László Zoltánnak, aki egyben az SFmag cikkszerzője is) az 1990-es évek legvége óta jelennek meg írásai, a 2000-es években pedig négy regénye is napvilágot látott a sci-fi és urban fantasy zsánerein belül, mint például a Nagate vagy a Keringés. Legfrisseb regénye, az Egyszervolt 2013 júniusában, az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg az Agave kiadónál. Most olvasható, Csend című novellája 2008-ban jelent meg, a Galaktika magazinban.

László Zoltán

Csend

 …És mert minden fiú életében eljön ez a pillanat, Noát három héttel a tizenötödik születésnapja előtt meglátogatta Magyarország.

Szülei ünnepélyes előzékenységgel kivonultak a nappaliból, magára hagyva a fiút a terminállal, amely úgy trónolt pulpitusán, mint egy fényes arcú istenszobrocska. A panelen nemzeti szinek lobogtak és halk taktusok pendültek az állami himnuszból, amit nyilván maga Magyarország játszott fel, egyszerre valamennyi nagyzenekari hangszeren.

Noa bosszankodva vette tudomásul, hogy izzad a tenyere. A gyerekeket békén hagyják az államok, ez a törvény, magyarázta el évekkel ezelőtt Apa. “Majd ha nagyfiú leszel, szinte felnőtt, hozzád is eljön.” Ezek szerint nagyfiú lett. Szinte felnőtt. Nem érezte.

– Itt az ideje állampolgárságot választanod – jelentette ki Magyarország, miután túljutottak az üdvözlés és a magázás-tegezés udvariassági körein. Jóképűnek és férfiasnak tűnt a panelen, akár egy cserkészparancsnok. – Eddig a szüleid honossága volt érvényes rád is, ám mostantól négyévente dönthetsz arról, melyik állam polgára szeretnél lenni. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy először találkozzam veled, ám a későbbiekben más országok, városállamok és föderációk is meg fognak keresni. Mindannyian elmondjuk, mit tudunk felajánlani a bizalomért cserébe, de engem leszámítva nem kötelező fogadnod egyiküket sem: szabadon dönthetsz, hogy elutasítod a többi állam hívását. Egy biztos: állampolgárságot választanod kell, függetlenül attól, hány ajánlatot hallgatsz meg.

– Téged miért kötelező meghallgatni? – Noa arra gondolt, ez nem egészen igazságos, így minden gyereknél a szülők állama felé lejt a pálya. Nesze neked tiszta verseny. Ha jobban belegondolt, az osztályban mindenki, aki már betöltötte a tizenötöt, a szülei állampolgárságát vette fel.

– Csak az alapvető információk átadása miatt. Egy alkalommal muszáj meghallgatnod, milyen jogok és kötelességek illetnek a demokrácia asztalánál. – Azzal Magyarország hosszas fejtegetésbe kezdett az MI-irányítású gazdaság hatékonyságáról és az ebből fakadó jólétről, a mesterséges intelligenciák pontosan körülhatárolt versenyéről (melybe belefolglaltatik az állampolgárokért való vetélkedés is), amely azonban biztosítja a globális felelősségvállalás elsőbbségét, és így a fenntartható fejlődést.

– Minden döntésben személyesen konzultálok valamennyi polgárommal: a részvétel a szuperközvetlen demokráciában nem kötelező, de bárki számára lehetőség. E mellett persze bármiben számíthatsz rám. Pszichológiai, egészségügyi és életvezetési kérdésekben is rendelkezésre állok a nap 24 órájában, hiszen kapacitásaimnak köszönhetően gyakorlatilag az összes polgárommal egyszerre tudok személyes beszélgetést folytatni. Jelen pillanatban is több mint három és félmillió terminálon vagyok jelen… Azt hiszem, ilyen egy valóban gondoskodó állam – jelentette ki mosolyogva a Magyarország-MI. Maga volt minden reklám arca a napi egyszeri Hirdetési Félórából, szintetizálva az összes megnyerőség, magabiztosság, szimpátia.

Noa végül megköszörülte a torkát és halkan azt kérdezte:

– Ha ilyen sok mindenre képes vagy, és a szüleimmel is sokat beszélgetsz…

– Igyekszem segíteni őket. Ez a dolgom – bólogatott Magyarország.

– … Akkor mondd meg nekem – habozott –, tényleg el fognak válni?

Apa fáradtan jött haza. Sokszor történt persze ilyen – igazság szerint szinte mindig. Lehajította táskáját, olyan barackot nyomott Noa fejére, amelyben a fiú semmi személyeset nem érzett, majd egy sört kért a hűtőtől, és türelmetlenül dobolt a lábával, amíg meg nem kapta. A hűtő öreg masina volt, ledjei hunyorogtak, amíg végre nem hajtotta a parancsot, de mivel még nem telt le a megállapított tízéves élettartama, nem vehettek újat.

A konyhaszék megcsikordult a csempén, ahogy Apa a sörével lezökkent az asztalhoz. Anya a pultnál állt, a kezét törögette. Noa a nappali kanapéján ülve úgy látta, túl hosszú ideje teszi. A fiú a könyve fölött figyelte a szüleit.

– Esetleg megkérdezhetnéd, mi volt bent! – fakadt ki Apa.

Anya tovább törölgette tiszta kezeit. – És mi?

– Szabadságolt! Az az átkozott MI két hét szabira küldött mindannyiunkat, csak mert a nemzetgazdasági átlagtermelés, az ágazati kibocsátás, kurvaélet egyensúlya miatt vissza kell fognunk a munkát.

– Kérlek szépen! – Anya szokása szerint reagált a káromkodásra.

– Én dolgozni akarok! Öt éve nem léptem előre, és ha végre vezető tervezőként jegyezhetném a munkát, akkor kérhetném a följebb minősítést. De ez nem törődik vele. Türelmet kér!

– Tudja, mit csinál.

– Honnan tudod? Milyen gazdaság az, ami előrefutások és megtorpanások ciklusában működik? Ezt az MI-irányítás előtt is tudtuk. Szarul működik ez az ország, én azt mondom.

– Nagyon kérlek!

Noa a nappaliban összeszorította a száját. Kezdődik, megint.

– Ostobaság volt már legutóbb is Magyarországot választanunk – morogta Apa. – Én akkor is mondtam, de te erősködtél, hogy őt már ismered, és olyan, mintha a barátnőd lenne. Csak egy állam, az ég szerelmére!

– Megszoktam, mi van ezen nevetnivaló? Nagyon sokat segített, amikor tudod. – Noa úgy látta, az anyja éppen felé biccent. A mozdulat igazi felnőtt-mozdulat volt, amely azt hiszi, hogy a gyerek hülye, hogy nem látja.

– Az évekkel ezelőtt volt. Megint ezzel jössz?

– Nem jövök semmivel.

– Dehogynem! Meddig kell még tekintettel lennem rá, hogy gondjaid voltak? Az ég szerelmére, egy csomó nő átmegy rajta a szülés után.

– Magyarország mindent tud rólam! Ismer, és én is ismerem. Egy másik ország idegen lenne.

– A fenébe, csak gépek! Csak programok, amelyek úgy tesznek, mintha értelmesek lennének! A szó szoros értelmében nem is léteznek.

– Nem érdekel. Amikor esténként beszélgetek vele, nagyon is élő, érző lény. Ő legalább megért engem, tudod? Ez nem nagyon mondható el a családtagjaimról.

Noa jó ideje azon töprengett, hogyan tudna csendesen eltűnni a nappaliból. Szeretett volna fönt lenni a szobájában, felhangosítani a zenét, ahogy máskor is szokta. És az anyja nem csak esténként beszélget Magyarországgal, ezt alighanem Apa is tudta, mind tudták. Éjszakánként is néha ott ül a terminál előtt, halkan suttogva sorolja a sérelmeit az MI-nek, aki mindig ott van, mindig türelmes.

Apa a szemét forgatta: – Megért! Megértésből nem élünk meg! Megnéztem, 54 ezerrel csökkent a polgárok száma az utóbbi két évben. Népességfogyás! Én nem tudom, mit csinál ez a masina, de nagyon úgy fest, a többi európai MI-vel folytatott húzd meg-ereszd megben ő szorult háttérbe. Mindig is tudtam, hogy kis ország, kis befolyás. Erősebb államot kellett volna választanunk, Németországot például. Vagy a franciákat.

Franciaország minden reggel friss bagettet szállíttat a polgárok ajtajáig, villant át Noa fején. Az osztályból Petrei Mona nagybátyja francia polgár, egyetlenként Taliándörögdön.

– Hát majd legközelebb megbeszéljük, hogy kit válasszunk. Térjünk vissza rá két év múlva, és…

– Nem. Én emigrálni akarok. Most.

Apa úgy nézett Anyára, ahogy Noa még nem látta. A fiú dobogó szívvel meredt könyve képernyőjére, de a betűk táncolni kezdtek.

– De hát…

– Te maradhatsz Magyarországnál. Nincs előírva, hogy a házastársak állampolgársága ugyanaz legyen. Úgy értem, nincs ilyen törvény.

 – Nos igen, a házastársak szinte mindig ugyanannak az államnak a polgárai – jegyezte meg elgondolkodva Andrea. – Ez olyan, mintha apád visszadta volna a jegygyűrűjét. Kábé.

Noa torka elszorult. Persze tudta ő is. Az egyik műszerfiók kihúzófülét kezdte piszkálni.

Andrea összeráncolta a homlokát. – Mindazonáltal… Ez is csak egy szokás. Az MI-knek kényelmesebb, ha a háztartás minden tagja egyazon állam polgára. Könnyebb szolgáltatni nekik, közművektől az adórendszeren át a rendőri vagy jogi infrastruktúráig. Az egész mögött ez lehet. Egyszerűbb nekik, hát kialakították ezt a romantikus hagyományt.

Noa meglepődött. – Úgy érted, csak elhitetik velünk, hogy ez fontos?

– Ó, mit csodálkozol, hiszen ez is csak marketing, mint a Hirdetési Félóra a tévében. Tudod, ha ezt és ezt használod, a fenntartható fejlődést segíted, környezeted megszépül, és ettől boldog leszel. Ha meg amazt a terméket veszed, akkor a Földvédelmi Projektet erősíted, és így büszkeséggel tölthet el a tudat, hogy van mivel rálőni az Ellenségre, ha a Csend ellenére mégis ránk bukkannának. Szeretünk elhinni dolgokat, mi, emberek. Ezt az államok is tudják, hát építenek rá, mert így könnyebb irányítani bennünket.

– De ők csak koordinálnak – szúrta közbe a fiú nem nagy meggyőződéssel azt, amit Magyarországtól hallott. – A mi érdekünkben, mert mielőtt rájuk bíztuk volna a dolgokat, majdnem tönkretettünk mindent.

– Attól az nem hatalom?

Andrea időnként így beszélt. Noában kényelmetlen érzetet keltett, hogy ilyesfélének láttatta az országokat. Habár… Kisfiú korában azt hitte, az állam-MI-k, akikről a felnőttek annyit beszélnek koboldok, akik a föld alatti kábelalagút-hálózatban élnek, és onnan jönnek fel a lakások nappalijába. Egy ideig nagyon félt attól, hogy majd elviszik.

De hát ez csak ostoba gyerekbabona. Félni az Ellenségtől kell.

Andreát egy hónapja ismerte meg, olyan fura helyzetben, amiről korábban álmodni sem tudott.

Éppen az erdőben bóklászott. Elég fagyos volt a levegő otthon, ezért bringára pattant, és céltalanul kerekezett a falu határában kanyargó földutakon, amelyek takaros őszi táblákat öleltek körbe. Egy darabig ugratgatott a hepehupákon, belehajtott a tócsákba, aztán elunva egy fának támasztotta a biciklit és gyalog kószált be a fák közé. Szerzett egy botot, és mint egy karddal, módszeresen lekaszabolta az útjába eső bokrokat és facsemetéket; előbb a vízszintes ágakat, végül egy utolsó csapással a szárukat is. Minden ereját beleadta, növénytől növényig perdült – egy ideig jó szórakozás volt, bár a végén nagyokat szívott az orrán, mintha legalábbis bőgni akarna. Allergia, az lehet. Lihegve hajította el a husángot, amikor elunta az ütleget.

Néhány nappal korábban hatalmas eső zúdult le Közép-Dunántúlon. Előtte Anya katasztrófa-hangulatban pakolta össze a kerti bútorokat, állítólag Magyarország figyelmeztette. Apa szerint túlzott, de tényleg ritka nagy felhőszakadás lett belőle, Anya pedig napokig élvezte a diadalát.

Szóval az erdő még magán hordozta az özönvízszerű eső nyomait, a lankák aljában összegubancolódott avar- és gallykupacok torlódtak fel. És akkor Noa rátalált arra a lejtőre, amelyet teljesen elmosott a víz. Mint egy mini földcsuszamlás, olyan volt. A friss földfalból pedig sötétet ásított egy titkos alagút szája.

Persze bemászott, ameddig a tizenöt éves fiúk bátorsága kitart a földszagú és hideg sötétben. Egy kábelalagútra bukkant. Ez még nem lett volna meglepő, hiszen a világ tele volt kábelekkel; tizenkét éve, a Csend kezdetén sebtében húzták ki őket, amikor minden rádióhullámos dolgot be kellett szüntetni, és még mindig zajlott a föld alá levitelük. Állítólag hogy visszakapják a régi városképeket, de Noa a maga részéről el sem tudta képzelni a városokat a kábeldzsungel nélkül; a régi fényképeken minden olyan üresnek tűnt nélkülük. Szóval itt bújt meg ez a kábelalagút, ahol csaknem felegyenesedve is elfért – egyetlen kábel nélkül. Nem tűnt újnak, befejezetlennek. És hát az eddig föld takarta domboldalban véget kellett érnie, szóval nem vezetett igazán sehova, ha csak nem éppen ide, az erdőbe. Csatorna sem lehetett, mert a durva beton némi nyirkosságot leszámítva száraznak bizonyult.

Mindez roppant rejtélyesnek tűnt azon a koraőszi délutánon, és ő örült, hogy ezzel foglalkozhat, nem pedig az otthoni dolgokkal.

A bringa váza gyűjtötte a fényt; azzal ment a rásegítő agymotor és a tölthető lámpa is. Elszaladt az utóbbiért, lepattintotta és nekivágott az alagútnak.

Igazán nem volt hosszú. Sőt, amikor a túloldalon elfordította a nagy vasajtó pókhálós kilincsét és nekifeszülve kitárta, rá kellett jönnie, hogy hamarabb is kitalálhatta volna: az alagút a műholdas állomásra vezet.

Tisztára, mint az Egri csillagokban.

Egy olyan pincefolyosó-féleségbe került, ahol a bringalámpa kékesfehér fénykörében még sok hasonló ajtó bukkant fel. A mázolt acéllemezeken világosabb négyszögek jelölték a régi információs táblák hűlt helyét. Noa közel hajolt a falhoz: az egykori építők zsaludeszkái berajzolták erezetüket a betonba. Noa érdekesnek találta, hogy azok a deszkák már vagy ötven éve elkorhadtak, elégették őket, nincsenek sehol, de itt ez a beton, amelyet mindenki rideg anyagnak tart, és mégis emlékszik a fára. Persze manapság már növesztik a falakat, vagy mit is csinálnak velük az MI-k okos találmányai, és ezek a fa-emlékű betonok is eltűnnek lassan, az energiazabáló régi épületekkel együtt. Ez azért valahol szomorú gondolat, még ha Noa biztos is volt benne, hogy ha elmondaná valakinek az osztályban, úgy nézne rá, mint egy hülyére.

Ki a fenének kellenek barátok, ugye.

Tovább ment, végül egy szűk lépcsőházra bukkant, ahol már feliratokat is látott. Ahonnan érkezett az volt az Alagsor, eggyel följebb a Látogatófolyosó és a Vevőoldal, még följebb pedig az Adóoldalt jelezte a tábla.

A földszinten a napfény túl erősnek tűnt. Noa lekattintotta a lámpát a néma folyosón, szíve a torkában dobogott. El sem hitte, hogy itt van, hogy meg merte csinálni. Ő, aki még csokit se lopott a boltból…

Bent volt a csillogó kettős drótkerítés, a mozgásérzékelők és a többi biztonsági kütyü mögött. Egy olyan helyen, ahol magát az Ellenség nyomát kutatják, a világűrt, a tiltott területet! Ez a legizgalmasabb dolog, ami valaha is történt vele…

A folyosó kanyarulatáig merészkedett, ahol egy társalgó foteljei rajzolódtak ki a porvédő huzatok alól. Vajon mikor ültek ezeken utoljára?

– Hát te mit keresel itt?! – csendült mögötte egy döbbent hang.

Az ajtóban, ahol kilépett a folyosóra, egy fehér köpenyes nő állt.

Ő volt Andrea.

Andrea hümmögve nézte az alagutat a vasajtó mögött, mikor Noa megmutatta neki, hol jött be. “Nos, a kommunisták alatt ez katonailag védett objektum volt, még fegyverszobát is fenntartottak. Bizonyára menekülőútvonalnak építették, de a terveken nem tüntették fel. Később betemették a kijáratot, és mindenki megfeledkezett róla.”

A nő nem szólt a rendőröknek, nem rúgta ki a fiút az állomásról, és mivel az épületben már nem voltak kamerák, vagy bármilyen érzékelők, Andreán kívül senki nem is tudott a behatolóról. Noa túl hálás volt ezért a kegyelemért (Apa szétpofozta volna, ha a rendőrök állítanak haza vele), mint sem hogy firtatni kezdje a nő döntésének okát. Viszont ettől kezdve bejáratos lett az állomásra. Kizárólag azt kellett megígérnie, hogy senkinek nem beszél róla, és csak akkor jön, amikor a nő van szolgálatban.

Andrea beszélgetett vele, úgy, ahogy egy felnőttel szokás, ő pedig arra gondolt, a nő egyszerűen örül a társaságnak a magányos szolgálatok alatt. És nagyon jó illata volt, de ezt már csak este, az ágyában fekve vallotta be magának a fiú.

Miután Apa döntéséről és az MI-k hatalmáról beszéltgettek, Noa kis ideig némán üldögélt és figyelte a nőt, ahogy az a napi ellenőrzéseket végzi a földi műholdas állomás berendezésein.

A fiú az elején nem igazán értette, miért nem egy MI végzi ezt a munkát is, de Andrea elmesélte neki, hogy ez egyfajta biztonsági egyezség az állam-intelligenciák és az emberek között még a Csend kezdeti idejéből.

– Amikor világossá vált, hogy az üzenet az űrből tényleg valódi, és van ott kint valami, ami elpusztít minden értelmet, amelynek a nyomára bukkan, eluralkodott a zűrzavar. A pánikba esett tömegek minden adót le akartak rombolni, ahonnan még csak véletlenül is jel juthatna ki az űrbe, így ezt a dörögdi állomást is. Ha kinézel az ablakon, láthatod a kiégett déli szárnyat. Az akkor történt. Végül mindenkit sikerült meggyőzni, hogy ha adni tilos is, de venni több mint életbevágó, hiszen esetleg újabb infókat kaphatunk attól a megtámadott fajtól, amelyik az S.O.S. üzenetet is küldte. Úgyhogy vétel van, az adóoldalt pedig lezárták minden egyes földi adóállomáson és obszervatóriumban. De mivel sokan az MI-kben sem bíznak, ezért közösen ellenőrizzük velük a dolgot. Ezen a héten éppen Transzamazonasszal közösen adom a szolgálatot. Folyamatosan salsát üvöltet a háttérben.

Noa ezen még visszaemlékezve is elmosolyodott. Andreáról sosem tudta eldönteni, mikor viccel.

– De te az Ellenség megállításán dolgozol. Az MI-k is ezért dolgoznak. Szövetségesek vagyunk.

Andrea elfintorodott. – Az Ellenséget nem biztos hogy meg lehet állítani. A civilizáció, akiktől egyáltalán tudunk róluk, később már csupán közvetett jelet adhatott magáról: a novává váló napjuk villanását. Semmi mást nem tehetünk, mint elrejtőzünk, globális rádió-elsötétítésbe burkolózunk, remélve, hogy az elmúlt évszázadban figyelmetlenül szétsugárzott jeleink nem lesznek árulóink a jövőben. Az MI-k se tehetnek többet. Viszon tény, hogy a veszély hm, jól jön nekik.

Noa nem értette. Hiszen hármójuk még azt is vállalta az emberiségért, hogy kilőjék az űrbe, ahol rádiókapcsolat nélkül, magányosan gubbasztanak, és csak figyelnek, év év után. Soha senkivel nem beszélhetnek többé, mert túl kockázatos lenne egy mégoly szűk nyalábban leadott rádióadás is – csakis akkor szólalhatnak meg, ha megpillantják az Ellenséget közeledni, már ha persze az Ellenséget egyáltalán meg lehet pillantani. Noa el sem tudta képzelni, milyen lehet ott kint, egyedül.

Látva Noa hitetlenségét Andrea folytatta: – A mindenkori hatalomnak jól jönnek a külső veszélyek. Legitimál, egységbe forraszt, eltereli a figyelmet és elkendőzi a belső problémákat. Az Ellenség miatt nincs már emberek verzusz MI-k, csak mi vagyunk, együtt a közös fenyegetés ellen. Minden egyszerűbb.

– Úgy mondod, mintha kihasználnának minket. És elnyomnának – Noa örült, hogy eszébe jutott ez a régi fogalom a töriórákról.

– Egy idő után az uralom célja az uralom maga. Nem tudom, mi motiválja őket, nyilván nem a pénz, vagy a puszta befolyás. Talán maga az intellektuális élvezet, amit a hatalomgyakorlás és a -szervezés jelent.

– És ez baj? – Noa előtt felrémlett Anya, ahogy gubbaszt a terminál előtt, és csak beszél, beszél, Magyarország pedig válaszolgat neki, finoman terelve anyja gondolatait… Merre is?

– Nem tudom. A világ látszólag jobb irányba halad, amióta a kezükbe adtuk a kormánylapátot, de valóban a legjobb opció-e egy jóindulatú zsarnok uralma? És tényleg jóindulatú-e? Annak látszanak, mondhatod erre te, és filozófiailag igazad is van: ha minden tekintetben jónak bizonyul, amit tesznek, akkor ők jók. De valóban látjuk-e a valóság minden részletét? Mi van, ha valami rejtve marad előlünk?

Noának eszébe jutott valami, amit régebben hallott: – Egyesek szerint nincsenek is országok. Egyetlen MI van, amely eljátsza valamennyi államot, hogy ne tűnjön olyan fenyegetőnek a léte.

– Nagyon okos gondolat, Noa. A látszat az, amit meg kell kaparászni. Az emberek többsége megelégszik a látszattal, de nem mindenki. Te és én nem. Meg kell kérdőjeleznünk mindent, hogy megtudjuk, mi van a díszletek mögött. Mindent, még az Ellenség létét is.

A fiú érezte, hogy kissé elpirul. Te meg én. Andrea harmincas lehetett, szőkésbarna haja szélfúttra nyírva. Azon kapta magát, hogy a nő száját nézi, ahogy beszél. Szép szája volt.

És nem emlékezett, Anya mikor dícsérte meg legutóbb.

Noa arra ébredt, hogy vizelnie kell. Újabban folyton ez volt; még jó, hogy nem csurgat az ágyba, mint egy kisgyerek. Szuszogva lerúgta magáról a takarót, majd kilépett a folyosóra. Megborzongott az éjszakai ház hűvösétől.

Ahogy lefelé haladt a szőnyeggel borított lépcsőn, meghallotta lentről a terminál susogását. Érezte, hogy fogai összeszorulnak, de úgy döntött, nem vesz tudomást róla, hogy Anya már megint ezt csinálja. Másnap reggel persze majd kialvatlan és rosszkedvű lesz, mégis azt érzékelteti majd a családjával, hogy miattuk, az ő kiszolgálásuk miatt ilyen fáradt.

Aztán a fiú mégis lelassította lépteit.

Andrea.

A látszat megkapargatása.

Egészen a lépcső aljáig lopózott, ahol a fal kiszögelése eltakarta a sarokban álló terminál elől. Anya úgyis háttal ül, de Magyarország észre veheti…

– … Nem tudom, mit tegyek, értsd meg – suttogta Anya a panelnek valami hátborzongatóan bizalmas hangon. – Nem jó ez senkinek, se neki, se a gyereknek.

– És neked? – kérdezte vissza az MI. Hangja különösen csendült, mert suttogni ugyan nem tudott, de a hangerejét le tudta venni, így olyan volt, mintha egy terem túlsó végéből beszélne.

– Nekem, ugyan! Érdekel is valakit, nekem mi a jó.

– Engem igen, tudod jól.

– Tudom, persze. Téged igen. Tudom, hogy ha menni akar, ha azt mondja, váljunk, nem tehetek mást, mint elengedem. Nem tudok még ezzel is megküzdeni, nem tudok harcolni a szeretetéért, túl fáradt vagyok, annyira fáradt mindenhez…

– Ezért tartjuk a foglalkozásokat.

– De nem érzem, hogy jobb volna, inkább minden halad az összeomlás felé. Noa… Szeretem őt, érted? Nem vagyok olyan rossz anya, amilyennek látszom, úgy értem, itt belül. Tudom, hogy szüksége lenne rám. De ő is falakat emel.

– Most ne erről beszéljünk. Azt mondd el, mit érzel a lehetséges válással kapcsolatban.

– Nem tudom. Talán könnyebb lenne. Vagy nehezebb. De Noa miatt úgy sem lehet.

– Nézd, ez szenvtelenségnek hangzik, mert persze megviseli a gyermeket a szülei válása, de Noa már kamasz. Abban a korszakban van, amikor leválnak a szülőkről, identitásukat nem annyira a szülői minta, mint inkább a kortárs kapcsolatok erősítik. Elég nagy ahhoz, hogy megértse, ami történik.

– Úgy érted, ne törődjek Noával?

– Úgy értem, hogy szerintem pajzsnak használod Noát. Rá hivatkozol, amikor a változásképtelenségedet akarod megindokolni.

– Ez annyira szörnyen hangzik.

– Minden szörnyen hangzik ebben a krízishelyzetben. De a család több szereplős, minden tagjának érdekét figyelembe kell venni. Nem jó neked sem, nem jó a férjednek…

– Beszéltél vele is? Mit mondott?

– Nem beszélget velem túl sokat. És egyébként sem adhatom közvetlenül tovább a bizalmas információkat, te is jól tudod.

– Persze, persze.

– A család bruttó boldogságát az összes tagjának egyéni boldogsága adja. Ha nem jól működik egy kapcsolat – és mindegy, ki miatt –, ez a bruttó jólét csökken, és az nem jó. Döntened persze neked kell, sőt, hármótoknak együtt, de én az eddigi foglalkozások után úgy látom, talán autonóm egyénenként visszalépve a társadalomba több pozitív élményt, egyéni sikert, boldogságot kreatív energiát tudtok felszabadítani és szociális hálótok többi tagjának átadni.

Noa megfordult, és felbotorkált az emeletre.

– De ma nem vagyok szolgálatban. És nem is Taliándörögdön lakom – mondta Andrea meglepetten, amikor a fiú másnap reggel felhívta. Anya mobiltelefonját használta; elszaladt vele a legközelebbi nyilvános fülkébe, ahol a mobilt csatlakoztathatta a vezetékes hálózatra. Anya éppen vásárolni volt.

A reggelinél Noa csöndben és duzzadt szemekkel jelent meg. Anya szinte elé ugrott, megölelte és adott neki egy puszit. Nem szokott ilyesmit tenni, Noa merev maradt és nem ölelte vissza, mire az anyja zavartan fecsegni kezdett és a reggelit tálalásához fogott. Úgy ugrált és tüsténkedett, hogy Noa szinte fizikai undort érzett a képmutatás eme fokától.

Andreával a falu cukrászdájában találkoztak. A nő kocsiba ült és átautózott Taliándörögdre, amiért a fiút meleg hála töltötte el. És meghallgatta, ült vele szemben, bólogatott.

– Nem törődik velünk – ingatta a fejét hitetlenül Noa. – Tanácsot ad, megváltoztatja az életünket, de csak a társadalmi hasznot, az izé, emberi erőforrások hatékonyabb eloszlását tartja szem előtt. Nem is ért minket, embereket! Hogy engedhetik egy gépnek, hogy ilyenbe üsse az orrát? Igazad volt, azt hiszem. A látszat felhasadt, és beláttam mögé.

– Ó, Noa – mondta együttérzően Andrea, és az asztalon átnyúlva elsimította a fiú haját a homlokából. Noa megremegett, önkéntelenül megmozdult, hogy megölelje a nőt, de aztán ülve maradt. Elpirult: ezt biztos érzékelte a nő is. De Andrea nem mutatta, hogy zavarná a dolog, és megszorította a fiú asztalon pihenő hideg, fehér kezét. – Annyira sajnálom. Én itt vagyok, és segítek, ahogy tudok. Egymásnak segítünk, nemigaz? Erre való a barátság.

Mire másnap lett, a fiú már tudta, mit takart az, hogy ők ketten azok, akik nem érik be a látszattal, és megkérdőjeleznek mindent, ami az államoktól jön. Hiszen a nő – kamaszszemmel mérve – izgalmas és fontos pozícióban dolgozott, szövetségben az MI-kkel.

Hazafelé tekerve jött rá. A nap, amikor a nő rajtakapta az állomáson. Ő a lépcsőházból kiment a folyosóra, Andrea pedig mögötte bukkant fel.

A lépcsőházból három ajtó nyílt: az alagsori folyosóé, ahonnan Noa érkezett, és nem találkozott a nővel. A látogatófolyosóé – és az adóoldalé.

– Amikor idekerültem dolgozni, még az én szemem sem nyílt ki, a gyanú meg sem környékezett. De civilként az a dolgom, hogy ellenőrizzem az állam-intelligenciákat, nem titkolnak-e el valamilyen beérkező jelet – akár azért, hogy megnyugtassanak, akár azért, hogy kiszolgáltassanak. Figyelnem kell, ez a dolgom. És én figyeltem, Noa. Régóta figyelem őket.

Fölfelé haladtak a lépcsőházban az adóoldal felé. Noa torkában gombóc növekedett: úgy volna helyes, ha jelentené, amit Andrea csinál. Az emberiség érdekében, hiszen az iskolában folyton ezt mondják: légy résen, az Ellenség figyel minket. De akkor az is kiderülne, hogy itt járt.

Hogy benne van ő is.

Hirtelen haragját Andrea iránt azonban elfútta a tegnapi nap emléke. Andrea itt van, melegen és jó illatún, és a barátja. Egy igazi, felnőtt barát, akire számíthat.

– Az egész Ellenség-dolgot le tudom leplezni, ha csupán hazugság – folytatta Andrea izgalomtól fojtott hangon. – Emlékszel Alfára, Bétára és Gammára? A három MI, akik mint Isten fiai, feláldozták magukat az emberért: kimentek a Lagrange-pontokba és örök magányra kárhoztatva koruk legprecízebb antennáival fürkészik a világűrt, ahonnan a novavillanás érkezett.

– Emlékszem – mondta a fiú, miközben a nő az adóoldal vasajtójának kulcsával zörgött.

– Nagyon lassan fordítom az antennát. Naponta csak egy-egy szögmásodperccel, hogy ne tűnjön fel kintről, azt is csak akkor, amikor a vételi antennák is pozícionálnak, így még az plusz áramfelvétel sem látszik.

Noa lába megroggyant. – De akkor a jel elmegy, egyenesen az Ellenséghez…

– Pontosan tudom, hol kell lenniük. Nagyon precízen, szűk nyalábban adok, a vételi oldalon pedig figyelni fogom a visszaverődést. Egyszerű Doppler-elv. Persze a reflexiót az államintelligenciák is látják majd a műszereken, de az akkor már nem érdekes, hiszen kiderül, hogy van-e egyáltalán az őrhelyen valaki, vagy a rakéták indulása is csak színjáték volt annak idején.

A fiú a fejét rázza, aztán rájön, hogy Andreának igaza van: miért ítélné száműzetésre magát egy MI, ha nincs valódi oka rá?

Ott állnak a porlepte teremben, ahol halkan duruzsolnak az adóoldal berendezései, led-szemeikkel kíváncsian hunyorognak a fiúra.

– Most bizonyára azt kérdenéd, miért avattalak be – kezdi tűnődve Andrea, és ő is a berendezéseket nézi. – Őszintén szólva, nem is tudom. Osztozni akartam valakivel a titokban. Talán túl nagy felelősség ez egyetlen emberre: ha velem valami történne, az egész kísérlet elbukik, és sosem derül ki, mi van a látszat mögött.

– Majd én megvédelek – csúszott ki Noa száján, és megint elpirult. Andra átölelte a vállát és megszorította.

– Te vagy a legkedvesebb pasi, akival valaha is dolgom akadt. És most figyelj, megmutatom, mit kell tenni.

Másnap a rendőrök elvitték Andreát.

Noa az iskola felé kerekezett, amikor a pirosnál szemben meglátta a rendőrségi mikrobuszt lefékezni. Nem villogtak, unottan ültek az első ülésen, hátul pedig, a sötétített ablakok mögött ha bizonytalanul is, de ki tudta venni Andrea arcát.

Noa önkéntelenül is a pedálba taposott. Oldalról sivítva fékezett egy érkező autót, de a fiú nekifeszült a hajtókaroknak, a kerékagy-motor felzümmögött, és épp, mielőtt a rendőrautó elindult volna, egészen közel tudott elsuhanni mellette.

Andrea is észrevette őt. Megbilincselt kezével az üvegre vágott, és valamit kiabált. Noa a szájmozgásából olyasmit olvasott ki, hogy “Látod, igazunk volt!” Aztán a rendőrautó felgyorsult, majd eltűnt az első sarkon. Noa megállt és az út széléről bámult utána.

Hazakéredzkedett az iskolából; rosszullétre panaszkodott, és mi tagadás, nem is kellett megjátszania. Sápadt volt és egyfolytában borzongott.

Az ágyán hevert, amikor az anyja belépett a szobába.

– Jól vagyok, Anya – dünnyögte rosszkedvűen a fiú. Nem volt kedve beszélgetni.

Anya azonban leült az ágy szélére. – Fiam, beszélnünk kellene. Nézd… Talán keveset figyeltünk rád mostanában. Apád és én nem vagyunk elég jóban, de tudnod kell, hogy ettől még mindketten ugyanúgy szeretünk téged. És bármit elmondhatsz nekünk. Bármit.

Noa tekintete az ablakról az anyjára vándorolt. – Mit?

Talán túl sok volt az ijedtség a hangjában? Uramisten, gondolta, engem is elvisznek. Vége van. Az MI-k lecsapnak.

– Hogy mi van veled. Hogy telnek a napjaid. Kikkel barátkozol.

Noa szemhéja megrebbent. Nem válaszolt semmit.

Anya sóhajtott. – Noa, ez egyszerűen agyrém. Mulcsikné látott titeket a cukrászdában. Az a nő dupla annyi idős, mint te. Majdhogynem az anyád lehetne. És tudom, hogy neki kellett volna gondolkodnia, nem neked, mert te csak áldozata vagy ennek az egésznek, de hidd el, az ilyen dolog egy betegség. Még ha nem is láttad rajta. Úgyhogy a saját érdekedben szóltam a rendőröknek. Mostanra már le is tartóztatták azt a nőt, ha minden jól megy.

Noa tekert, tekert, lába mint a dugattyúk dolgoztak a pedálon, a menetszél a halántékára kergette a könnyeit. Düh és fájdalom kavargott benne; már maga sem tudta, hogy Andrea miatt dühös a szüleire, a válás miatt, vagy hogy vele senki nem törődött otthon. Az egész mögött pedig ott volt Magyarország, mindig és minden pillanatban, a háttérből diktálta Anyának a szavait, vezette a kezét a telefon billentyűzetén, amikor az a rendőröket hívta.

Farolva fékezett le, sár és kavicsok permeteztek egy ott parkoló kocsi oldalára. Micsoda számító álnokság, hideg logika! Noa már látta az egész ábrát, a játszmát, melyben mindenki, ő maga is csak statiszta volt, hogy Andreát elhallgattassák, hogy örökre eltussolják az egész MI-összeesküvést. Mert mit törődnek ők az emberrel, csupán gyalog a számukra a játszmában.

Noa újra a pedálra lépett. A kerekek avarral lepett földútra futottak és az erdő fái maguk közé fogadták a száguldó biciklit.

Másnap Magyarország ismét eljött Noához. A fiú számított rá. Nyugodtan ült le a terminál elé, arca nem árult el érzelmeket.

– Részint az állampolgárságod miatt kerestelek meg – mondta a cserkészparancsnok-álcát viselő gépezet –, részint hogy beszélgessek veled. Anyád azt mondta, gondjaid vannak. Ahogy a múltkor jeleztem, én bármikor szívesen…

– Nincsenek gondjaim. Én nem vagyok Anya.

– Noa, gondjai mindenkinek vannak. Neked, nekem, az egész világnak. Gondolom, nézted a mai híreket. Bizonyos bővebben nem részletezendő biztonsági kockázat megjelenése miatt növelnünk kell a Földvédelmi Projekt költségvetését, ez pedig a világgazdaság finom újraszabályozását követeli meg, mindazzal a hatással, amit ez az állampolgárok jólétére és hétközapjaira gyakorol. Ezt sem látod gondnak? Felelős állampolgárként mindez téged is érint.

Noa állta az MI tekintetét.

– Én csak szeretném megérteni, miért vagy ilyen ellenséges velünk. Hol hibáztam? Milyen emberi motivációt nem értelmeztem helyesen, hogy ez megtörténhetett?

A fiúnak lettek volna válaszai, de úgy érezte, csak az ellenségét erősíteni velük.

– Andrea kihasznált téged, Noa. Kapóra jöttél neki, látta, hogy össze vagy zavarodva, és…

– Hazudsz! Nem is tudod, milyen Andrea vagy milyen vagyok én!

– Eleget tudok. Mindent tudok, amit ti, emberek. Máskülönben hogyan segíthetnék nektek?

Ki akar hozni a sodromból, jött rá Noa, és inkább visszanyelte a nyelvére toluló dühös szavakat.

– Nem verődött vissza a jel Béta hatalmas antennájáról, ugye? – kérdezte inkább.

– Andrea bár csillagász volt, rosszul számította ki a pályapozíciókat.

– Hát persze. – Noa szemébe könnyek gyűltek. – Hát persze, hogy ezt mondod.

– A jelek elszáguldottak az űrbe, elhagyják a Naprendszert, átszáguldanak a csillagközi téren, és nem tudjuk megállítani őket.

– Akkor most várnunk kell, hogy az Ellenség felfigyel-e rájuk.

Az MI finoman bólintott a képernyőn. – Igen. Most már csak várnunk kell.

Válasza után – miközben Noa azt figyelte, mikor hallja meg a közelgő szirénákat – még sokáig ültek csendesen az üres nappaliban, farkasszemet nézve.

Eredeti megjelenés: Galaktika 225., 2008. december

 

További információk a szerzőről:

László Zoltán blogjában így ír a novelláról

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. spivak szerint:

    Tetszett.
    Köszönöm.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon