Kelta hatások Tolkien műveiben? Erre a feltételezésre maga Tolkien igen hevesen reagált.

 „Mondanom sem kell, hogy nem kelták! Akárcsak a mesék sem. Ismerem a kelta dolgokat (sokukat eredeti nyelvükön, írül vagy walesiül), és mindig is kissé idegenkedve néztem őket: főleg az alapvető ésszerűtlenségük miatt. Élénkek a színeik, de mintha egy törött ólomüveg ablakot raknának össze minta nélkül. Valójában „őrültek, ahogy az olvasója mondta – és én nem hiszem, hogy az volnék.” (The Letters of J. R. R. Tolkien)

Sokan úgy vélik, ez csak azt jelentheti, hogy Tolkien műveiben egyáltalán nincsenek kelta hatások, kelta elemek, de ez nem igaz. Az alkotás – a világalkotás éppúgy, mint az írás – nem száz százalékban tudatos folyamat, és még ha Tolkien valóban minden létező keltaságot megtagadott volna, akkor is ott az a tény, hogy a műveiben tagadhatatlanul megjelenik a hatásuk. Ritkább, gyengébb, kevésbé kiugró, mint a germán, ­­­de nincs sok értelme kapálózni ellene. Azt is nehezen hiszem, hogy Tolkien tényleg olyan mérhetetlen nemtetszéssel olvasta volna a kelta legendákat, az ember ritkán foglalkozik behatóan olyasmivel, amit ki nem állhat, és egyértelmű, hogy alaposan ismerte a témát. Amúgy pedig? Az angol kultúrának a kelta örökség is része, képtelenség bármi autentikusan angolt létrehozni kelta áthallások nélkül.

Nyugatról, hajóval

Gondolom, senkit nem lep meg, hogy ha már a törpök magukra vállalták a germánkodás javát, a legtöbb kelta vonással rendelkező társaság Középföldén a tündék emelkedett társasága. Szomorú, de véres történelmük több ponton is érdekes hasonlóságokat mutat a Tuatha Dé Danann, Danu istennő népe, a nagy ír tündérek hányattatott sorsával, és Középfölde tünde menedékei és királyságai is sokban emlékeztetnek a kelta tündérbirtokokra.

A Tuatha Dé Danann az ötödik és egyben utolsó előtti népség volt, amelyik meghódította magának Írországot, utánuk már csak Mil fiai jöttek, az emberek, akik mostanra szinte teljesen kiszorították őket; mert ne feledjük el, hivatalosan még ott laknak. A Tuatha Dé Danann tagjai ugyanakkor a harmadik hódító, Nemed leszármazottai voltak (ő egy jó ideje üresen álló Írországot foglalt el, az előző tulajdonosokat elvitte a pestis), a fomoriak elleni lázadás után menekültek nyugatra egy hajóban, és több száz év elteltével, varázs- és egyéb erőkben jócskán gyarapodva tértek vissza. Amikor partra szálltak, elégették a hajóikat, hogy ne hátrálhassanak meg; aztán megverték a negyedik betelepülőket, a Fir Bolgokat, és összerúgták a port a vidék gonoszaival, a fomoriakkal.

Tolkien noldái hasonló pályát futottak be, attól eltekintve, hogy azt is látjuk, Középföldétől távol mi történt velük. Ilúvatar gyermekei, az Elsők éppúgy, mint a Másodikak, Középföldén ébredtek fel. A valák már régóta várták az eljövetelüket, és szerencsére hamar ráleltek a frissen létre ébredt tündékre (később az emberek kapcsán ezt nem sikerült megoldaniuk, és sokukat megrontotta Morgoth). Mivel féltették őket Morgoth, az óriási hatalmú, bukott vala gonoszságától, felajánlották, hogy költözzenek át Valinorba, ahol Morgoth nem zaklathatja őket. Sokan éltek is a lehetőséggel, és az „angyalok” honában nem csak sokasodtak, okosodtak, de az isteni fényben fürödve valóban magasztosabbak és bölcsebbek lettek. Aztán a noldák egy része mohóságból, gőgből, és a már Valinorban született nemzedék kalandvágyából ott hagyta az egészet, és a valák tiltása ellenére visszaindult Középföldére. Amikor megérkeztek, elégették a hajóikat, majdnem egymásnak estek, és összerúgták a port a vidék gonoszával, Morgoth-tal, aki talán még a fomoriaknál is rosszabb volt.

Személyi ügyek

És itt még nincs vége a hasonlóságoknál. Mindkét esetben még a történet elején tartunk, amikor az egyik helyen Nuada, a másikon Maedhros elveszti a fél kezét, és lemond a királyi címről. Nuada esetében ez érthető, elvégre a szakrális királyságokban, ahol a föld és az uralkodó egyek, nem alkalmaznak csonka királyt. Igaz, ő később kap új kezet, és rövid ideig újra király is lesz – Maedhrosra pedig sokkal rosszabb sors vár, mert Tolkienre azért mégis jobban hatott a dacos germán búslakodás, mint a csillogó kelta vérszomj.

Érdekes az is, hogy a fomoriak/Morgoth uralmát mindkét esetben csak azután törik meg, hogy eljön a Fény, igaz, más formában. A Tuatha Dé Danannhoz Lugh, az ezermester Napisten kopogtat be, Középföldéről pedig végre sikerül valakinek Valinorba vinnie a hírt, és Earendilt csillagként, a remény csillagaként küldik vissza a halandók megmentésére készülő valák. És ha már szóba került Lugh, a leírásában és a fegyverzetében érdekes hasonlóságokat mutat hozzá az egyik nagy nolda hős, Gil-Galad.

A feljegyzések szerint Ereinion azért kapta a Gil-galad, „Ragyogó csillag” nevet, mert sisakja és vértje, és ezüsttel kivert, fehér csillagokkal kirakott pajzsa messziről csillagként ragyogott holdfényben vagy a nap fényében, és ha magaslatra ált, messziről látta minden tünde.” (J. R. R. Tolkien: Unfinished Tales)

„Így felszerelkezve jelent meg a Tuatha Dé Danann vezérei előtt, kik azért gyűltek össze, hogy megfizessék az adót az elnyomó fomoriak követeinek; és mindazokat, kik látták, úgy mondják, olyan érzés töltötte el, mintha a kelő napot néznék egy száraz, nyári hajnalon.” (T.W. Rolleston: Myths and Legends of the Celtic Race)

Egyszemű, de nem csak a vakok közt király - Jim Fitzpatrick és Emily Pease értelmezésében

 Ezen kívül mindkettőjüknek hírös lándzsája volt, „Gil-galad lándzsája, Aeglos előtt senki meg nem állhatott”, Lugh lándzsája pedig olyan varázslatos volt, hogy még a Tuatha Dé Danann négy nagy kincse közé is befért. Lugh túl is élte, amikor végzett Balorral, a helyi Egyszemű Főgonosszal – Gil-galad „csak” annyit ért el, hogy az élete árán ugyan, de segített legyőzni és Egyszemű Főgonosszá redukálni Szauront (ha rajta múlt volna, végeznek is vele, de Isildur… bah, így engedjen valaki hisztis halandókat a probléma közelébe). És akkor elérkeztünk a következő tételhez, az Egyszemű Főgonoszhoz. Balor, a fomoriak királya (mellesleg Lugh nagyapja) egyetlen, szörnyűséges szemének pillantásával bárkit képes elpusztítani; Szauron Szeme pedig mindent lát és megbénít. Mindkettőjüket meg kellett vakítani ahhoz, hogy legyőzhessék.

Ha már a fegyvereknél tartunk, tegyünk egy kis kitérőt a Malory féle Morte d’Arthur felé. Ott Balin szerez magának egy igen átokverte kardot, amivel aztán Balant, legjobb barátját és hű ikrét sújtja halálra, A Szilmarilokban pedig Túrin kardja, a Gurthang csap előszeretettel oda, ahová nem kéne (például Belegre, Túrin legkedvesebb barátjára). Én ugyan erősebbnek érzem a Gil-galad és Lugh lándzsái közti párhuzamot, de ezt gyakran fel szokták emlegetni, ha kelta elemeket keresgélnek Tolkien műveiben, akárcsak azt, hogy Lludd és Llefelys történetében felbukkan egy láthatatlanná tevő gyűrű, holott az Egy Gyűrűre valószínűleg inkább holmi germán csecsebecsék és Gügész gyűrűje hatottak.

Királyok és királyságok

 Szóba került már a szakrális király, aki egy a földdel (és mint azt a Halászkirály története is mutatja, nem praktikus, ha baja esik). A Gyűrűk Urában ez leginkább ott látszik, hogy amint van végre Király, rögtön minden kivirágzik, még a Fehér Fa is. Aragorn többször bebizonyítja, hogy ő az igazi uralkodó (például meggyógyítja a nazgûl-árnyék betegeit, mert a király keze gyógyító kéz). Érdekes az az elképzelés, ami a Holtak Kövét a Lia Fáillal, a Végzet Kövével, az írek királyválasztó csudálatosságával, a Tuatha Dé Danann négy kincsének egyikével veti össze. Az érvelés szerint mindkét kő a túlvilág megerősítését adja a jogos királynak, bár az esküszegő Holtak megidézése és csatába küldése Aragorn örökségének legsötétebb részei közé tartozik, a Lia Fáil pedig mintha nem bánatában kiáltozna, ha szembesül az új királlyal.

Aragorn kiemeltségét az is mutatja, hogy a páratlan szépségű és bölcsességű tünde hajadon, Arwen lesz a királynője. Arwenben, úgy mondják, újraéledt ükanyja, félig tünde, félig maia Lúthien Tinúviel; márpedig Lúthien anyja, a maia Melian (a maiák nagyjából úgy viszonyulnak a valákhoz, mint az angyalok az arkangyalokhoz) minden szempontból úgy viselkedik, mint egy adott föld, egy adott vidék istennője.

 A szakrális király pedig többnyire úgy lesz egy a királyságával, hogy feleségül veszi – az adott terület istennőjét. Így tett Thingol is, a legelső tündék egyike, aki beleszeretett Melianba, és még Valinort is eldobta érte. Királyságukat Melian Öve védte, egy áthatolhatatlan, varázslatos határsáv, amin nem juthatott át senki hívatlanul. Ez sokban emlékeztet a kelta tündérbirtokokat védő varázsra – és emlékeztet arra is, hogy Középfölde tünde menedékeibe, Völgyzugolyba vagy Lórienbe sem volt olyan könnyű csak úgy bejutni.

LOOK AT MY ELK! Nem, én sem tudom, Thranduil miért nem ülhet lovon. De már ezért a képért megérte cikket írni.

Ki ne emlékezne a drámai jelenetre, amikor Frodót a gázlónál majdnem beérik a Fekete Lovasok, de a megáradt folyó elsodorja őket? Ki ne emlékezne rá, hogy Lórienbe is folyókon át jutnak csak el? A víz, a folyó a legősibb határok egyike – és a legvarázslatosabbak közé tartozik. A Bakacsinerdőben Thranduil tünde király földalatti csarnokai az Erdei folyó partján fekszenek, és külön földalatti patak köti őket össze a folyóval; ezen keresztül távoznak kényszerű vendégesgedésük után Bilbó és a törpök.

Érdekes, hogy Lórienbő ugyanígy vízen át távoznak hőseink. Az, hogy Galadriel egy hattyó-csónakon ment utánuk elbúcsúzni, szintén szép gesztus. A hattyúk az Amúr partjától a Boyne-éig mindenütt lélekmadarak, a túlvilág küldöttei (a legtöbb madár az, de ők különösen), gondoljunk csak a leánnyá változó hattyúkra, vagy ha már az íreknél tartunk, Lir király szerencsétlen gyermekeire.

Domblakók

És mi tartozik még a tündérekhez, a túlvilághoz? Térjünk csak vissza egy pillanatra a Tuatha Dé Danannra. Amikor Mil fiai megérkeztek, hamar kiderült, hogy Danu istennő népe nem tud elbánni velük, így hát békét kötöttek. A megállapodás szerint ami fölül van, az az embereké, ami alul, az a tündéreké – így vonultak a Tuatha Dé Danann tagjai a tündérdombokba, és így koptak idővel sídhe-vé. Az ismert tündérdombok körül óvatosan jár az ember; egyrészt furcsa népek azok a tündérek, jobb velük nem alkudozni, másodszorra pedig a dombot övező varázsba úgy bele lehet gabalyodni, hogy soha többé nem bukkan elő a balszerencsés áldozat, vagy ha előkerül is, nem lesz már ép.

Az Első Kor nagy tünde erősségei közül Menegroth is, Nargothrond is barlangokba épült, de olyan szempontból még a büszke Gondolint is ide lehet talán sorolni, hogy jobbára csak földalatti utakon lehetett bejutni, mélyen le kellett menni a föld méhébe, ki a halandó világból, hogy elérhesse az ember. Érdekes megfigyelés, hogy Móriából (ami szintén elég túlvilági hely és próbatétel volt) meredeken lefelé menekülnek Lórienbe, és hogy amikor Bilbó és a törpök megérkeznek Völgyzugolyba, ott is óriási szerepet kap, hogy lefelé mennek, egyre lejjebb – és hogy mindenütt ott csobognak, csörgedeznek körül a vizek, míg az utolsó hídon át nem kelnek. És ha már Bilbó és a törpök: ne feledkezzünk ez az erdei tündekirály otthonáról sem. határozottan tündérdomb, bár arról a képi hasonlóságok alapján sem vagyok meggyőződve, hogy épp Newgrange-dzsel kéne összevetni. Bár nyilván az is tündérdomb. (Newgrange kapcsán érdekes, hogy állítólag a folyó azon partján csak szakrális épületek álltak, csak a túlviláginak volt helye; minden evilági, a lakóházak, a megművelt földek a másik parton húzódtak. Mert a folyó határ.) Lórienen belül még önálló tündérdomb is található: a Cerin Amrothon állva Frodó úgy érzi, más világba lépett, és végül itt temetik el Arwent, a halhatatlannak született, de a halandóságot választó asszonyt, a maiák Középföldén maradt, utolsó leszármazottját.

Meg kell viszont említeni pár olyan dombot is, ami nem feltétlenül a kelta túlvilághoz tartozik. Bár a Buckákra rá lehetne húzni, hogy a sídhe kevésbé jó kedélyű tagjai lakják, valójában szinte biztos, hogy a buckamanók germán eredetű lények. Tolkien legalábbis mindig a „barrow wight” kifejezéssel illette a skandináv hagyományok sírdombokban lakó, rosszindulatú élőhalottját, a draugurt, és nem lehet véletlen, hogy ugyanezt a kifejezést használta a saját, sírdombokban lakó, rosszindulatú szörnyetegeire is.

Hajóval, nyugatra

És hogy mi van még? Ó, hát rengeteg minden. A messzi Nyugaton fekvő Túlvilágba hajózók történetei (az ír immramok) és Earendil utazása. Az északi Arnor rangidőssége a déli Gondor fölött, párhuzamban a két északi ír tartomány, Ulster és Connacht elsőbbségével a déli Leinster és Munster fölött. A különös walesi történet, A fák csatája és az entek. A szürketündék nyelve és a walesi közti hasonlóság. De ez a cikk így is hosszabb már a kelleténél, és valamit igazán hagyni kell a kíváncsi olvasónak…

Kalandra fel!

Ezzel véget ért az SFmag Tolkien hónapja. Köszönjük a megtisztelő figyelmet, az olvasást, a kommenteket, és reméljük, hogy olvasóink számára is olyan izgalmas volt ez a hónap, mint nekünk, szerzőknek!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. Lacus szerint:

    Nagyszerűek voltak az írások! Volt mit átrágni a reggeli kávé mellé :).

    Ha valaki hasonló témába ásná bele magát, akkor ajánlom a James MacKillop-féle Kelta legendák és mítoszokat. Ez nem egyszerű olvasmány, de számos forrással rendelkezik, nagyon precíz és további kutakodásra ad lehetőséget!

    Ha meg könnyebb olvasmányra vágyna ebben a témában, akkor ott van Dömötör Tekla: Germán, kelta regék és mondák c. könyve és Yeats-től A megbabonázott puding. Utóbbit én nagyon jópofának és színvonalasnak tartom, de inkább mesék, mint legendák. Üdv és köszönöm a frankó cikkeket!

    L.

  2. tapsi szerint:

    mi köszönjük, hogy elolvastad őket 🙂

  3. FZsu szerint:

    Au… most fáj az arcom a röhögéstől… 😀
    Tényleg megérte 😀

  4. tapsi szerint:

    FZsu: LOOK AT MY ELK!!! 😀 😀 😀 én megmondtam

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon