A hetedik, X-Men univerzumban játszódó film semmi kétséget nem hagy afelől, hogy jól bántak a 225 millió dolláros költségvetéssel.
Ritkán látható, a haláltáborok képét felvillantó narrációból tudjuk meg, hogy 2023-ra a mutánsok a kihalás szélére kerültek. Ennek oka a múltban elindított, mutánsellenes fegyverkezési program, amely – Mystique hibájából – lehetővé tette a kormányzat számára, hogy legyőzhetetlen Őrrobotokat gyártsanak. Az arctalan, hatalmas androidszerű lények nem olyanok, mint az eredeti képregény emberszerű negatív hősei. A filmben elpusztíthatatlanok, fizikailag és szuperképességek tekintetében is szegény mutánsok fölé magasodnak.
A bevezető képsorokban éppen a maradék X-Men létezése is veszélybe kerül, csak az egyfajta lélek-időutaztatásra képes Kitty Pride segítségével kerülik el a véget. A maroknyi ellenálló egy kínai kolostorban találkozik, ahol Magneto és Xavier professzor is jelen van. Körvonalazódik egy utolsó terv: Farkast visszaküldik 1973-ba, hogy akadályozza meg az Őrrobotok tervezőjének, Bolivar Trasknak a meggyilkolását. Ha ugyanis nincs gyilkosság, a kormányzat sem lát ellenséget a mutánsokban, nem indítja el a programot, nem lesznek Őrrobotok, és nem lesz a jövő annyira reménytelen.
A helyzetet csak az nehezíti, hogy Farkasnak egyenként kell felvennie a kapcsolatot a csoport tagjaival, akik természetesen a múltban még nem ismerték őt. Ráadásul nem mást, mint Mystique-t kell megállítani, aki eléggé eltökélt a gyilkosság végrehajtásában.
Az X-Men – Az eljövendő múlt napjai nagyot szól, nagyot üt, egyszerre rágógumi a 3D-s szemüveg mögül pislogó szemnek, ugyanakkor pedig karakterdráma is. Az első percek frenetikus, tökéletesen komponált akciórésze, a sötét, disztópikus jövő és a hetvenes évek színei jól kiegészítik egymást. A robbanások sehol sem olyanok, mint a Bruckheimer-filmekben: a rendező, Bryan Singer vizuális elképzeléseibe belefér a humor (a fiatal Magneto kiszabadítása pontosan ilyen), és valamiféle mértéktartás. Mert az összes nagyszabású kaland mögött alapvetően emberi kérdések állnak: megváltoztatható-e a személyes múltunk? Illúzió-e a szabad akarat, vagy van erőnk nemet mondani saját, jogos igényeinkre, ha a túlélés a tét?
A morális háttérhez nagyon jók a szereplők. Persze könnyű dolguk volt, hiszen több filmben – a képregényrajongókkal együtt pedig kockák ezreiben – ismerhettük meg a mutánsokat. A film alapvetően három karakterre épít: a fiatal Magnetóra és Xavier professzorra, valamint Mystique-re. Ezt a három színész (Michael Fassbender, James McAvoy és a mémkedvenc Jennifer Lawrence) hihetően hozza. Különösen a német-ír Fassbender szuggesztív jelenség, ha mutáns lennék, biztosan őt követném, nem a halvérű professzort.
Érdekesség, de a film alaptörténete tulajdonképpen egy fordított Terminátor: itt az embereknek kell megváltoztatni a múltat, hogy a jövőben a robotok elleni háborút megnyerjék. És nem ölni kell, hanem épp ellenkezőleg, életben hagyni egy alapvetően nem gonosz alakot, Traskot (Peter Dinklage). (Az 1984-es kultfilmet idézik a bevezető képsorok is, csak a sajnos a zene nem olyan jó.)
Az X-Men – Az eljövendő múlt napjaiban igazi tétje van mindennek, nagyon át lehet élni a szuperemberek vergődését, vereségét és halálát. A katarzis így nem is marad el, rövid idő alatt a poklot és mennyországot járunk be a múlt és a jövő közt cikázva. 131 percbe ez tökéletesen belefér.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
