Manapság gyakori téma, hogy míg a XX. század végén a sci-fi volt előtérben, addig a XXI. században a fantasy dominál, amit sokan azzal magyaráznak, hogy az emberek kiábrándultak lettek, és ezért a múlt felé fordultak. Ez a magyarázat persze sok dolgot leegyszerűsít, ám a kiábrándultság jellemző volt a nyolcvanas évekre is, amikor pedig szintén egymás után jöttek ki az újabbnál újabb fantasy-filmek.

Titánok harca, Conan, Legenda, Hegylakó, Sólyomasszony, A herceg menyasszonya, Willow, a Szellemirtók első és második része. A Disney ekkor próbálkozott – és sült bele – Lloyd Alexander Prydain krónikáinak vászonra vitelével, de sokan ebbe a műfajba sorolják a kevés misztikus eleme miatt az Indiana Jones trilógiát. Ez utóbbira amúgy nincs is szükség, ugyanis az általam felsorolt filmek csupán a jéghegy csúcsa. Ha ezzel összevetem a kilencvenes évek felhozatalát, az utóbbinál eléggé gyér a kínálat (és ez igaz a hetvenes évekre is), kevés emlékezetes alkotás született, ráadásul nagyon sok köztük a limonádé. Mert a nyolcvanas évek fantasyjeinek jelentős hányada meglehetősen komor volt.

Labyrinth-Movie-PosterEz igaz a címben szereplő két alkotásra is, melyek között ezen kívül több párhuzam is található. Mindkettő főszereplője egy fiatal lány, aki egy szerette megmentéséért szedett-vedett mesebeli barátaival megkísérel legyőzni egy misztikus lényt, aki korlátlan hatalommal bír egy hely felett. Egyik szereplő sem számíthat a felnőttek segítségére, akik sokszor holdkórosnak tartják őket – mégis, a kalandok során kénytelenek ők maguk is felnőttekké válni. Mindketten szürreális tájakon kénytelenek átvágni, szürreális ellenfelekkel megmérkőzni, barátaikon túl kénytelenek az eszükre, a szívükre és a bátorságukra hagyatkozni. Két olyan film, amit a felnőtté válás határán lévők sokkal jobban tudnak értékelni, mint a gyerekek, és két olyan film, ami kegyetlenül elhasalt a pénztárnál, amire a kritikusok fanyalogtak, csakhogy később saját kultuszuk legyen.

De ne szaladjunk ennyire előre, hanem előbb vegyük külön-külön szemügyre a két alkotást. Mivel a Visszatérés Óz földjére egy évvel korábban jött ki a Labirintusnál – 1985 és 1986 – ezért azzal kezdem.

Hat hónap telt el, hogy az ifjú Dorothy Gale visszatért Óz birodalmából. Azóta a lányt álmatlanság gyötri, amivel Emma néni és Henry bácsi nem tud mit kezdeni, unokahúguk zagyva meséivel együtt. Így hát kínjukban beutalják Dorothy-t egy elmegyógyintézetbe, ahol a lány problémáját elektrosokk-terápiával próbálják kezelni. Nem egy olyan alaptörténet hát, ahol várnánk, hogy a Somewhere Over the Rainbow felcsendüljön.

A nyomasztó atmoszférát két dolog teszi még erősebbé. Az egyik, hogy a főszereplőt játszó Judy Garland a tizenhetedik életévét töltötte be az Óz, a csodák csodája premierje előtt… Fairuza Balk viszont csak a tizenegyediket. Koránál fogva tehát jóval kiszolgáltatottabbnak tűnik, mint az előző filmben. Emellett ott Kansas és Óz között volt egy fekete-fehér vs. tarkabarka szembenállás (ami előtt Sam Raimi alkotása is tiszteleg), ezzel szemben itt az alkotók nem alkalmazzák ezt a megoldást. Ennek következtében pedig nemcsak Kansas lesz valóságosabb, de Óz földje is kopárabbnak tűnik.

Márpedig Óz földje kopárabb, mikor Dorothy visszatér, miután egy titokzatos lányt követve megszökik az intézetből. A sárga utat benőtte a gyom, a Smaragdvárost lerombolta egy rejtélyes ellenség, a lakóit pedig kővé változtatta. Sehol egy mumpic, sehol egy jóságos tündér, de még csak egy gonosz zsarnokot sem sikerült eltalálni érkezés során egy házzal. A felütés tehát alapból elég nyomasztó, ám a film csak ezután ugrik fejest egy lidércnyomásos történetbe.

Kezdjük azzal, hogy a Madárijesztő, a Bádogember és a Gyáva Oroszlán mind áldozatul esett az ellenségnek – előbbi kettő kővé dermedve áll a romok között, a harmadiknak se híre, se hamva. Ha ez nem lenne elég, egyikük sem emlékeztet a korábbi filmbeli kedves, már-már sziruposan antropomorf megfelelőikre. Az Oroszlán oroszlánalakú, a Madárijesztő feje egy zsák, festett arccal, és a Bádogember is csak távolról emlékeztet élő személyre. Őket persze helyettesítik más szereplők: Madárijesztő helyett itt van mindjárt a szintén üresfejű és esetlen Tökfej Jack, Bádogember helyett Tiktak, az Óraműember, aki elméletileg ugyancsak nem rendelkezik érzelmekkel, de azért hűséges és önfeláldozó, és külső segítség nélkül mozdulatlanságra ítéltetett. Gyáva Oroszlán helyett megkapjuk Szarvasbakot, a kanapéból, páfránylevélből és szarvastrófeából életre keltett teremtményt, Totót pedig Billina, a tyúk váltja fel, aki Óz földjén képes a beszédre.

Ami az ellenfeleket illeti, a Smaragdvárost a boszorkány Mombi uralja, akinek kedvenc hobbija levágni fiatallányok fejét, hogy aztán úgy cserélgesse azokat testén, mint más teszi a kalapjával. Szárnyas majmok helyett szolgái a Kerekesek, groteszk, nyakigláb teremtmények, akiknek hosszú végtagjaik kerekekben végződnek (nem szól a fáma, hogy miként, de nem lepne meg, ha egykor kéz- és lábfejjel rendelkeztek volna, amiket amputáltak). Mombi persze maga is csak egy szolga, mégpedig a Kőtörpök királyáé, aki a Smaragdváros vesztéért felelős. Az alkotók őt és kőtörp szolgáit claymation technikával keltették életre, de a hasonlóság köztük és Sebaj Tóbiás között itt véget is ér: groteszk és mások élete iránt meglehetősen közömbös teremtmények. És akkor még nem is beszéltem a Halálos Sivatagról, mely bárkit homokká változtat, aki csak a területére teszi a lábát…

És a kölkök még azt hitték, hogy a Gonosz Nyugati Boszorkány ijesztő… persze, valljuk be, L. Frank Baum könyvei is jóval betegebbek voltak annál, mint azt az 1939-es adaptációból gondolná az ember. Ettől függetlenül valahol az is ijesztő, hogy Óz birodalmában csak a Dorothy-t sanyargató felnőtteknek van megfelelőjük – Mombi és a Kőtörpök királya –, pláne, ha erről eszünkbe jut, hogy a régi filmben pont e kapocs miatt volt antropomorf a Madárijesztő, a Bádogember és a Gyáva Oroszlán, mert a kislánnyal végig ott voltak a barátai. Dorothy tehát egyedül van, mint a kisujjam. Vagy mint a Labirintus hősnője…

A Labirintusban ugyanis az ifjú Sarah (Jennifer Connelly) kívánja azt síró kisöccsének, hogy bár vinnék el őt a koboldok. Nem gondolja ám komolyan, egyszerűen dühös, mert péntek este neki kell felügyelni az öcskösre, mert mostohaanyja megint előveszi, amikor elkésik otthonról, és úgy egyáltalán, éppen abban a korban van, amikor mindenki arra az univerzális igazságra eszmél rá, hogy voltaképpen őt senki se szereti, de nagyon nem. Amikor megidézi hát a Kobold Királyt, az tehát nem több egy impulzív, teátrális kamaszhóbortnál. Sarah pechjére azonban a Kobold Király (David Bowie) egy impulzív, teátrális lény a maga hóbortjaival, akinél tehát nem érv az, hogy „de hát én voltaképpen nem gondoltam komolyan”. Így hát Sarah csak akkor kapja vissza kisöccsét, ha tizenhárom óra alatt átjut a koboldok labirintusán.

Ebben persze segítségére siet Hoggle, egy mogorva törpe, akinek rút külseje és zsémbes természete ellenére aranyból van a szíve; Ludo, egy jámbor és együgyű szörnyeteg, valamint Sir Didymus, a rettenthetetlen rókaharcos, aki egy kutya hátán lovagol. Mégis, sokszor Sarah-nak egyedül kell helyt állnia, nehogy Toby kobolddá váljon.

A felnőtté válás témája még az előző filmnél is erősebb és nyilvánvalóbb. Elvégre bármennyire is Hamupipőkének látja magát Sarah, önző taknyosként viselkedik, amikor a kis Toby-tól sajnálja a játékait, idejét, apukája szeretetét, és számos megpróbáltatáson kell átmennie, mire megtanulja értékelni azokat a dolgokat, melyek igazán fontosak az életben – ez kimondottan hangsúlyos a Szemétgyűjtő asszonyság jelenetében, ahol Sarah rádöbben, féltet kincsei nem többek szemétnél.

Mi más is lenne a felnőtté válásra a legjobb szimbólum, mint a folyton változó labirintus, ami tele van veszéllyel és könnyű rajta eltévedni? Ahol az egyszeri átutazót tűzmanók várják, akik szórakozásból képesek leszedni a saját fejüket, és ezt mással is megtennék (jaj, már megint ez a fejleszedés!), mintegy jelképezve azokat, akik szerint néhány tabletta egyáltalán nem nagy cucc. Hol máshol tudhatjuk meg, hogy a tündérkék voltaképpen nagyot tudnak harapni?

A főellenség pedig nem is lehetne más, mint Jareth, egy tündér herceg, a koboldok ura, aki a szexualitást jelképezi – és akit ki más is játszhatna, mint az angol zenelegenda, akinek az imázsához hozzátartozott az androgünitás? Különös volt megtudnom, hogy sokakat kiakasztott Sarah és Jareth flörtöléssel teli ellentmondásos kapcsolata a kettejük közötti korkülönbség miatt, de Jareth, mint annyi minden labirintusában, maga is egy álomkép, márpedig kamaszkorunkban sokan ábrándoztunk nálunk érettebb partnerről. A fantasy műfaja tele az ifjú hőst elcsábítani igyekvő, hiú varázslónőkkel – miért ne kaphatnánk nemi leosztásban meg egyszer ennek a fordítottját?

Persze a Jareth-féle férfiak a valóságban veszélyesek a zsenge lányokra, de ez csak eggyel több indok arra, hogy miért is legyen benne ez az elem. Mert a Jareth-féle férfiak mindenféle üres illúzióval kápráztatják el a csitriket, ugyanakkor veszélyes még csak szóba is állni velük. Az pedig már csak a film regényadaptációjából derül ki, hogy Jareth modellje az a férfi, aki elcsábította Sarah vérszerinti anyját, tönkre téve a szülei házasságát – ez pedig nemcsak Jareth létjogosultságát bizonyítja, hanem azt is, miért szükséges őt legyőzni. És érdekes, hogy itt is a főgonosz rendelkezik egy valódi megfelelővel – egy felnőttével, aki visszaél a hatalmával.

A műn érződik az Óz és az Alice könyvek hatása, maga az alaptörténet a legtöbbet mégis sokat köszönhet az Outside Over There gyerekkönyvnek, amit az a Maurice Sendak írt, akinek az Ahol a vadak várnak regényt is köszönhetjük. A filmet Jim Henson rendezte, míg a forgatókönyvet Terry Jones írta. Jareth kastélyának lépcsőiben pedig mindenki felismerheti Escher rajzait.

Mi is az, amiért a két film bukásra ítéltetett bemutatásukkor, ám az eltelt évek során mégis kultuszra tettek szert? A kritikusok nem tudtak mit kezdeni velük, mert a korábbi gyermekfilmekhez képest komorabbak voltak, a felnőtt filmekhez képest pedig túlságosan elrugaszkodottak. Viszont pont ez a két tényező, ami miatt sokan később mégiscsak a szívükbe zárták ezt a két alkotást.

Mert a gyermekkor képzeletvilágához nem csak az önfeledt mókázás tartozik, mely során Robin Hoodnak vagy Ali Babának képzeljük magunkat, hanem az éjnek évadján az ablakban kopogó láthatatlan kezek is, melyekről a szüleink nem vesznek tudomást, mert őket más láthatatlan kezek fojtogatják, melyekről nekünk nincs fogalmunk. Mert a felnőtté váláshoz hozzátartozik, hogy néha magunkra maradunk, ám ettől még, hogy egy ordas nagy klisével éljek, nem vagyunk egyedül, másoknak is ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük, mint nekünk. Legjobb példa ezekre a két film antagonistája: mind a Kőtörpök, mind a Koboldok királyának legfőbb vágya emberré válni, ám ezt messze nem a megfelelő eszközökkel akarják elérni – és itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy egyik hősnő sem erővel érvényesül, hanem ésszel, szívvel, akarattal.

Emellett a két filmben az is benne van, hogy felnőtté válás ide vagy oda, nem kell hátat fordítanunk azoknak a gyerekeknek, akik egykor voltunk. Ezért pillantja meg a film végén Dorothy Ozmát a tükörben, ezért várják a barátai Sarah-t a szobájában, és ezért vesszük elő mi is újra ezeket az alkotásokat.

Érdekességek:

  • David Bowie nemcsak a Labirintus Kobold Királyát alakította, de a film dalait is ő szerezte, amiket e cikk írója kimondottan kedvel – még ha ebben a kérdésben sokszor egyedül érzi magát. Emellett Bowie gügyögött a baba helyett – viszont a kristálygömbökkel nem ő zsonglőrködött, hanem a mögé álló Michael Moschen.
  • Toby-nak a valóságban is ez a neve, mégpedig Toby Froud. Ő a látványtervező Brian Froud fia, aki akkor került képbe, miután az eredeti gyerekszínész kiesett kreatív összetűzés miatt – a koboldbábúk megrémítették. Azért lett ugyanaz a neve a filmben is, mert másra nem hallgatott oda.
  • David Bowie elmondása szerint Jareth alakját néhány gyermekkori rémálomképről mintázta.
  • A Visszatérés Óz földjére a Kalandok Óz birodalmában illetve az Ozma, Óz hercegnője regényeken alapul.
  • Jareth androgünitása valamelyest tetten érhető a Kőtörpök királyán is, aki a legnagyobb természetességgel visel a Rubin Cipőt akkor is, ha nem utazik vele sehová.
  • Kevesen tudják, de mindkét filmhez köze volt George Lucasnak, aki a Labirintus producere volt, és aki segített a Visszatérés Óz földjére rendezőjének, Walter Murchnak visszaszerezni a rendezői széket, miután a stúdió kirúgta.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon