J. R. R. Tolkien középkori irodalmat tanított Oxfordban, de itt ne csak a normann hódítás után keletkezett művekre gondoljunk (bár azokat is kutatta és tanítgatta rendesen), hanem az átlag magyar számára sokkal titokzatosabb és szokatlanabb időszak, az angolszász kor írásos emlékeire is.

Britanniából a IV. század végén vonultak ki a római légiók , és a kisebb-nagyobb brit törzsek nemessége nagyon úgy érezhette, mint akinek nem a szőnyeget, de az egész civilizációt húzták ki a lába alól. A birodalom összeomlását ők nem egyből élték meg hullámokban érkező, külső támadásnak, de azért az első hódítók hamar megérkeztek: jött Hengest és Horsa, jöttek a jütök, a szászok, az angolok, és bár 495-ben rövid megtorpanásra bírta őket a fényes brit győzelmet hozó Badon-hegyi csata (Arthur király valamelyik történelmi előképe vezette őket, de még nem került mellé sem Lancelot, sem Ginevra), végül kiszorították a keltákat Angliából.

Az ezt követő időszakról nincs sok feljegyzés, de amint felvették a kereszténységet, szenvedélyesen írni kezdtek. Az angolszász kultúra nagyon könyves volt, igen sok szöveg maradt fenn mind latinul, mind óangolul. Ebben talán benne volt a germánok mérhetetlen vágya a halhatatlanság, főképp a történetekben rejlő halhatatlanság iránt: sok hőskölteményük maradt ránk, de szívhez szólóak elégikus verseik is. És akkor a találós kérdésekről még nem is volt szó – persze lesz majd még a későbbiekben.

Tolkien ennek a korszaknak volt a szakértője, és szenvedélyesen szerette az egész ógermán irodalmat, a töredékes legendáktól a véresen reális izlandi sagákig. Bár filológusként is nagy elismertségnek örvendett, az 1936-os Szörnyek és ítészek gyakorlatilag egy szerelmi vallomás kutatása tárgyához, a Beowulfhoz, és az egész, fázósan a szürke tengerbe bámuló óangol lélekhez. Ezek után aligha meglepő, hogy saját történeteihez, saját világához is felhasznált pár követ a Beowulf romjaiból; és ha már úgy belemerült a nagy építkezésbe, görgetett melléjük még néhány germán sziklatömböt.

(Fontos megjegyezni, hogy a könyvek és a filmek közt rengeteg az eltérés. Nem fogok rájuk külön kitérni, de mielőtt felzúdulás lenne például abból, hogy mi az, hogy Azogot levágták Mória előtt, de hát akkor ki kergette be Thorint Völgyzugolyba, szólok, hogy a könyvek és a filmek között rengeteg az eltérés.)

Névsorolvasás

Amikor Tolkien elkezdte írni A hobbitot, még fogalma sem volt róla, hogy másfél könyvvel később majd hozzáköti régóta dédelgetett világához, csak egy kalandos mesét tervezett. Mihez kezd egy kissé pocakosodó, roppant békés nyárspolgár, ha a gyermekkorából vásári mutatványosként derengő varázsló a nyakába szakaszt tizenhárom harcias törpöt? Mióta A hobbit világhírű, azt hiszem, magára zárja az ajtót, de Bilbó nem sejthette, mi vár rá, és belekeveredett egy igazi sárkányos kalandba – márpedig azokat többnyire nem kissé pocakosodó, roppant békés nyárspolgárokra szabták.

Austri és Vestri már megint hová csavarogtak el?

Mielőtt azt hinnénk, hogy az első germán egység, aki a könyvbe csörtet, a tizenhárom zordon törp, vessünk egy pillantást arra a varázslóra. Gandalf ugyan sokak szerint csak egy viharvertebb Merlin, de sokban hasonlít egy másik hatalmas varázstudóra is, aki szintén szeretett öregemberként, szürke és világoskék ruhákban, széles karimájú kalapban járkálni a halandók között. Így tanult és tanított, és vele is megesett, hogy egyszer hajnaltájt addig beszéltetett pár trollt, amíg el nem kapta őket a napfény, és kővé nem váltak. Igaz, Gandalffal ellentétben neki csak fél szeme volt, mert a germánoknál még az isteneknek is komoly áldozatokat kellett hozni a tudásért, de ennek ellenére sok közös vonása van Odinnak és a Szürke Vándornak.

Még szerencse, hogy egy idő után Tolkien is úgy érezte, ez a szereplő többet érdemelne a Bladorthin névnél, és átnevezte Gandalfnak. Ez annyit tesz, varázsló-tündér, és valóban jobban illik az öreg Szürkeszakállra, mint a hepciás Thorinra, aki addig viselte (az ógermánoknál a törpék is tündérek, jobban mondva elfek, ezért is szerepelhet Gandalf neve az ónorvég törpék hivatalos névsorában; nem a tündérség hibádzott Thorinnál, hanem a varázslat).

És ha már az ónorvég törpék hivatalos névsorára került a szó, vessük csak össze Bilbó törp cimboráinak nevével (Thorin, Kili, Fili, Bifur, Bofur, Bombur, Óin, Glóin, Balin, Dwalin, Dori, Nori, Ori).

10.
Þar var Móðsognir mæztr of orðinn
dverga allra, en Durinn annarr;
þeir mannlíkun mörg of gerðu
dvergar í jörðu, sem Durinn sagði.
11.
Nýi, Niði, Norðri, Suðri,
Austri, Vestri, Alþjófr, Dvalinn,
Nár ok Náinn Nípingr, Dáinn
Bívurr, Bávurr, Bömburr, Nóri,
Ánn ok Ánarr, Óinn, Mjöðvitnir.
12.
Veggr ok Gandalfr, Vindalfr, Þorinn,
Þrár ok Þráinn, Þekkr, Litr ok Vitr,
Nýr ok Nýráðr, nú hefi ek dverga,
Reginn ok Ráðsviðr, rétt of talða.
13.
Fíli, Kíli, Fundinn, Náli,
Hefti, Víli, Hannar, Svíurr,
Billingr, Brúni, Bíldr ok Buri,
Frár, Hornbori, Frægr ok Lóni,
Aurvangr, Jari, Eikinskjaldi.
14.
Mál er dverga í Dvalins liði
ljóna kindum til Lofars telja,
þeir er sóttu frá salar steini
Aurvanga sjöt til Jöruvalla.
15.
Þar var Draupnir ok Dolgþrasir,
Hár, Haugspori, Hlévangr, Glóinn,
Dóri, Óri Dúfr, Andvari
Skirfir, Virfir, Skáfiðr, Ái.
16.
Alfr ok Yngvi, Eikinskjaldi,
Fjalarr ok Frosti, Finnr ok Ginnarr;
þat mun æ uppi meðan öld lifir,
langniðja tal Lofars hafat.
10.
Volt Motsognir, a leghatalmasabb
A törpék közt, utána Durin;
Sok emberformát teremtettek
A törpék a földben, Durin mesélte.
11.
Nyi és Nithi, Northri és Suthri,
Austri és Vestri, Althjof, Dvalin,
Nar és Nain, Niping, Dain,
Bifur, Bofur, Bombur, Nori,
An és Onar, Ai, Mjothvitnir.
12.
Vigg és Gandalf, Vindalf, Thrain,
Thekk és Thorin, Thror, Vit és Lit,
Nyr és Nyrath, elmondtam hát
Regin és Rathsvith, a névsort rendben.
13.
Fili, Kili, Fundin, Nali,
Hepti, Vili, Hannar, Sviur,
(Billing, Bruni, Bildr és Buri,)
Frar, Hornbori, Fræg és Loni,
Aurvang, Jari, Eikinskjaldi.
14.
A törpék népe Dvalin serege
Egész Lofarig sorolom a listát;
Sziklát elhagyva, nedves vidéken át
Homokmezőn kerestek otthont.
15.
Volt még Draupnir és Dolgthrasir,
Hor, Haugspori, Hlevang, Gloin,
Dori, Ori, Duf, Andvari,
Skirfir, Virfir, Skafith, Ai.
16.
Alf és Yngvi, Eikinskjaldi,
Fjalar és Frosti, Finn és Ginnar;
Örökre maradjon fenn meséje
Lofar összes ősének neve.

Ez itt a Völuspá, A Jósnő Szava, a verses Edda része. A hevenyészett magyar változatban nem fordítottam le a neveket, bár némelyiken még én is látom, mit jelent. Aki pedig kételkedne benne, hogy Szundi nem csak igazi, kemény őstöröp volt, de egyenesen minden kemény törpök őse, azt talán Bernáth István fordítása meggyőzi.

Ezen a listán olyan sokat nem kell magyarázni, aki véletlenül nincs rajta, azt is elég jól lehet származtatni, és ráadásul a tizenhármakon kívül még jó néhány hírös törp szerepel. Gimli ugyan hiányzik, az ő neve Tolkien valamelyik el nem küldött levele alapján az ónorvég gimm, tűz szóból ered.

Egyéb törpségek

A törpök a nevükön túlmenően is igen törpések: a föld alatt laknak, mogorvák, veszedelmes ellenfelek, de csodálatos dolgokat készítenek. Az alacsonyságuk ugyan csak későbbi fejlemény, itt Tolkien azért a tiszta forrás helyett a meseregénységnek adott teret, és arról sincs szó, hogy néha vidrává változnának, vagy egyenest sárkánnyá, bár erre a legkiválóbb törpe családokban is volt példa.

Márpedig a család a törpöknél és a törpéknél egyaránt roppant fontos, néha akár még Don Corleone is tanulhatna tőlük. A család szentségén túl akár a múlhatatlan bosszúvágyról is – mert Smaugot nem csak a kincsért, nem csak a visszaszerzendő királyságért kell elpusztítani, hanem bosszúból is. A Gyűrűk Ura Függelékéből az is kiderül, hogy Thrór megbosszulására az összes törp Mória elé vonult, és bár a harcképes férfiak felét elvesztették, nem adták fel, amíg a törpkirály holttestét meggyalázó ork, Azog el nem pusztult.

Családi kötelékek

A törpök viszonylatában bukkan föl először a germán hagyományok egy érdekes családi kapcsolata, a sister’s son, a lánytestvér fia. A leánytestvértől származó unokaöcs az elképzelések szerint az uralkodó leghűségesebb követője. Részint azért, mert bár közeli rokon, többnyire nem áll olyan előkelő helyen az örökösödési láncban, hogy megpróbálja megszerezni a hatalmat. Persze a sors olykor a többi örökös halálával és trónnal is jutalmazhatja a kivételesen derék unokaöccsöket, Beowulf is így lett király, és ne feledkezzünk meg Éomerről sem, aki Théoden húgának volt a fia. Fili és Kili ezért maradnak végig Thorin mellett, és Thorinban ezért nem merül föl, hogy az unokaöccseit nem kéne magával vinnie egy ilyen veszélyes kalandra: nekik ott a helyük az anyjuk bátyja mellett. Önfeláldozásukról sem úgy emlékeznek meg, mintha ez valami különleges tett volna – „Fili és Kili elesett, míg pajzsukkal és testükkel védték őt, anyjuk édesbátyját” – és a kontrasztot tovább növeli, hogy a tizenhárom törp közül csak Thorin és az unokaöccsei esnek el a csatában.

Egyes elképzelések szerint persze azért kellett végezni az unokaöccsökkel, hogy semmi sem hátráltassa Fortinbras Dáin megkoronázását, bár például Thorin egykori társai mintha nem azért maradtak volna a Hegy alatt, mert Dáin örökölte a feudális kötelékeiket, vagy akár a hűségüket, hanem mert „bőkezűen mért a kincsből”. Márpedig igencsak germán vonás, hogy a kisebb-nagyobb uraságok milyenségét a kincsek osztogatása terén tanúsított bőkezűségük mutatja meg. Az ajándék-osztó, a gyűrű-osztó az uralkodó szinonimája volt (tulajdonképp lehet azt mondani, hogy azok a királyok, akik Szaurontól gyűrűt fogadtak el, ebben a rendszerben uruknak ismerték el), neki volt joga jutalmul szétosztani a kincseket.

Beorn, a bőreváltó

Tolkien saját rajza Beorn házáról, és egy északi csarnok rekonstrukciója. A hasonlóság szembeötlő.

Bár Bilbó először nem tudja értelmezni a kifejezést, hamar rájön, hogy nagydarab, szőrös házigazdájuk olykor medve. Beorn amúgy derék férfiú, roppant erős, roppant nagy, és igen ingerlékeny, de hát ez medvéknél nem meglepő. A neve nem meglepő mód közeli rokona a bear, medve kifejezésnek, és A hobbit egy korai változatában bizony Medwednek hívták, ami mifelénk lett volna egyből árulkodó. A germán „alakváltó” harcosok közül a medvét jobban szerették, mint a farkast: a farkasban mindig volt valami sunyi és törvénytelen, de a medve csak hirtelen volt és nagyon erős (a berserkerek például arról kapták a nevüket, hogy medvebőr felsőben osztották az ellent), de nem gonosz. Mindez igaz Beornra is, bár arra azért nem fogadnék nagy tételben, hogy a nagy medve germán hősök, például Beowulf (a méhfarkas, azaz medve) is csak mézen és tejszínen nőttek olyan erősre.

Ráadásul ha Tolkien saját rajzainak hihetünk, a vén szárazföldi medve egy klasszikus germán hosszúházban-csarnokban él, márpedig a csarnokok igazán fontos helynek számítottak. Egyrészt ez volt a közösségi ház, ahol összegyűltek a település lakói, másrészt gyakran itt lakott az úr is fegyveres követőivel, akik nélkül aligha maradt volna meg hosszú ideig a helység.

Szörnyetegek

Talán kiábrándító, hogy az igazán ősinek tűnő szörnyek közül pont a legelterjedtebbek, az orkok nem germán szülöttek. A koboldokat Tolkien szinte egy az egyben emelte át George MacDonald A hercegnő és a kobold  című meséjéből. Később kitalálta, hogy ezek a kobold-népek bizony csak az orkok egy meghatározott törzse, majd A Gyűrűk Urában sokkal jobban kidomborította az orkok embertelen (és olykor sajnos emberi) romlottságát. Ha a kobold nem is, de az ork már szinte teljesen az ő teremtménye. A trollok ellenben igazi, derék, napfényre megkövülő skandináv rémek, még abból a korszakukból, amikor hatalmasak voltak és ijesztőek, nem kicsik, torzonborzak, és több hajszínben is kulcskarikára akaszthatók.

Rendes, germán szörnyűségek a vargok is. Svédül ma is varg a farkas neve (az ulf állítólag kissé már régies), és a szó valamilyen formája a legtöbb germán nyelvben megtalálható (volt). Óangolban a gyanúsan hasonló hangzású wearg elterjedtebb jelentése a bűnöző volt, de jelenthetett gonosz szörnyeteget is (kis összefoglaló a bűnöző farkasokról). A kombináció egész jól leírja ezeket a farkasnál nagyobb, intelligens, és roppant gonosz vadakat, az orkok hű pajtásai. A farkasokat általában nem szerették Északon, vegyük csak Fenrirt, Loki szörnyeteg farkasfiát, aki az idők végezetén megöli Odint, a fiai pedig felfalják a Holdat és a Napot. A vargoktól nem vártak ilyen sokat szövetségeseik, bár későbbi-korábbi lehetséges ősük, Carcharoth éppúgy híres arról, hogy leharapta Beren kezét, benne egy Szilmarillal, ahogy Fenrir lekapta Tyr kezét, a fiai pedig elemésztik majd a Fényt.

A hobbit sárkánya, Smaug két jelentősebb germán sárkánytól is kölcsönzött vonásokat. Az első a Beowulf (és a geat törzs) vesztét jelentő, névtelen tűzokádó, aki szintén arra ébred fel, hogy egy besurranó tolvaj meglopta a kincsét. A másik pedig a legnagyobb és legnevesebb sárkányok egyike, Fafnir, aki Sigfrieddel beszélgetve szintén próbálja a szövetségesei ellen fordítani a hőst – szerencsére Bilbónak is, Sigfriednek is van annyi esze, hogy ne higgyen el mindent, amit egy sárkánytól hall. Bár később mindkettőjük esetében kiderül, hogy azért a ravasz szörnyeteg célzásainak volt alapja…

Bakacsinerdő

Magyarország és Anglia igen kevésben hasonlít egymásra, de az erdő sem nálunk, sem náluk nem az a végzetes vadon, éppúgy a Túlvilág része, a halottak birodalma, mint a nyílt tenger. Ennek egyszerű a magyarázata: Magyarországon és Angliában is, ha kitartóan gyalogol az ember egy irányba, belátható időn belül visszaér a civilizációba. A legendák nagy vadonjaiban azonban elég egy kicsit letérni az útról, hogy soha többé ne találjunk vissza – ebben a legendák nagy vadonjai hasonlítanak Skandinávia, Oroszország, Észak-Amerika rengetegjeire, ahol elég Vancouver mellett egyszer rossz felé fordulni, és kis túlzással Torontóig nem jut ki a fák közül az ember.

Ezért is lenne fontos, hogy Bakacsinerdőben, a nagy kísértetvadonban véletlenül se térjenek le az útról, de épp mivel nem szabad letérniük, nyilvánvaló, hogy alapos eltévedés lesz a vége. Tulajdonképp érdekes, hogy miután hosszan raboskodnak egy szintén igen túlvilági helyen, egy tündérdombban, szűk vízi csatornán át jutnak vissza az életbe, amit akár egyfajta újjászületésnek is lehet venni (bár nem hinném, hogy Tolkien szándékosan csinálta, ez már súrolná az allegória határát, azt pedig nem szerette).

A Bakacsinerdő kapcsán apró érdekesség, hogy a Mirkwood nevet egy William Morris műből, a The House of the Wolfingsból szedte, ami tulajdonképp (Morris sok más írásához hasonlóan) ugyanúgy régi-új mítosz akart lenni, mint Tolkien saját művei.

Találós kérdések

Ha találós kérdések, nyilvánvalóan mindenkinek a Gyűrű megtalálása jut az eszébe, de tulajdonképp Bilbó Smauggal is találós kérdésekben beszélget. Az óangolok rettentően szerették az ilyesmit, olyannyira, hogy még az írásos emlékeik közt is egész sok hasonló rigmus maradt fenn. Bilbó és Gollam játékában az is érdekes, hogy állítólag Bilbó gyermekkönyvekből ismert, modernebb fejtörőkkel teszi próbára Gollamot, mindannyiunk Drágaszága kifejezetten régies kérdéseket tesz fel.

Bár az eddigi felsorolás is kimerítő lehetett, a lista még közel sem teljes. Rengeteg más germán elem lapul A hobbitban is, A Gyűrűk Ura pedig az alapos alliterációig angolszászból tükörfordított rohírokkal, az újrakovácsolt karddal, Középfölde puszta nevével újabb tárháza az érdekességeknek. És őszintén? A Szilmarilokra vagy a Valinor, Középfölde és csatolt részeik történelmének alakulását taglaló, tucatnyi kötetre gondolni sem merek. De ha valakit érdekel a téma, manapság már rengeteg izgalmas dolgot lehet találni szétszórva és összegyűjtve a neten – csak könnyű úgy járni, hogy Bilbó hobbitüregének akar utánanézni az ember, de a végén úgy érzi magát, mint Alíz, amikor beesett a nyúlüregbe.

De persze unalmasabb helyre is kerülhetne.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 10 hozzászólás érkezett.

  1. orastes szerint:

    nagyon jó kis cikk, gratulálok hozzá, sok dolog új volt a témában, köszi :)

  2. marvin szerint:

    Leggermánabb elem kétségkívül a rásszizmus!

  3. tapsi szerint:

    jesszaszmária, Marvin :facepalm:

    köszi, Orastes :)

  4. crei szerint:

    Gratulálok a cikkhez. Baromi informatív. A sasoknak van valami közük a germánokhoz?

    Illetve h már itt tartunk, a kelta kultúrkör nem lelhető fel Tolkiennél?

  5. tapsi szerint:

    Crei, hát a sasokról nem tudom, baromi sok mindent nem tudok én sem :)

    A keltákat direkt kihagytam, mert így is masszívan hosszú lett a cikk, de alapvetően sokkal kevesebb kelta elem és hatás van Tolkiennél, mint germán. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a szakterületét elsősorban mindenféle germán népek lakták.

  6. archnihil szerint:

    Hmm… Gandalfban mintha lenne egy kis Veinemöinen is, és mintha pont a finn mítoszoknak köszönhető, hogy amíg máshol a tündérek hozzá nem nyúlnak a vashoz, addig Tolkiennál nagy kovácsok hírében állnak.

    A törpéket tudtommal a germán mítoszokban a svart alfoknak, azaz a fekete tündéreknek is nevezik, akiknek nincs sok közük Drizztékhez.

    Ami igazából érdekes – és bizonytalan – az orkok eredete. Mert mintha ez Thanatos római megfelelőjének, Orcusnak a nevéből fakadna, ugyanakkor egy kicsit germánosabb vonás, hogy talán a bajoroknál a manókat szintén hívják orkoknak, és előszeretettel költöznek be a boros pincékbe. De ebben távolról sem vagyok biztos. :o

  7. tapsi szerint:

    Hát az az igazság, hogy például én a germán tündérekről sem hallottam soha, hogy ne fogdosnák a vasat, sőt :) a magyarokról sem :) (megjegyzem, pl. a nagy és neves ír tündéreknek is van isteni kovácsuk – igaz, valószínűleg nem vasat kalapált, mert arrafelé elég későn váltottak a bronzról, ha jól emlékszem. Szóval a kovácssághoz nem kell vas. Ez a vasiszony nekem inkább már a folklór, mint a mitológia körébe tartozik, ami szintén érdekes, de nem egészen ugyanaz) (persze lehet, hogy tévedek :) )

    Az orkok neve nagyon kétes, ha megnézed a wikipédiás szócikket, ott viszonylag korrektül összeszedik: van abban minden, de leginkább semmi konkrét. A lényeknek maguknak viszont egyetlen felismerhető előzménye MacDonald koboldjai, szóval ha germán forrás is, nem egészen tiszta.

  8. angelimir szerint:

    Crei: Tolkien prof nem igazán volt oda a kelta kultúráért (finoman szólva), lévén pontosan amiatt (illetve az azt hordozó normannok miatt) tűnt el az általa olyannyira hiányolt angol ősmitológia/eposz, aminek “pótlására” végülis elkezdte írni a Középfölde-mondakört.

  9. tapsi szerint:

    angelimir, a normannok fő alapító atyja egy Rollo nevű fickó volt; a dánok és a norvégok még mindig nem tudják lejátszani, melyikük adta a világnak ezt a csodálatosan vérmes vikinget. Nehéz lett volna germánabb figurát elképzelni nála; a normannok olyan nagyon sok keltaságot nem tettek hozzá az angol kultúrához.

    A másik az, hogy angol ősmitológia/eposz már csak azért sem tűnhetett el, mert létre sem igen jöhetett volna. Anglia (nem Nagy-Britannia, csak az a kis rész, ami ma is England) nem volt egységes állam, és ahol és viszonylag egységes kultúrája volt, ott meg mérhetetlenül torzította a “tiszta forrást” a kereszténység. Ahol pedig nem volt épp kereszténység, ott változatos hátterű vikingek ütötték egymást germán lelkesedéssel (és az ő eposzaik közül egész sokat leírtak később a telente unatkozó izlandiak).

    Ezen kívül mintha még a romlatlan népmeséket hiányolta volna, de arról meg megint nem a kelták tehettek, hanem a korai iparosodás; az ír mesék (meg asszem pl. a Kalevala is) azért maradtak meg jobban, mert amikor elkezdték gyűjteni az ilyesmit, még mindig voltak rettentően elszigetelt és elmaradt, szinte középkori területek.

    Tolkiennek “hivatalosan” az volt a baja a keltákkal, hogy “őrültek”, a fennmaradt mondáik nagy része túlságosan színes és zavaros, illetve belejátszhatott az is, hogy a walesiek, az írek, de még a skótok is (akik amúgy legalább olyan vaskos, ha nem vaskosabb skandináv örökséggel bírnak, mint keltával) általában a keltaságukkal határozták meg a nemzeti öntudatukat, az angolok germánsága ellenében. Valami olyasmi ellenében, ami neki fontos volt.

    De amúgy elég alaposan ismerte a kelta mitológiát, és itt-ott-amott azért próbálta is a korai időkben belekalapálni a saját világába. Azt sem mondanám, hogy pl. a walesi eredetű, breton, majd francia közvetítéssel Angliába visszakerült arthuri mondakör (lovagkodással felhígított kis keltikum) ne lett volna fontos akár számára, akár az angol kultúra szempontjából. És ha tényleg azt fájlalta volna, hogy a kelták mosták el az ő örökségét, arra csak azt tudnám mondani, hogy a kelták lényegesen előbb voltak ott. De ezzel azért ő is tisztában volt.

  10. Johann szerint:

    Nemcsak a germánokra jellemző ám a rasszizmus… ;)
    Én nem is nagyon bukkantam rá Tolkiennél (vagy a szűrőm nem működött jól?), szemben az übermensch-csel.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon