a Sailing to Sarantium egyértelmű Yeats utalás. A Nobel-díjas költő egyik legismertebb verse a Sailing to Byzantium, de Bizánc, az eszményi és a valódi Bizánc később is előkerül a műveiben. A regény a vers egyes részeit erősebben, másokat tompábban hozza vissza – említi például az éneklő aranymadarakat, találkozunk is hasonlóval, de az egész letisztult, sematikus, mesterséges halhatatlanság, a változatlan öröklét szembenállása a folyamatosan változó, forrongó, ismétlődő élettel nyilván teljesen máshogy jelenik meg, és nem is olyan markáns. Legfőképp, mert egy (alapvetően azért mégiscsak szórakoztató) regényben az elevent és a végest sokkal könnyebb megidézni, mint a merev végtelent. Persze Crispin művészete, a mozaikkészítés nyilván épp erre szolgál, ezért van olyan sok szó arról, hogyan formálják meg a képeket, miért fontos, mi hová kerül, hogyan csillan, milyen színű; és ezért olyan hatásos a zárójelenet is, ami nagyrészt végül is egy leírás, a szereplőkről készült mozaikfal leírása, az, ahogy a mi szabálytalan és halandó hőseink beledermednek a kötött formák szerint készült, azt mégis meg-megcsaló öröklétbe. Persze nagyon régen volt az, hogy én Yeats-t tanultam, és akkor is sokkal jobban érdekeltek a történelmi-politikai versei, például az Easter 1916, mint ez a Bizánc dolog. Nem is biztos, hogy egy egyetemistának tényleg át kéne tudnia érezni a halandóság, a test hátrahagyásának kérdését, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt egy idősödő, a halálra készülni kénytelen ember teszi. Yeats vonatkozó korszaka ennek megfelelően nem hagyott bennem mély nyomokat, és lehet, hogy mindenre rosszul emlékszem belőle… valamint biztos, hogy rengeteg utalást és párhuzamot nem fedeztem fel a Sarantine Mosaic esetében. Bevallom, azt sem tudom, a második kötet címét hová tegyem ebben az egészben.

Crispin sem csinálta volna  jobban

Crispin sem csinálta volna jobban

A költészet persze nem csak ihletként áll közel Kayhez, és most nem arra gondolok, hogy a regényei mellett azért jelent meg verseskötete is. Egyrészt azokat a nagy ívű, túlzó és drámai történeteket, amiket ír, leginkább az menti meg attól, hogy giccsbe forduljanak, hogy van bennük valami mélyen lírai mélabú, másrészt kifejezetten szépen ír. Nagyon szeretem a stílusát, és ezúttal sem kellett csalódnom benne: és még egy ódon templom félig lepergett mozaikképét is le tudja úgy írni, hogy az izgalmas és emlékezetes legyen. Szinte már olyan mozgalmas, mint egy igazi, Ben Hurt is megszégyenítő kocsiverseny.

Talán elfogult vagyok Kay-jel szemben, de tény, hogy szinte minden regényét olvastam már, és kivétel nélkül magával ragadónak, színesnek, izgalmasnak találtam őket. Nem ajánlanám mindenkinek, mert romantikus, a szó jó értelmében, mert nem szikár és nem embergyűlölő, és ritkán kegyetlenkedik fölöslegesen. Vannak gyenge pontjai, hol ez, hol az – de ez az a könyve-sorozata, amire azt mondanám, hogy nagyjából hibátlan. Az ezt követő Under Heaven nekem a vége felé bicsaklott egyet, de itt gyönyörűen sikerült együtt tartania azt a rengeteg sok szálat – sikerült arányaiban és részleteiben is tökéletesre kiraknia a mozaikot.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon