Az orosz zsánerirodalom ott a legerősebb, ahol nem próbál megfelelni a nyugati behatásoknak, hanem gazdag irodalmi és kulturális hagyományaiból merít. Az aranykor legismertebb orosz szerzői – mint a Sztrugackij fivérek vagy Jefremov – támaszkodhattak a századfordulón alkotó és sajátosan orosz ízű fikciós irodalmat teremtő Obruscsev és  Alexszej Tolsztoj munkásságára, de akár Bulgakov műveit is ide sorolhatjuk.

Szergej Alexandrovics Sznyegov legsikeresebb műve, az Istenemberek (Люди как Боги) látszólag nem ezekből a tradíciókból táplálkozik. Sokkal több hasonlóságot mutat az angolszász űroperával, bár kicsit mintha annak kifigurázása is lenne. Amikor 1988-ban Magyarországon megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek égisze alatt, akkor gyakran halhattuk, hogy ez a könyv a szovjet válasz a Csillagok háborújára. Amellett, hogy körtét az almával felesleges összehasonlítani, azt sem szabad elfelejteni, hogy az Istenemberek első felvonása még a 60-as években íródott, amikor a StarWars-nak még se híre, se hamva nem volt.

istenemberek-1-2

A magyar kiadás

A könyv valójában egy három regényből álló opusz, ami majd két évtizeden át készült. A mű a főszereplő naplóbejegyzés szerű jegyzeteinek összessége, egyfajta útleírás a jövőben. Az első könyv (Galaktikus felderítés) kezdetén a huszonhatodik században járunk. Az emberiség akkor már több, mint ötszáz éve egyesült, hátrahagyva a korábbi nemzetállamokat illetve vallási-politikai alapú tagozódást, és egyetlen boldog utópisztikus társadalomban él. A főszereplők között azért így is túlreprezentáltak az oroszok, de ez bocsánatos bűn , úgy gondolom.

A huszonhatodik század embere majd két és fél méter magas, makkegészséges és hosszú életű. De leginkább  egy segítőkész és jóindulatú faj, mely addigra már több más, kivétel nélkül kevésbé fejlett fajjal létesített kapcsolatot. Az események kiindulópontja is egy emberek által épített mesterséges bolygó, az Ora, melyet a fajok találkozóhelyének szántak. Innét indul útra egy expedíció a Pleiádok felé, melyet egy mitikus faj megkeresésére indítottak. Az emberek és segítőik – akik között vannak különféle idegenek, és ember teremtette szintetikus élőlények, sárkányok is – változatos kalandok után eljutnak a Fiastyúkba, és később a rejtélyes jóindulatú fajt, a galaktokat is megtalálják. A galaktokról kiderül, hogy még az embereknél is fejlettebbek, de sok szempontból társadalmuk örök passzivitásba dermedt. Visszavonultak bolygóikra, ahol halhatatlanok és ahol biztonságban lehetnek a Pusztítóktól.

Snegov's_`Humans_as_Gods`_cover,_1982_edition

Az orosz Omnibus kiadás borítója

A pusztítók a galaktok teremtményei, akik idővel teremtőik ellen fordultak, és a pusztulást és az entrópiát istenítik. Egy emberi expedíció Eli Gamazin – főszereplő és E/1 narrátor – vezetésével elindul a Pusztítók csillagrendszerei felé, hogy megoldást találjon az általuk jelentett fenyegetésre. A regények története természetesen nem itt ér véget, a cselekmény majd évtizedekkel később és több tízezer fényév távolságban éri el a csúcspontját, de ezt nem szeretném elspoilerezni a könyv leendő olvasói miatt.

Említettem, hogy ez a regény az orosz SF hagyományaira merőlegesen indul. Kapunk egy megvalósult utópiát, melyből a főszereplők kalandos utazásra indulnak, egy ismeretlen, de hatalmasnak hitt fenyegetés ellenében. Fénynél sebesebben utaznak “téremésztő” hajóik segítségével. Még Big Dumb Objecttel is találkoznak, ami minden valamire való űropera sajátja. Később azonban egyre több olyan kérdés merül fel, melyek a hagyományos űropera kereteibe már nem férnek bele és a mű egyre inkább elmélyül. Ezzel párhuzamosan a kezdeti optimista-utópisztikus hangulat mindinkább sötét színezetűre vált, és a főszereplőket komoly veszteségek érik.

Tény, hogy a regény nem karakter központúsága miatt emlékezetes. Tele van a mai emberekkel összehasonlítva emberfeletti fizikai tulajdonságokkal, magas intelligenciával és nemes lélekkel felvértezett hősökkel, akiknél semmilyen jellemfejlődést nem tapasztalhatunk. (Furcsamód ezek a szép magyar szóval larger than life szereplők kicsit az imént cáfolni próbált űroperaiságot támasztják alá. ) A karakterek kapcsán érdekesnek találtam azt a tényt is, hogy egy kivétellel mindegyikük “reálértelmiségi”. Fizikusok, mérnökök, orvosok. Az egyetlen kivétel Romero, egy történész, aki az összes főbb szereplő közül a legellenszenvesebbre hangolt figura. Nem tudom, hogy ez véletlen, vagy a korszellem miatt van, esetleg mivel Sznyegov maga is fizikusnak tanult.

Szergej Alexandrovics Sznyegov

Szergej Alexandrovics Sznyegov

Érdemes még szót ejteni a regény fordultai között megbúvó témákról, kérdésfelvetésekről, hisz ezek számosak és többek között ezek emelik az Istenembereket a hasonszőrű űrkalandok fölé. Talán a legmeghatározóbb toposz az ereje teljébe érő civilizációk előtt álló fejlődési lehetőségek és felelősségük boncolgatása. Erre az emberek és pusztítók, valamint a galaktok eltérő választ adnak. Ugyancsak fontos motívum az intelligencia és a holt anyag viszonya. (A pusztítók kiborgizálódott létformák, illetve a regény vége felé találkozhatunk élettelen de mégis intelligens létformákkal.) Hangsúlyos még az ember és idegen közötti szerelem, amelyhez hasonlót a regény születése idején nem nagyon olvashattunk. A földi csillagmérnök és a vegai kígyólány rendhagyó kapcsolata abban a korban szinte perverznek tűnhetett.

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a regényt, akkor azt mondanám: humanista. A saját gyarlóságain felül emelkedni képes embernek állít emlékművet a jövőben.  A főszereplő Eli Gamazin szavaival: “Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök megmaradás mozdulatlan bölcsessége.”

Úgy gondolom, hogy az Istenemberek csak annyiban illeszthető jelenlegi orosz SF tematikánkba, hogy a szerzője valóban orosz. Maga a regény előzmények és amennyire tudom következmények nélküli teljesítmény, egyfajta idegen anyag az orosz SF testében. Üdvös lenne ismerni Sznyegov további munkáit is, de az itt taglalt művén kívül semmi nem jelent meg az egykori Szovjetúnió határain kívül. (Sznyegovnak nem mindennapi élete volt, többek között 10 évig élt Norilszk városában, mely a pokolhoz legközelebbi hely lehet a földön. Ilyen életpálya mellett valószínűleg maradt még mondanivalója a későbbi, csak oroszul olvasható műveiben.)

Végszó helyett, mindenkinek, aki még nem olvasta melegen ajánlom ezt a könyvet. Szórakoztat, elgondolkodtat, értékeket közvetít. Talán nem kiemelkedő, de mindenképpen egyedi és különleges mű.

Érdekességek:

  • A könyv megírásakor Sznyegovnak csak az járt a fejében, hogy kiadható – tehát a korabeli cenzúra számára semleges – mű szülessen. Így is négy könyvkiadó is elutasította, ami az akkori viszonyok között egyáltalán nem volt jellemző.
  • Az Istenemberek a magyaron kívül németül, lengyelül, franciául, bolgárul és japánul olvasható. Érdekes, hogy a német nyelvterületen kiadták az egykori NDK és NSZK területén is.
  • Sznyegov az Istenemberekért 1984-ben Aelita-díjban részesült, ami a legfontosabb orosz SF elismerés.
  • A regény három részét 1966-ban, 1968-ban ,és végül 1978-ban publikálták. Először 1982-ben adták ki mindhármat egy kötetben, ezt a kiadást maga Sznyegov is gondozta, és némileg átjavította illetve megvágta az eredeti szöveget. A magyar fordítás (Bánlaki Viktor – 1988) alapjául is ez a kiadás szolgált.
  • A regény címe, Люди как боги, szó szerinti fordításban emberek, mint istenek. Ez szándékos utalás a szerző részéről H.G. Wells Men like gods c. utópiájára mely oroszra fordítva ugyancsak Люди как боги, Clifford Simak They walked like man-jére (mely oroszul Почти как люди) és Kir Buliscsov Emberek, mint emberek-ére ( Люди как люди) 🙂
  • Oroszul tudóknak, Sznyegov életrajz és biográfia.
  • A cikkhez tartozó kiemelt kép igazi fan-art, Ora műbolygóját ábrázolja.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 12 hozzászólás.

  1. dbl szerint:

    Remekül megírt ismertető!

    Hatalmas kedvencem az Istenemberek. Elsősorban az hatalmas, hömpülygő mese, amit képvisel tetszik benne.
    Aztán persze van más is…
    Mielőtt kifejteném, elmondom, hogy nekem eszembe nem jutott soha a Star Warssal összehasonlítani. Annek az egyik fő alkotó eleme fantasy jellegű. Ezen nem változtat a többi (rengeteg) benne lévő sci-fis jellegű kütyü sem…

    Biztos sokan észrevették az alapszituációk hasonlóságot Frederick Pohl Átjáró sorozatával. Ebben is van egy titokzatos felsőbbrendű entitás, amely az egész regényfolyam alfája és omegája. Van aztán egy nagyon fejlett civilizáció, amely megpróbál elbújni előlük. Aztán vannak az emberek, akik nem ijednek meg és megmutatják, hogy majd ők jól megkeresik ezt az isteni erőt. A cél természetesen mindkét esetben bebizonyítani, hogy az ember mindenféle intellektusnak méltő ellenfele, illetve partnere. Ahogy Szenyegov ramirjai is saját képükre akarják alakítani az Univerzumot, mint már intelligenciát szerzett csillagok, úgy Pohl Orgyilkosai is egy olyan fizikai állandójú univerzumot akar létrehozni, amelyben örökre biztosítják maguknak a létezés feltételeit, Csakhogy ezek a feltételek, teljesen eltérnek azoktól a feltételektől, amelyek a biológiai alapon szerveződött élet számára megfelelnének.
    Miután a két, párhuzamba állítható isteni erejű entitás átalakítja a környezetét, óhatatlanul megsérti az emeberek (galaktok) és az emberek (hicsik) létfeltételeit. Mindkét történet fő konfliktusát ez jelenti, és a fő cél is ugyanaz: Megimserni ezt az isteni erejű valamit, és ha kell harc, ha kell megegyezés árán, de rávenni, hogy az ember (a biológia életformátum) érdekeit valahogy vegye figyelembe.
    Mig Sznyegov befejezi ott, hogy az emberek nagyjából megértik – vagy csak megsejtik – kik a ramirok, addig Pohl megadja a mgoldást is. Mivel az ellenség olyan nagyságrenddel erősebb az embernél, hogy adott esetben piheként söpörné el azt, egy lehetőség van. Olyanná válni, mint ők. Ezen az úton indulnak el aztán Robin vezetésével, a letárolt emberek. Mint a történet végén megtudjuk, az Orgyilkosok valószínüleg elfogadják ezt a megoldást, tehát az emberi intelligencis fenn fog maradni.

    Zárásul egy érdekesség: Pohl az Átjáró sorozat első részét 1977-ben adta ki, Sznyegov az övét 1966-ban, mint azt az ismertetőből megtudtuk.
    Nos, lehet gondolkodni melyik koncspció jött létre előbb…

  2. Zagrosz szerint:

    Nekem ez a könyv nem nyerte el a tetszésem (a fiatalabb olvasók közé tartozom, és az olvasása után az a véleményem, hogy ez egy meglehetősen generációs könyv).

    Talán az egysíkú karakterek, talán a történetvezetés az oka, de a regény szinte végig érdektelen maradt számomra, jóformán csak azért olvastam végig, mert nem szeretek megkezdett könyvet félbehagyni.

    Pedig lett volna benne potenciál, pl. a Pusztítók teljesen idegen logikájának alaposabb kibontása, de ez a teljesen embercentrikus történetszövés nem tette lehetővé (az ellenfrakció meg minden komolyságától megfosztotta).

    Ami viszont tetszett, az a téremésztők ötlete a nagysebességű utazás megvalósítására. Sokkal elegánsabb volt, mint egyszerűen hiperteret vagy „Chubi, kapcsolj fénysebességre!” szerű megoldást használni, és ötletesen alkalmazták a benne rejlő lehetőségeket a történetszövésben.

  3. dbl szerint:

    Megette a fene… 🙂
    No, nem a véleményeddel van bajom. Az, hogy egy mű valakinek tetszik, avagy sem, ízlés dolga. Amiről pedig tudjuk, hogy a pofonokhoz hasonlóan különbözőek…
    Mi az, hogy generációs könyv?!
    Engem ezen a felületen képletes értelemben, de párszor már pofán vertek, mert adott dolgok generációs aspektusaival mertem foglalkozni.
    Ezt a művet, mint a cikkből ki lehet venni,
    a `60-70-es években írták. Persze, hogy más az egész koncepcionális iránya, mint bármely mai SF-é. Más társadalmi, politikai helyzetben született. Más volt a tudományos-technikai környezet, amelyben azok a remek ötletek születtek, ami annyira tetszett Neked.
    Egy dologban biztos vagyok.
    Az Alkonyat szériánál sokal különb mű… (nehogy azzal gyere, hogy az Alkonyat más műfaj, mert itt csak a véleményem szerinti minőségről van szó)…

  4. Crei szerint:

    Én, harmicasként nem érzem ezt a művet generációsnak, pedig a könyv kiadása után születtem. Az tény, hogy a könyv meglehetősen rózsaszín, és ez a mai, testi-lelki torzulásokat bemutató, sötétebb árnyalatú művekhez szokott olvasónak szokatlan lehet.

    Sznyegov egyébként azt nyilatkozta az Istenemberek kapcsán, hogy ő szándékosan egy optimista, pozitiv kicsengésű regényre törekedett.

  5. Zagrosz szerint:

    Kedves dbl!

    Szerintem meg akkor ette meg az egészet a fene, ha már a tinivámpír-irodalom lesz a viszonyítási alap a keményvonalas sfi-fikhez :).
    (egyébként nem vagyok “annyira” fiatal, és 20-as évekbeli férfiként nem volt szerencsém az Alkonyat-könyvekhez, úgyhogy elhiszem neked 🙂 ).

    Generációs alatt olyasmire gondoltam, hogy egy könyv egy adott kor adott korosztályának tudta csak a legteljesebb élményt nyújtani, és a későbbi korok olvasóit, későbbi generációkat kevésbé tudja megragadni (persze minden könyv egy adott időpillanat terméke, de úgy vélem, vannak amelyek jobban, mások kevésbé bírják az öregedést). Ez persze a könyv megjelenésekor szerzett érdemeit nem csorbítja. Gondolok itt arra, hogy például maga a központi probléma elavult (Antigoné mai középiskolások számára teljesen életidegen drámája), esetleg úttörő volt egy műfajban, de az azóta megjelent sokkal kidolgozottabb művekkel már nem veheti fel a versenyt. Lehet hogy túlideologizálom a szimpla nem tetszettet (most már kezdek kételkedni a megítélésemben), de az olvasás során folyton azt éreztem, hogy ezt a könyvet nem nekem írták, de az előző nemzedék számára ez a történetvezetés és stílus nem hatna idegenül (apám pl. nagyon szereti).

    Noha tisztában vagyok vele, hogy hatalmas a bepótolni valóm, és számos alapvető szerző munkásságára se tudtam még eddig sort keríteni, de kérlek ne hidd azt, hogy úgymond először csodálkozok rá, milyen egy 10 évnél régebbi könyvet olvasni. Pl. Clarke, Lem olvasásakor sose éreztem ezt a generációs jelleget (és Asimovnál is csak a novelláknál elsősorban).

    Ráadásul például tetszett a Lakott sziget (noha a második felével nem vagyok teljesen elégedett), szóval még azt se lehet mondani, hogy a szovjet sci-fi általánosságban nem lenne nekem való.

    De ahogy mondod, ízlések és pofonok, ahogy látom, a Molyon is majdnem mindenki elismerően nyilatkozik.

    Crei:

    Nem az volt a bajom, hogy rózsaszín, hogy a technika, haladás, erkölcs győzedelmeskedik, és nem még több konfliktus forrása (akár még üdítő is lehet egy pozitivista alkotás a gyakran negatív kicsengésű mai felhozatalban), hanem ennek a felfogásnak a történetbeli tálalása. Pl. egy pozitivista műtől nem meglepő, hogy az emberi világszemléletet (amit természetesen a többi pártfogásba vett faj is oszt) magasabbrendűnek tekintse a Pusztítókénál,

    Spoiler

    de az a természetesség, amivel a pusztítók egyik frakciója szimplán átáll az emberek oldalára, hitelteleníti azt, hogy itt valóban két eltérő világértelmezés ütközik, amelyek között a megértés szinte eleve lehetetlen.

  6. Crei szerint:

    Zagrosz: A legutolsó gondolatoddal egyet kell értenem… Mert, hisz a pusztítóknak az ember varelse.

  7. dbl szerint:

    Kedves Zagrosz…

    “Generációs alatt olyasmire gondoltam, hogy egy könyv egy adott kor adott korosztályának tudta csak a legteljesebb élményt nyújtani, és a későbbi korok olvasóit, későbbi generációkat kevésbé tudja megragadni (persze minden könyv egy adott időpillanat terméke, de úgy vélem, vannak amelyek jobban, mások kevésbé bírják az öregedést).”
    Azt hiszem picit ellentmondasz magadnak a mondat két gondolatkörén belül…
    Természetes, hogy ez nem generácoiós probléma, hanem alkotás,- illetve kifejezésbeli. Vannak alkotók, akik gyakorlatilag teljeskörűen ki tudják magukat fejezni (Borges), és vannak, akik nem. A 19.század, és az irodalomtörténelem egyik legragyogóbb novellistája Edgar Allan Poe kritikusai szerint kifejezési problémákkal küszködött. Poros, száraz és unalmas stílusában az emberi kultúra legragyogóbb írásműveit hozta létre. Baja volt a magaszintű értelemben vett gondolati és szóbeli kifejezésmóddal. Ettől még zseni volt, mondjuk novellái, és a Holló című verse révén…
    “Gondolok itt arra, hogy például maga a központi probléma elavult (Antigoné mai középiskolások számára teljesen életidegen drámája), esetleg úttörő volt egy műfajban, de az azóta megjelent sokkal kidolgozottabb művekkel már nem veheti fel a versenyt.”
    Minden személyes tiszteletem mellett ez a mondat úgy, ahogy van, marhaság…
    Amit Sznyegov leír, az nem életidegen. A sok, 43 IQ szintű hollywoodi alkotás is ezt majmolja.
    A kidolgozottságról (és ezt kérlek,ne vedd személyes támadásnak) még a legkiválóbb irodalmárok sem sokat tudnak, csak az etikusabb alkatúak bevallják, a nem ilyenek, nem. Ami azt jelenti, hogy a kidolgozottságot csak RENGETEG olvasással, tudással és gondolkodással lehet meghatározni, vagy értelmezni.
    Visszatérve Sznyegovra. Az utópisztikus társadalmi szerkezet leírása évezredes irodalmi hagyomány. Ugyanis az ember legfontosabb tulajdonásga a “cogito ergo sum” megköveteli ezt. Az emberre jelllemző lélek és intellektus (ami a téveszmék ellenére nem teljesen a gondolkodással azonos) pedig méginkább.

    “Ráadásul például tetszett a Lakott sziget (noha a második felével nem vagyok teljesen elégedett), szóval még azt se lehet mondani, hogy a szovjet sci-fi általánosságban nem lenne nekem való.”
    Az elégedettség egyéni lelki- és fizikai állapot. Azt, pedig, hogy egy kultúra prezentállása kinek való, azt nem egyetlen egyén fogja meghatározni.
    Ne haragudj ezekért a mondatokért. Semmilyen személyes indok nincs abban, amit mondtam itt.
    Öreg, és kíméletlen vagyok, mert a “meg nem értés veszteségei” ebben a korban már többet jelentenek (nem érnek…), mont amit hoznának személyes megalkuvásom miatt…
    Üdvözöl ismeretlen (öreg) barátod: dbl (ha esetleg nem ismerős. Digitális Búsképű Lovag)

  8. zagrosz szerint:

    Kedves dbl!

    Természetesen nem haragudok meg. Legfeljebb akkor tehettem volna, amikor arra válaszul, hogy fiatal olvasó vagyok, elkezdtél az Alkonyattal példálózni. 24 éves férfiként már nem is tarthatja magát fiatalnak az ember? 🙂

    ” “Gondolok itt arra, hogy például maga a központi probléma elavult (Antigoné mai középiskolások számára teljesen életidegen drámája), esetleg úttörő volt egy műfajban, de az azóta megjelent sokkal kidolgozottabb művekkel már nem veheti fel a versenyt.”
    Minden személyes tiszteletem mellett ez a mondat úgy, ahogy van, marhaság…”

    Ez így valóban az, de félreértettél (visszaolvasva valóban kétértelműen fogalmaztam, elnézést ezért). Kérdezted, mit értek generációs alatt, én pedig csupán egy általános felsorolást adtam, milyen esetekre gondolok (ezért szerepel ott például az Antigoné). A kiemelt részlet nem az Istenemberekre vonatkozik, sőt, egyetértek a cikkel, hogy témafelvetései (pl. szerelem ember és idegen között, vagy pl. a százalékokba sűrített esély a jó párkapcsolatra) most is újszerűek.

    Én az írói stílusra és történetvezetésre értettem, hogy a 60-as generáció számára véleményem szerint jobban befogadható, míg az újabbak számára kevésbé. Mivel benyomás volt csupán, és alátámasztani nem tudom (sőt egyre kevésbé vagyok biztos magamban), nem ragaszkodom ehhez az olvasathoz.

    Remélem elejétől fogva egyértelmű volt, hogy mindaz, amit írtam, csak a személyes véleményemet tükrözi. Nem bántani akarom a kedves könyveteket, de úgy éreztem, hogy a potenciális olvasók számára hasznos információ lehet, hogy van, aki kevésbé pozitív véleménnyel van a könyvről.

    „ “Ráadásul például tetszett a Lakott sziget (noha a második felével nem vagyok teljesen elégedett), szóval még azt se lehet mondani, hogy a szovjet sci-fi általánosságban nem lenne nekem való.”
    Az elégedettség egyéni lelki- és fizikai állapot. Azt, pedig, hogy egy kultúra prezentállása kinek való, azt nem egyetlen egyén fogja meghatározni.”

    Nem értek egyet (és itt nem voltam félreérthető). A minőségi kulturális termékek száma olyan nagyra nőtt (könyv, film, sorozat, zene, játék), hogy szerintem az egyénnek minden joga megvan arra, hogy nem reprezentatív mintavétel alapján is eldöntse, melyekben talál több és melyekben kevesebb élvezetet. Nem másnak hozott ítéletet, maga számára vont le következtetést (és egyébként pont arról írok, hogy nem tettem). Persze lehet, hogy „rosszul dönt” és kihagyhatatlan olvasmányélményektől esik el, de ez akkor is így lesz, ha tovább próbálkozik olyan műfajjal, stílussal, íróval, ami már elsőre sem nyerte el a tetszését. Hisz oly rövid az élet, és oly sok az „ezt egyszer muszáj elolvasni” könyv…

    Üdvözlettel: Józsi

  9. dbl szerint:

    “A minőségi kulturális termékek száma olyan nagyra nőtt (könyv, film, sorozat, zene, játék), hogy szerintem az egyénnek minden joga megvan arra, hogy nem reprezentatív mintavétel alapján is eldöntse, melyekben talál több és melyekben kevesebb élvezetet.”
    A fenti megfogalmazás azonos az alábbival(amit fentebb mondtam): ‘Az elégedettség egyéni lelki- és fizikai állapot.”
    Egy részét azért kiemelném: “A minőségi kulturális termékek száma olyan nagyra nőtt (könyv, film, sorozat, zene, játék),…”
    Az rendben van, hogy a számuk nagyra nőtt, de a minőségre nálam ez nem igaz. A kultúra médiumai tömegtermeléssé váltak, mert nagy biznisz, ezért csak sok…
    Ami a korodat illeti…nem tudtam hány éves vagy, (a fiam jóval idősebb nálad, és imádja az Alkonyatot diplomás emberként) egyszerűen utaltam arra, hogy a 21. században más a minőség kritériuma, szinte mindenben.
    Zárásul még valamit. Ezeken a felületeken soha nem személyeskedek. Minőségről nem lehet személyeskedő módon beszélni. Amit mondok, az csak a termékre vonatkozik. Az pedig, hogy az ilyen minőség befogadása miért ilyen mértékű, annak sokkal mélyebb értelmezése van annál, mint amit az átlag ember igazán megértene. Beleértve önmagamat.

  10. Jonathan szerint:

    “Az rendben van, hogy a számuk nagyra nőtt, de a minőségre nálam ez nem igaz. A kultúra médiumai tömegtermeléssé váltak, mert nagy biznisz, ezért csak sok…”

    Véleményem szerint ez már csak azért sem lehet igaz, mert ha megszámlálnánk egy adott időpillanatban, hogy mennyi “jó” könyv létezik, akkor az onnantól eltelt minden egyes évvel csak növekedne ezek száma. Még akkor is kitartok ezen állítás mellett ha hozzáveszem, hogy (igen ritkán) egyes régebbi jó könyvet egy újabbra cserélek, mert pontosabban, esetleg jobb formában, vagy jobban átgondolva (stb. stb.) lett megírva (mivel sokkal bővebb alapból meríthetett természetesen).
    Persze ennek belátásához érdemes azon túllépni, hogy “az én időmben persze _ez is_ sokkal jobb volt…”
    Én inkább úgy gondolkodom, hogy minden kor lerakta a maga tégláit a falba, amelyre a következő években újabb sor került. Néhány korábbi mű még ma is bástyaként funkcionál, néhány már csak alapként tartja (ami ugyancsak fontos) a következő nemzedéket. Az hogy közben ilyen “tömegtermelés” folyik, az miért gond? A vár magasodik, erősödik.
    Ráadásul még csak azt sem lehet mondani, hogy elveszik a búza az ocsú között. A sfmag-hoz hasonló közösségek pont erről gondoskodnak.

  11. dbl szerint:

    Az érvelésed helyes, tulajfonképpen csak egy problémám van vele. A minőség az irodalomban (is) eléggé Janus arcu fogalom. Az írásművészetnek vannak elfogadott – ennek megfelelően objektivnek vehető – kritériumai, de vannak olyan szubjektiv elemei is, amelyeket mindíg az egyén személyes ízlésvilága határoz meg.
    Ezért csak annyit tudok mondani, hogy minden, ami tömegtermelés részévé válik magával vonja a médium felhigulását. Ez persze nem nemzedéki kérdés.
    Azt, hogy mi a jó történet egyedi kérdésként kezelhetem. Azt, hogy milyen a jó előadásmód (mesestílus) szintén egyéni ízlésként kezelhetem.
    Az persze igaz, hogy ha nagyon sok jön ki valamiből, akkor esély van arra, hogy jó is van benne… A mennyiség-minőség állapotváltozás folyamata…

  12. atheles szerint:

    A ház kísértettel című novella még megjelent tőle magyarul. Ajánlom. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon