Az idei év egyik talán legvártabb sci-fi filmje volt a Végjáték, noha meg kellett küzdenie a szeretett regények adaptációjával szemben érzett gyanakvással, a magas elvárások által gerjesztett fanyalgással és persze magával az eredeti regényt jegyző Orson Scott Cardot övező botrányokkal. A végeredmény ügyes egyensúlyozás a retro érzésre vágyó régi rajongók és az elmúlt évek során „sci-fi” címszó alatt effektparádéhoz szoktatott filmnézők vágyainak kiszolgálása között, miközben egyszerre próbál tempót diktálni és lehetőséget biztosítani a főszereplő Ender Wiggin fejlődésére és meghasonlására.
Hogy ez nem feltétlen sikerül tökéletesen, nem teljesen a készítők hibája – nehéz egyszerre nosztalgiát és frissességet adni, és nehéz egy kiválóan felépített klasszikus sci-fi regényt értékvesztés nélkül adaptálni. Amennyire egyáltalán lehetett, mégis vették az akadályt.
A Végjáték komplex történet, amely egyszerre foglalkozik a poszttraumatikus stresszel, a gyerekkatonák témájával és a megelőző csapások etikai kérdésével, katonai sci-fi köntösébe bújva térképezve fel a legalapvetőbb védekező és támadó ösztönöket és azok morális fékeit, mindezt egy gyerek katonává érésén, valamint irdatlan léptékűre felnagyítva két faj küzdelmén keresztül. Az egyik oldalon az emberek állnak, akik 50 évvel a történet kezdete előtt szembetalálkoztak egy másik 
idegen fajjal és többmilliós, emberéletekben mért veszteségek után tudták csak visszaverni a támadást, a másikon pedig a hangyok, a támadók, akik ugyan soha nem tértek vissza a vereség után, de újabb inváziójuktól okkal tartanak a földiek. (A film szinkronja F. Nagy Piroska újra megjelentetett fordítása alapján készült, ezért hangyok az idegenek csótányok helyett.)
Ha nem létezne a történet világában az ötven év rettegés az idegennel, az ismeretlennel szemben, a „mi vagy ők” egyszerű elvéből kinőtt világméretű paranoia, eljátszhatnánk a gondolattal, mi történt volna, ha a morális aggályok nem csúsznak el olyan végérvényesen már az elején – de ha körülnézünk a világban, a hangyok támadásánál jóval kisebb mértékű fenyegetettség is hasonló torzulást eredményezhet. A film egyébként a reklámjaihoz készített, hátborzongató álpropaganda anyagok merészségét nem közelíti meg, nem reflektál ennyire a mi jelenünk leegyszerűsítő szlogenekben gazdag világára (és talán ez az egyik kihagyott ziccer, amiben a film több lehetett volna adaptációnál).
A film – mint ahogy a regény – főalakja Ender Wiggin, 
akit születése óta arra nevelnek, hogy a történelem legnagyobb hadvezére és stratégája legyen, de ehhez nem csupán tanítani, hanem nevelni, formálni is kell, és ezt a feladatot a háttérből manipuláló Graff ezredes végzi el, aki Harrison Ford alakításában nemcsak szürke eminenciásként, de torzult világképű, félelmei által hajtott figuraként jelenik meg – jó ellenpontja Gwen Anderson hadnagy, aki védeni próbálja a gyereket, és egyúttal a Jó hangjaként jelenik meg. Erre nagy szükség van, ugyanis a filmben Valentine (mint ahogyan Peter is) háttérbe szorul, hogy teljesen Ender maradjon a figyelem középpontjában. Ez a döntés érzésem szerint jó volt, a mai internet-telített világban igencsak alaposan fel kell függeszteni a kétkedést ahhoz, hogy két gyerek élre törését a világháló segítségével hitelesnek fogadjuk el, és a történetet is más vágányra terelték volna.
Asa Butterfield jó Ender szerepében, néhol kicsit túlságosan is magabiztos, de Ender gyenge oldalát is képes megmutatni. A szinkron talán kissé elmarad a színészi játéktól, és ez a többi gyerekszereplőre is igaz, akik, bár idősebbek, mint a regénybeli kadétok, kitöréseikben mégis gyerekek 
maradnak (mondjuk, hogy ezt észrevegyük, nem árt figyelni a háttérben zajló beszólásokat és nyavalygásokat). Külön kiemelendő, milyen nagy gondot fordítottak a szereplőválogatók arra, hogy mindenféle nemzetiségű kadétot megmutassanak, így válik közvetetten egész világra kiterjedővé a hangyok fenyegetettsége. és kimondatlanul és érezhető: a végső megoldásban az egész emberiség mint faj érdekelt.
Ender Wiggin a filmben talán hangsúlyosabban indul kiválasztottként, többször elhangzik, hogy ő az emberiség reménysége, aki erre a célra született, és egyes jelenetek is erősen ennek játszanak alá, olykor már a hihetőség határán túl (pl. amikor Dap őrmester a kérdésre, hogy „Vajon követni fognak?” néma tisztelgéssel válaszol, holott a legutóbbi jelenetben, amelyben láttuk, még ordítva fekvőtámaszoztatta Endert), és kételyei, bizonytalansága kevésbé jelennek meg – ez egy olyan aspektusa volt a könyvnek, ami kicsit hiányzott nekem a filmből, és kíváncsi lennék, a regény háttérismerete nélkül ennyi érzelmi felvezetés elégséges lenne-e a befejezés megértéséhez és átéléséhez.
Mindazonáltal nagyszerű volt látni, hogy a regénybeli ikonikus jelenetek filmvásznon is működnek, és Gavin Hood, a rendező, aki a forgatókönyvet is írta, szemmel láthatóan értőn és nagy tisztelettel nyúlt az anyaghoz (egyébként ő a játékbeli óriás, ami egyfajta önironikus kikacsintásnak is tekinthető). Talán még egy csipetnyi bátorság jót tett volna, Ender karakterét talán kevésbé kellett volna finomítani, hiszen épp ellentmondásosságától, a számító kegyetlenség és az érzékenység keverékétől emlékezetes alak.
Összességében azonban a Végjáték jó adaptáció, a könyv rajongóinak ajándék, és bár nem tökéletes, szerethető, izgalmas és látványos film, ahol az űrcsaták épp csak annyira „menők”, hogy annál jobban a hasson a felismerés a valóságról – és akkor egy pillanatra mi, mozinézők is elgondolkodhatunk azon, mit is jelent az, amikor a hollywoodi popcornmozikban városok omlanak le és a hősök számára egész háztömbök feláldozhatóak, hogy legyőzzék a rosszfiúkat. Hogy amikor fikciót nézünk, nem csúszik-e el a mi érzékelésünk is arról, mi etikus és mi nem, nem vált-e a mi látásmódunk is fekete-fehérbe szürke árnyalatok helyett. Hiszen biztonságban vagyunk, és amit látunk, az csak játék.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
