SFmag

Tavaly és idén is felröppent a remény, hogy ez most tényleg a fantasztikus filmek éve lesz. Sok filmet kiáltottunk ki előre az évtized sci-fijének, fantasyjének, hogy aztán szépen csendben eltűnjenek a süllyesztőben.

Eközben pedig, 30 évvel ezelőtt, 1984-ben többek közt a következő, mára már kultikussá vált filmek kerültek bemutatásra: Szellemirtók, Szörnyecskék, Terminátor, Indiana Jones és a Végzet temploma, Dűne, Végtelen történet, 2010. Űrodüsszeia: A kapcsolat éve, Az utolsó csillagharcos, Rémálom az Elm utcában, Csillagember, Star Trek III, Conan, a pusztító, Dreamscape – Álomküzdők, A kukorica gyermekei, Tűzkeltő vagy a Backaroo Banzai kalandjai: nyomul a 8. dimenzió. (Ezek mellett útjára indultak a Beverly Hills-ei zsaru, a Karakte kölyök és a Rendőrakadémia franchise-ok, plusz láthattuk a Smaragd románcát is.)

Többségük önálló ötleten alapul, nem franchise, nem remake. Ezek közül a következő hetekben néhányat felelevenítünk a 30. éves évfordulójuk alkalmából:

TERMINÁTOR

Akinek nem axióma, hogy James Cameron harmincéves opusza remekmű, annak itt van néhány érv, hogy átgondolja véleményét.

A hangulat

A film baljós szélzúgással indul, hogy azután az éjjeli, jövőbeni lövöldözés, majd a felejthetetlen kép, a lánctalpak alatt széttrancsírozódó koponyahalom következzen. Apropó, jövő: amikor Katniss Everdeen még egy kósza gondolat sem volt, mi már rég láttuk, milyen is lesz az igazi posztapokaliptikus világ. A terminátor legjobb jelenetei szerintem nem is az 1984-es esztendőhöz kötődnek, hanem a 2029-eshez, a reménytelenséggel, az élni akarással, a szinte semmi szépséget vagy esztétikai élvezetet nem nyújtó Földjével.

A sci-fi és messiási elem keveredése

Időutazás. Mindig is izgatni fog minket, James Cameron pedig – a paradoxonokkal okosan nem törődve – egyszerű, könnyen érthető történetet körített az alapötlet köré. A tét már a kezdetektől világos, rögtön bevon minket a film alapvetése: mi lenne, ha egy meg sem született embertől függne az egész homo sapiens sorsa? Sőt, mi lenne, ha már születése előtt eldőlne minden?

A főszereplő

Csak néhány rövid sor, mimika nélküli beszéd, merev felsőtest és határozott cselekvés – ennyi kell csupán, hogy valaki beköltözzön az egyetemes filmtörténet évkönyvébe. Arnold Schwarzenegger nélkül biztosan egészen más lett volna a film. Ma már komikusnak hat a tény, hogy eredetileg a főrossz szerepére a sportsztár O. J. Simpsont kérték fel, csak „túl jó fiúnak találták”. Az osztrák emigráns meg az emberi védelmező lett volna. A húzás azért zseniális, mert végig, egyetlen percre sem gondolhatja a néző, hogy az ember erősebb. Itt a gép legyőzhetetlen, nem véletlen, hogy csak egy másik gép képes legyőzni. A terminátor a végső, megvesztegethetetlen gyilkológép. (És nem halálosztó, ahogy a borzalmas magyar cím sugallja.)

Az akciójelenetek

James Cameron tökéletesen megkomponálta a film savát-borsát adó akciójeleneteket. Alapvetően egy üldözéses moziról van szó, és ehhez alkalmazkodik a film ritmusa is. A terminátorról fokozatosan derül ki, hogy elpusztíthatatlan: hiába sérül meg, a néző reménykedése, hogy a kiborg most már tényleg, végleg bekrepál, semmivé foszlik.

Lakás, éjszakai klub, autó, kamion, gyár: jól felépített sorozatot láthatunk, amelynek a végén rájövünk, hogy nem csak a jövő determinált, de Kyle sorsa is.

A fantasztikus filmbeli, dramaturgiai építkezés ragyogó mikropéldája a diszkóbeli jelenet. Vágás, zene, kép, mondanivaló, az arckifejezések – minden összhangban van a mondanivalóval.

A filmzene

Brad Fiedel egyszerű, szintetizátoros zenéje jól illeszkedik az alapvetően egyszerre technofil (jövő) és technofób (jelen) filmhez. A nyitó feliratok alá kevert dallam reményről és végzetről, küzdelemről, elbukásról és győzelemről szól. A fémes effektek kitűnően árnyalják a dobok nélküli témát.

A korrekt és tipikus nyolcvanas évekbeli rockzenéről pedig a Tech Noir dallamsora gondoskodik.

Hozzászólások

hozzászólás