SFmag

Márta az ajtót nézi meredten, lába remeg, a szoba sötét börtöncellává szűkül. Meg kell tennie, már döntött, nincs visszaút. Aranyló haját sötétre festi az eső, ázott kabátja hidegen tapad testére. Fogai vacognak, legszívesebben összekuporodna egy takaró alatt, hogy ne fázzon, de inkább azért, hogy elbújjon a lépcsőházban visszhangzó, ütemtelen léptek gazdájától. Márta sejti, hogy a férfi megint ivott. Egyre többször és egyre többet.

Kulcs matat a zárban, Márta megborzong, önkéntelenül is összehúzza magán a kabátot, csupasz lábszára libabőrős lesz. Kitárul az ajtó, az olajlámpás lángja meglibben, behallatszik az utca kövezetén pattogó eső.

Gyuri belép a szobába, kopasz fején szétfolynak a cseppek, megülnek bozontos szemöldökében. Ajka kék a hidegtől és az olcsó vörösbortól.

Mindennek vége, gondolja Márta, de állja Gyuri tekintetét. A korábban ezerszer eljátszott beszélgetés még el sem kezdődött, de már sejti, hogy nem lesz ereje kimondani a begyakorolt szavakat. Gyomra összerándul, ahogy a férfi bevágja maga mögött az ajtót.

– Hol a büdös picsában voltál? – mordul Gyuri. – Azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint az esőben téged keresgélni? Megmondtam, hogy nélkülem nem mehetsz sehová! Megmondtam, vagy nem mondtam meg?

Bár lépések választják el őket egymástól, Márta érzi a bor savanyú szagát.

– Oda megyek, ahova akarok – motyogja végül, a szavak karcolják a torkát.

– Mit mondtál? – kérdezi Gyuri tettetett süketséggel, és közelebb hajol. Márta mély levegőt vesz.

– Nem vagyok a tulajdonod! Hallottam, mit beszéltél rólam, és… és vége! Befejeztük! Elmegyek, itt hagyom a várost, és nem akarom, hogy utánam gyere!

Egy szuszra préseli ki magából a szavakat, maga is meglepődik, milyen könnyedén sikerült. Úgy buknak fel belőle, mint az emészthetetlen étel. Megkönnyebbül tőlük.

– Nem mész sehova! – üvölti a férfi. – Vedd le a kabátot, öltözz át, és zuhanyozz le!

Márta nem mozdul. Hónapokon át azt tette, amit Gyuri mondott. Eleinte kérte, az utóbbi időben utasította. Most csak azért is összeszorítja állkapcsát, hallgatja egyre szaporábban és erősebben dobogó szívét.

– Nem hallottad, mit mondtam? – sziszegi Gyuri. Karja megfeszül, vonásai eltorzulnak.

– Elmegyek – közli Márta magabiztosan. Az ajtó felé lép. A pofon felkészületlenül éri, elveszíti egyensúlyát, és a dohányzóasztalra zuhan. Az oldalába maró fájdalom semmiség az arcát elöntő kínhoz képest. Felrepedt ajkából vér szivárog, szeme könnybe lábad, fátyolosan látja, hogy Gyuri fenyegetőn magasodik fölé.

– Takarodj zuhanyozni! – mordul a férfi.

Márta remegő kézzel törli le a vért a szájáról. A lámpás lobogó fényében bordó festéknek tetszik, amelyet hányaveti módon kentek szét a vásznon. Pipacs szirma, tépett zászló, képzeli bele Márta.

A griff azt mondta, sokkal több van benne, mint valaha képzelte. A vágyak még mindig erősek, és a vér segít, hogy beteljesülhessenek. Most mire vágyom?

– Süket vagy?

Gyuri megragadja a csuklóját, és talpra rántja. Marka érdes.

– Engedj el! – súgja a lány. Vöröslő pisztolyt tart a kezében, még formálódik ujjai alatt, fodrozódik, akár a vízfelszín. Csövét a férfi mellkasának szegezi. A szívére. És ha nincs is szíve? Ahogy neki sem volt sokáig?

Gyuri hátralép.

– Nyugi, kislány. Honnan szerezted azt?

– Te adtad az előbb, barom – mondja Márta. Megint letöröl egy kevés vért a szájáról, és a pisztolyra keni. Ne tévessz célt, súgja gondolatban.

Magabiztos, eltökélt és hűvös, amilyen soha nem volt még.

Gyuri szeme ide-oda jár.

– Ne csinálj hülyeséget, kislány… – Vigyorogni próbál, de szemében rémület lapul. Ádámcsutkája megrándul. – Hiszen annyi jó dolog történt köztünk… Nem emlékszel? Ne hagyd, hogy egy telefonbeszélgetés elrontson mindent. Hadd magyarázzam meg…

– Késő.

– Elengedlek, ha menni akarsz.

Most Mártán a sor, hogy mosolyogjon. Már nem akar elmenni. Már nem. Előbb befejezi ezt az egészet, most és mindenkorra. Hiszen Gyuri úgyis a nyomába eredne, és talán nem lesz újabb esély.

Márta ujja megfeszül a ravaszon.

– Ne! Várj! – Gyuri térde megrogy. – Hiszen én mentettelek meg! Nem emlékszel? Én mentettem meg az életed!

Ó, igen. Emlékszik. Mindenre emlékszik, hiszen nem lehet elfelejteni a múltat, a beteljesületlen álmok és vágyak korszakát.

* * *

Az ablakban ül, és a Budapest felett lebegő léghajót nézi. Ezüstvarrás, hullámzó selyem, szélben lengő aranysujtások, fénylő sisakos szolgahad. Kié lehet? Márta szíve megdobban, megmarkolja a nyakában lógó ékkövet. Nem az övé, ahogy az áttetsző ruhája sem. Minden, ami körbeveszi, a szegényes berendezésű szoba, a kemény ágy, az enyhén hullámos tükör, az olajlámpások füstjétől csíkos falak, az ékszer, amelyet visel, mind-mind a Vágyak Tornyának tulajdona. Még ő is.

Sóhajt. Bárki is érkezett a léghajón, minden bizonnyal vagyonnal és hatalommal rendelkezik. Miért is keresné őt, a Torony fiatal lakóját? Pedig Márta szeretne másé lenni, ha fél órára is, de elhinni, hogy az élete nem csak talmi csillogás. És… talán… megnyalja rúzstól vörös ajkát… talán a léghajós herceg szíve is megdobban, és elviszi őt…

Elhúzza a függönyt, sóhajtva ül vissza a tükör elé, hogy megint kifésülje a haját, és hagyja, hogy az álmai újra elragadják. Ám mielőtt elmerülhetne bennük, megszólal a csengő a folyosóról. F hangon csilingel. Az ő hangján.

Szíve gyorsabban dobog, lábából kifut az erő. Lehetséges? Lehetséges, hogy a herceg őt akarja? Lehetséges, hogy miatta érkezett az égi hajóval? Lehetséges, hogy…

Kapkodva igazítja meg a haját, az ékszereit, parfümöt fúj a nyakára, aztán feláll, megpördül a tükör előtt, és végigsiet a folyosón. Júlia, a görbe hátú szobaasszony türelmetlenül várja az előtérben.

– Vörös szoba – dörmögi.

Márta legyint. Hát persze, hogy a vörös szoba! Egy herceget nem lehet akárhol fogadni! Jobbra fordul, cipősarka a vastag szőnyegbe süpped. Megáll a bársonyborítású ajtó előtt, mély levegőt vesz, mosolyog, benyit.

A férfi padlót seprő, kék palástot visel, aranyszegélye meglibben, ahogy a lány felé fordul. Pocakja majd szétfeszíti csíkos ingét, tokája alól vaskos lánc lóg. Harcsabajusza zsírtól csillog, orrán és arcán vékony erek futnak szét. Haja csapzottan tapad a fejére, szuszogva tárja szét a karját, és a lányra vigyorog.

Márta megtorpan, mosolya kis híján lehervad arcáról. A férfi egyik szeme nem mozdul, üvegből készült, könny buggyan a sarkából, lecsorog széles képén. A másik, az ép szeme, mohón csillan.

– Valóban gyönyörű vagy! – lihegi a fickó.

– Köszönöm, nagyuram – biccent Márta. Nagyot nyel. Újabb kuncsaft, újabb munka, végig kell csinálni, ahogy korábban is. Becsukja maga mögött az ajtót, egy pillanatra lehunyja szemét, imádkozik.

Amikor ismét a herceghez fordul, arca csupa vágy, derű és szolgálat, csupa színjáték. Körbesétálja a hatalmas testet, ujjait végighúzza az ingen.

– Ez a Vágyak Tornya, nagyuram – súgja. – Miben lehetek szolgálatodra?

A férfi vigyorog, megpödöri bajuszát.

– Adél azt mondta, te más vagy, mint a többi.

Márta nem válaszol, illedelmesen mosolyog. A férfi megragadja a karját, és magához húzza. Csípős szag árad belőle.

– Mindent tudni akarok rólad – szuszogja, és határozott mozdulattal markol a lány hajába. Márta önkéntelenül is ellenáll, de aztán eszébe jut, hogy ki ő, és hol van, és hagyja, hogy a férfi térdre kényszerítse. Tudja, mi következik. Nem néz fel, nem adja meg azt az örömet. Szívét bezárja, nem figyel rebbenéseire, egykedvűen bámulja a finom anyagú nadrágot, az oldódó övet.

– Tudod, nem magam miatt vagyok itt – nyögi a fickó, amint a nadrágja végigcsusszan a lábszárán, és Márta megmarkolja férfiasságát. – A fiamnak keresek valami igazán finomat.

A lány megáll mozdulat közben. Felkavarodik a gyomra.

Mi vagyok én?

Kívülről látja magát, a mozgó bábut, egyszer a vásárban látott ilyet. Csak fel kellett húzni egy pillangó alakú kulccsal, és máris úgy járt kelt, mint egy igazi ember.

A nyál megkeseredik a szájában, ahogy arra az éjszakára gondol, amikor hátat fordított gyermekkorának, ám a valóság visszarántja. Körülötte karmazsinszín, bársonyborítású falak, aranyló csillárkarok, a mennyezet freskóján nagy mellű angyalok a kéklő égen. Előtte pedig a félszemű férfi, aki csupán meg akarja kóstolni a portékát, mielőtt megveszi a fiának. Ő sem viszi magával.

A szívét kitöltő remény belülről rohasztja, mint az éhes féreg a pirosló almát.

– Nem – közli színtelen hangon Márta, és feláll. Leporolja térdét, pedig nem is lett koszos. Karját összefonja mellkasa előtt, hogy a csodálkozón bámuló férfi minél kevesebbet láthasson belőle.

– Tessék? – kérdezi a herceg, pedig bizonyára jól hallotta.

– Válasszon másik lányt. Ne engem.

A férfi arca kivörösödik, ép szeme haragosan villan, a másikból pedig újabb kövér csepp indul útjára.

– Ide figyelj, ribanc! Adél azt mondta, megkapom, amit akarok, úgyhogy ne vitatkozz velem, ha jót akarsz!

Márta felszegi állát, és az ajtó felé indul. A férfi elkapja a vállát, és olyan erővel szorítja meg, hogy a lány sziszegve esik térdre.

– Csinálhatjuk durván és finoman is – húzza hátra a lány fejét a hajánál fogva –, te döntöd el.

– Eressz! – sikítja Márta. – Segítség!

A férfi öblös hangon felnevet.

– Jól van, tubicám… nincs ezzel baj… szeretem az ilyesmit is.

– Segítség!

– Hidd el, eleget fizettem Adél néninek. Senki nem segít.

Márta vörös fejjel próbál ellenszegülni, de a férfi nem csak kövér, erős is, könnyedén hátracsavarja a lány karját. Pocakja a hátának dörzsölődik. Add fel, gondolja magában. Hamarabb szabadulsz. Újabb éjszaka jön, aztán újabb reggel, az idő majd eltünteti a sebeket.

Kivágódik az ajtó, és Gyuri lép be, Adél második embere. Egyik kezében piszkavas, arca vörös az indulattól. Bőrmellénye kigombolva, fedetlen karján kidagadnak az erek.

– Ereszd el a hölgyet! – morogja.

Márta mellkasában forróság ömlik szét. A herceg! – gondolja. – Megjött a herceg, hogy kimentsen a sárkány fogságából. A Vágyak Tornya egy pillanat alatt sárkányodúvá változik a képzeletében, és ahogy a padlóra zuhan, mosolyogva szemléli a két férfit. A hőst és a gonosz bestiát.

A meglendülő piszkavas kardpengeként szeli át a levegőt, és tompa csattanással érkezik a félszemű halántékába. A hatalmas test átveszi a lendületet, a háj rezeg, amint a vörös szőnyeghez csapódik.

Márta csak mosolyog.

A vasról a vörös szőnyegre csöpögő vér feketének hat. A félszemű nem mozdul, nem szuszog, üvegszeme a lányt nézi, a másik fennakad. Gyuri tenyerét nyújtja a lánynak, aki elfogadja a segítő kezet.

– El kell tűnnünk – súgja a férfi. Az ő verejtékszaga félelemmel teli, mégis sokkal vonzóbb. Kitárja az ablakot, a Duna felől jövő szél Márta aranyló hajába kap, a torony tetejéről felröppen néhány galamb. Angyalszárnyak.

Gyuri a párkányra guggol, ujját a szájába véve füttyent.

Dübörgő szárnycsattogás válaszol a mélyből, hamarosan egy griff takarja el a kilátást. Feje akkora, mint egy lóé, nyakán sárga és barna tollak fénylenek, grafitszürke csőre lefelé görbül. Az ablak előtt lebeg, de nem verdeső szárnyai tartják a levegőben.

– Gyere! – kiált Gyuri, és a párkányra segíti Mártát. A lány szédül.

– Ne nézz le – súgja a férfi. Átöleli a derekát, és magabiztosan segíti a griff oroszlántestére. Márta megkapaszkodik a homokszínű bundában, érzi a hatalmas testből áradó hőt, az izmok ütemes játékát, ahogy az óriási szárnyak felkeverik körülöttük a levegőt.

Márta a herceg léghajójára pillant, amelynek ablakaiban a szolgák feléjük mutogatnak, egymásak adogatják a távcsövet. Aztán lenéz a városra, ismét megszédül, a griff hátához simul. A Duna ezüst sálként csillan a barokk házak között, a budai hegyek elmosódnak a párás levegőben.

Gyuri is átlép a griff hátára, befészkeli magát a lány mögé, megragadja a bestia sörényét.

– Gyerünk, Rafael! Mehetünk!

Márta beharapja a száját, amint a griff süllyedni kezd. A lány gyomra megfordul egy pillanatra, de aztán a szárnyak sűrű csapkodásba kezdenek, és a hatalmas test az ég felé emelkedik.

Márta hátranéz, hogy Gyurira mosolyogjon, de a férfi gondterhelten ráncolja a homlokát. Mögöttük egyre távolodik a Vágyak Tornya, a nyitott ablak szájként sötétlik. Most sokkal romosabbnak és fenyegetőbbnek tűnik, mint amikor ide került.

Akkor még azt hitte, a hely maga lesz a megváltás.

* * *

Félve lép a Le Poulin nevezetű kávézóba, nem érzi magát odavalónak. Szoknyája széle elvásott a hosszú úton, a piros pulóver, amelyet egy tanyáról lopott, kinyúlt az esőben, cipője kilyukadt, talpát sebesre koptatta a rengeteg gyaloglás. Az előző éjszakát az utcán töltötte, fázott, félt. Budapest még nem mutatta szebbik oldalát, amelyben reménykedett. De nem adta fel, nem azért jött el otthonról.

A kávézó vendégei megbámulják, Márta nem süti le a szemét, igyekszik kihúzni magát, végigsimít a haján, sajnálja, hogy hetek óta nem fésülködött. Tekintete körbejár a teremben, a kerek, üveglapos asztalokon, az íves támlájú székeken. Az urak szivarfüst mögé rejtőznek, a hölgyek széles karimájú kalapok alól néznek rá megvetően, önkéntelenül is a táskájuk felé nyúlnak, attól tartva, hogy ellopja őket.

Fehér egyenruhás pincér torpan meg Márta előtt, kezében tálca, rajta színes italok hosszú poharakban. Homlokráncolva néz végig a lányon.

– Koldusokat nem látunk szívesen – közli határozottan. – Távozzon!

– Én csak… találkozóm van itt.

– Erősen kétlem. – A pincér fenyegetőn lép közelebb, a tálca meg sem remeg a kezében. – Utoljára kérem, hogy távozzon.

– Erre semmi szükség! – dörren egy mély hang a leghátsó asztaltól. Fekete ruhás férfi áll fel, vállán suba; faragott, lakkozott botra támaszkodik. Szemétől az álláig sebhely húzódik, árokként hasítja ketté vöröses szakállát. Társaságában három hölgy ül, mindannyian kivágott szoknyában, lábuk keresztbe vetve, harisnyájuk csipkés, cipőjük magas sarkú. Az egyikük hosszú cigarettát szív, a másik haját pávatoll díszíti. A harmadik éppen egy falat süteményt tűz villájára; a krémes eltűnik a meggyvörös ajkak között. Márta gyomra hangosan kordul.

– A lány hozzám jött – fejezi be a mondatot a szakállas úr, és int a botjával Mártának, hogy menjen közelebb.

– Elnézést, Bonifác úr, nem tudtam – hajol meg a pincér, és félreáll a lány útjából. Márta szíve megdobban, ahogy peckesen végigsétál a vendégek előtt. Úgy tűnik, jól ismerik az uraságot, mert minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Duruzsoló beszélgetés, csészék koppanása, villák csilingelése tölti meg a kávézót.

Márta megáll az asztal előtt. A hölgyek – fiatal lány mind – csak egy pillantást vetnek rá, fintorognak, szemüket forgatják. Bonifác úr végigsimít a szakállán, aztán kortyol rumszagú kávéjából.

– Hogy is hívnak?

– M… Márta.

– Dadogsz?

A lányok kuncognak, Márta kihúzza magát.

– Nem. Nem dadogok.

– Helyes. Nem szeretem, ha valaki beszédhibás. Ugye, Mónikám? – fordul Bonifác a pávatollas lányhoz, aki rögtön abbahagyja a kuncogást, és lesüti a szemét.

Újabb apró korty a kávéból.

– Tudod, miért ebben a kávézóban találkozunk? – kérdezi aztán. Márta a fejét rázza. – Mert a Le Poulin egy előkelő hely, ahová nem engednek be akárkit, mint azt tapasztalhattad. Ide hölgyek és urak járnak, hogy kielégítsék a vágyaikat. Imponál ez neked?

Márta alig tudja leplezni mosolyát.

– Igen, uram.

– Remek. Ahová elviszlek, pontosan ilyen hely.

Még egy korty.

– A fenébe, ez kihűlt – ingatja fejét Bonifác úr. – Eredj, aranyom, hozz egy igazán forrót!

A cigarettát szívó lány elnyomja a csikket, és szó nélkül elsiet.

Bonifác úr hosszan néz Mártára.

– Tudod, hogyan neveznek a hátam mögött?

– Tudom, uram.

– Hogyan?

– Igazmondónak.

A férfi hátradől.

– És mivel így neveznek, ezért az igazat is mondom. És az igazság az, hogy nem könnyű az út, amely a hölgyek és urak társaságába vezet. Sokat kell hozzá tanulni…

– Készen állok rá, uram! – vág közbe Márta mohón.

Bonifác elmosolyodik, de szeme sarkában mintha elmélyülnének a szarkalábak.

– Azt sohasem tudhatod. Majd Adél úrhölgy eldönti, mikor vagy készen. Most még csak egy koszos béka vagy. Meglátjuk, mekkorát tudsz ugrani.

Bonifác elkomorodik. A lány közben visszatér a gőzölgő kávéval, de az uraság a botjára támaszkodva feláll, és int a többieknek. A székek halkan csúsznak hátra a márványpadlón. Két lány Bonifác úrba karol, a harmadik, a meggyvörös ajkú arrébb taszítja Mártát, és határozott léptekkel indul a kijárat irányába.

– Kövess, kis béka – veti oda Bonifác úr, ahogy elsiklik a csodálkozó Márta előtt. – Kövess a Vágyak Tornyába!

* * *

A házak takarásából feltűnik a Lánchíd, alatta a hömpölygő Duna, rajta sok-sok csónak, gőzhajó. A parton sétáló férfiak kalapjaikkal, a nők napernyőikkel integetnek a felettük elszálló griffmadárnak.

Márta képtelen abbahagyni a mosolygást. Minden valóra vált, amiről álmodott. Már nem a griff szőrét markolja, hanem Gyuri alkarját, bevackolja magát a férfi ölébe. Az átkozott torony és a léghajó elmarad mögöttük.

– Hova megyünk? – kérdezi a lány, de Gyuri csak morog valamit. Szemöldökét összevonja.

Márta éppen kérdezni akarja, hogy mi a baj, amikor megpillantja mögöttük a hatalmas gépmadarat, majd meghallja a fogaskerekek csikordulását is. Bár rozsdás fémteste kecsesebb, mint a griffmadáré, csapkodó bőrszárnyai sokkal nagyobbak. Hasából gőz pöfög, csőr helyett puskacső mered előre, és hátán ismerős alak ül: szakálla elkenődik a szélben, hunyorog, fehér subáját aranylánc fogja össze mellkasán.

– Bonifác úr!  – kiáltja rémülten a lány.

Ha megszöksz, utánad megyek. Ha elkaplak, a poklok pokla vár rád, mondta neki egyszer az Igazmondó. Kifut a vér az arcából, körmeit akaratlanul is Gyuri bőrébe mélyeszti. Most mi lesz?

Megmentője is hátrapillant.

– A kurva életbe – sziszegi. – Azt hittem, Bonifác nincs a toronyban. Úgy tudtam, a banya elküldte a külvárosba lányokért!

Márta reszketve tekint hátra. A távolság egyre csökken, Bonifác gépmadarának kattogása egyre közelebbről hallatszik. Az Igazmondó a műszerfalat babrálja, a puskacső feléjük fordul.

– Gyerünk, Rafael! – kiált Gyuri a griffnek. – Le kell ráznunk!

A lény váratlanul oldalra dől, Márta felsikolt, megszédül, de nem ereszti Gyurit. Mélyebbre süllyednek, házak között suhannak. Itt talán nem mer lőni Bonifác, ha nem akar felesleges áldozatokat. Ugye?

Felugat a gépmadárra szerelt géppuska, Márta sikít, Gyuri a griff bundájába préseli a fejét, testét a lányéra szorítja. Felettük lövedékek sivítanak, becsapódnak házfalba, szilánkokra zúzzák az ablakokat.

A griff megint kanyarodik.

Bonifác újabb sorozatot ereszt meg. Márta sír, imádkozik, Gyuri szentségel. A griff megrándul alattuk, csőrét veszett vijjogás hagyja el.

– Eltaláltak! – sziszegi aztán. Márta csodálkozik, hogy a griff megszólalt, de aztán rájön, hogy a szavak közvetlenül a fejében formálódnak.

– Tarts ki! – gondolja a lány, és reméli, hogy üzenete célt ér.

– Próbálok… – A válaszban fájdalom és akaraterő sűrűsödik.

Márta ismét megszédül, gyomra felkavarodik, amikor váratlanul bekanyarodnak egy mellékutcába, aztán az ég felé veszik az irányt.

– Kapaszkodj! – morogja Gyuri, és lerázza magáról a lány kezét. Mellényzsebébe nyúl, pisztolyt húz elő. Megcsókolja, és imádkozik hozzá.

– Tartsd a magasságot és az irányt, Rafael – kiáltja. – Megpróbálom elkapni az Igazmondót!

– Nem fog menni – hallja a lány a fejében. – Egyre több vért veszítek.

És valóban, süllyedni kezdenek a szűk utca felé, a konflisok és gőzkocsik megállnak, sofőrjeik, utasaik az ég felé emelik tekintetüket..

– Megsebesült! – szól hátra a lány. – Le fog szállni!

– Nem szállhatunk le! – kiáltja Gyuri. Hátrafordul. Bonifác is bekanyarodik az utcába, gépmadara sikítva csattog, egyre gyorsul. Megint felugat a gépfegyver, de még nagy a távolság, a golyók elkerülik őket.

– Tartsd egyenesen! – üvölti Gyuri vörös fejjel. – Áldott golyót szereztem, de csak egyet tudtam, és ha nem találom el vele az Igazmondót, több esélyem nem lesz!

– Meg tudod csinálni! – gondolja a lány, és megsimogatja a griff hátát.

– Gyengülök…

– Erős vagy!

– Nem…

– Azt mondtam, tartsd a magasságot!

Bonifác megint tüzel, ezúttal közvetlenül mögöttük csapódnak be a golyók a házakba.

– Sajnálom… – Rafael gondolata halványodik.

Márta sír.

– Hogy segíthetnék?

– Nem bírja a szívem.

– Neked adom az enyémet! Nekem már úgysem kell semmire. Nincs benne már semmi…

Csend.

Rafael hátrafordítja hatalmas fejét, kitátja csőrét, sötét szeme csillog.

– Add akkor, de gyorsan!

Márta maga sem tudja, miért, de még jobban bőg, siratja régi álmait, vágyait, érzéseit, bár már arra sem emlékszik, mikor szeretett utoljára. Talán Gyuri lehetne az, talán ő… de ha most tétovázik, mind a ketten meghalnak, és az egész értelmét veszti.

Mögöttük kerepel a gépmadár csőre, az idő lejár.

Márta szétrepeszti az áttetsző ruhát mellkasán, és vörösre festett körmeivel a bőrébe markol. Vér serken, a nyílás kitágul, már csak egy erős rántás, és a bíborvörös izomcsomó a tenyerében lüktet.

Gyuri nem figyel, éppen célra tart, amikor Márta a griff kitátott szájába hajítja szívét, hogy mindannyian megmenekülhessenek.

* * *

– A szív a leghaszontalanabb szerv – mondja Adél úrnő. Márta zavartan áll az idős nő előtt, hol Bonifác úrra, hol a puritán szoba részleteire figyel. Több, mint száz lépcsőfok vezetett fel a torony legfelső termébe, amelynek keskeny ablakain át alig jut be fény. A sarokban összetört, régi tükör, a falon mályvaszínű tapéta, és egy kopott támlájú ágy magasra pakolt dunyhával.

Adél úrnő fényesre csiszolt maszkot visel, vékony testének többi részét ráncos, fekete ruha fedi, kézfejét kesztyű. Csak rövidre vágott, ezüst haja, és reszelős hangja árulkodik a koráról. Kisujját eltartva emeli fel a gőzölgő teáscsészét, óvatosan a fémmaszk nyílásához emeli, hogy a rövid szalmaszálon keresztül némi folyadékot szívhasson fel.

– Engem mindig is hátráltatott – folytatja aztán. A csészét visszahelyezi az ezüsttálcára. – És persze szenvedést okozott. Neked nem?

A lány nem igazán érti a kérdést. Zavartan tördeli ujjait, és kérdőn Bonifác úrra pillant, de az egykedvűen ül az ajtó mellett egy bársonyszékben, és botjának faragásait szemléli.

– Nem gondolok semmit, nagyságos asszony.

– Remek. Kezdetnek nem rossz. – Adél úrnő néhány pillanatra csendben marad, mozdulatlanul ül, aztán nagyot sóhajt. – Olyan világban élünk, ahol a nők nem döntenek. A saját bátyáimnak kellett először bebizonyítanom, hogy férfibb vagyok a férfiaknál. Tudod, mit jelent ez?

Márta a fejét rázza.

– Valaha azt mondták rám, hogy szép nő vagyok. Most az arcomat maszk takarja, mert a bal felemet a forró kazán oldalának nyomta apám egyik üzleti ellenfele. Azt gondolta, hogy egy életre elveszi a kedvem attól, hogy a férfiak játékát játsszam. Hát tévedett. Igaz, Bonifác?

– Így igaz, ahogy mondod, Adél.

– Bonifác sohasem hazudik. Tudtad?

– Igen, úrnőm.

Adél úrnő elmereng.

– Gyere, hajolj közelebb hozzám – mondja aztán. Márta remegő térddel lép előre, és óvatosan megdönti a felsőtestét.

– Közelebb! – sziszegi Adél úrnő, és kidülleszti mellkasát. – Hallod?

Márta a lélegzetét is visszafojtja, hogy meghallja a távoli dobbanásokat… Nem. Ez nem dobbanás. Ketyegés.

– Hallod?

– Igen, úrnőm.

– A szívem helyére ültetett óra.

A maszk szemrésének árnyékából olyan tekintet mélyed Mártáéba, hogy a lány hátrahőköl. Szenvedés. Gyűlölet. Hamu.

– Ha a Vágyak Tornyában akarsz dolgozni, kislány – mondja Adél úrnő –, meg kell feledkezned a szívedről. Majd úgyis rájössz, ha vinni akarod valamire az életben. A legfontosabb, hogy hűséges légy. Ne azért, mert úgy érzed, az a helyes, hanem azért, mert tudod, hogy az a helyes. Jól mondom, Bonifác?

– Tökéletesen, Adél.

­– Tudod, miért hívják a Vágyak Tornyának?

Márta tudja a választ, neki is vannak vágyai, szeretné, ha valóra válnának, szeretné, ha ő is megtetszene valakinek, ha őt is magával vinné egyszer egy uraság, akinek valóban odaadhatná magát. Nem csak a testét, de a lelkét, a szívét is. Mindenét.

Félénken elmosolyodik, és már éppen válaszolna, amikor kivágódik az ajtó. Kopasz, sárga inget és bőrmellényt viselő férfi ront be, bakancsa hangosan csattan a parkettán.

– Hát itt vagy! – förmed Bonifác úrra.

– Itt vagyok, jól látod. – Az Igazmondó nem áll fel, egykedvűen forgatja botját.

– Egy szóval sem mondtad, hogy három lányt hozol még ide, akik egyre csak vedelik a pezsgőt!

– Négy lányt hoztam.

– Szólhattál volna! És honnan hozzak kenyeret? A péknek eltörted a kezét.

– A város tele van pékekkel.

Adél úrnő megelégeli a vitát, az asztalra csap. Megcsörren a csészealjnak támasztott kiskanál, Márta összerezzen.

– Nem látjátok, hogy éppen tárgyalok? Menjetek kifelé! Úgy viselkedtek, mint két kiskakas! Főleg te, Gyuri! Nem megmondtam, hogy kopogj?

A bőrmellényes férfi fújtatva bólint, szemét lesüti. Állati vadság árad belőle, olyan, akár a felbőszített bika, aki a láncait feszíti. Márta elfordítja az arcát, amikor egy pillanatra összeakad a tekintetük, mert úgy érzi, forró vízzel öntötték nyakon.

Bonifác sóhajtva feltápászkodik a székről, és kisétál az ajtón. Gyuri követi, de az ajtóból még visszaszól.

– Flóra megint a fészekben van.

– Ó, az remek! – csapja össze a tenyerét Adél úrnő. – Megyek is, megnézem! Eredj, lányom, Júlia megmutatja a szobádat.

Márta nem mer ellenkezni, nem meri azt mondani, hogy tévedtem, meggondoltam magam, pedig már nem olyan biztos benne, hogy maradni akar. Ám annak a szónak, hogy szoba, mágikus ereje van: még odahaza sem volt saját szobája, hát még mostanában, amikor az erdőben, út szélén vagy híd alatt töltötte az éjszakát.

Meghajol, és távozni készül.

– Várj! – csattan Adél úrnő hangja. – Meggondoltam magam. Gyere inkább velem, nézd meg te is Flórát. Tanulságos lesz.

* * *

Márta levegőért kapkodva húzódik a sarokba. Soha nem látott még szülést, csak elképzelte, de nem hitte volna, hogy ennyire fájdalmas.

– Íme, a szív kínja – súgja a fülébe Adél úrnő. – Ne fordítsd el a fejed!

A fészeknek hívott szobában csupán egyetlen ágynak jut hely. Se takaró, se párna. A Flóra nevű lány rozsdaszín haja a homlokára tapad, arca kivörösödik az erőlködéstől, nyakán kidagadnak az erek.

– Fááááááj! – sikoltja.

A bábaasszony a derekánál áll, kezében véres rongy. A fejét csóválja.

– Ne nyisd ki a szemed, te lány, mert megint bevérzik…

Márta az ajkába harap, saját karját szorítja, de milyen apró fájdalom az ahhoz képest, ami a szeme előtt kínozza Flórát. Intim dolognak tűnik, és szégyelli magát, amiért így kell látnia egy másik nőt, egy másik embert.

– Ez már a tizennegyedik – súgja Adél.

– Mármint a tizennegyedik szülés itt, a toronyban?

– Nem. Ez Flóra tizennegyedik esete ebben a hónapban.

Márta letörli a verejtéket homlokáról. Elviselhetetlenül meleg van a szobában, szédül, hányinger kerülgeti.

– Hogyhogy? – préseli ki magából a kérdést.

Flóra felsikolt.

– Figyelj! – sziszegi Adél úrnő, és Márta karjába markol.

A bába a rozsdahajú lány lába között matat, aztán diadalmasan emeli magasba a babaméretű, aranyszínű tojást.

Márta felsikolt, térde megrogy, jobb híján az úrnőbe kapaszkodik. Hogy lehet ez? Nem ért semmit, levegőrét kapkodva támaszkodik a falnak.

– Hadd nézzem meg! – kiáltja erőtlenül Flóra, és reszkető karját a bába felé nyújtja. Az öregasszony szótlanul, rezzenéstelen arccal törli le a vért az aranyaló tojásról fekete ruhájával, majd egy odakészített zsákba ejti.

– Látni akarom! – ordítja Flóra, és fel akarna tápászkodni, de nincs hozzá elég ereje.

A bábaasszony mélyen meghajol, és Adél úrnőnek nyújtja a zsákot.

– Hadd fogjam meg a gyerekem! Kérem!

Flóra zokog, de Adél úrnő rá sem hederít. Mártába karol, és elindulnak ki az ajtón, végig a folyosón.

– Ez egy adottság – magyarázza a kifejezések nélküli fémarc. – A férfi magja megtermékenyíti, ő pedig aranytojást hoz a világra. Vastag héjú aranytojást.

– Mi lesz vele? – kérdezi révülten Márta, szemét alig veszi le a zsákról, fülében minduntalan Flóra könyörgése visszhangzik.

– Mi lenne? Beolvasztjuk. Flóra az enyém, nekem dolgozik, és hidd el, szép hasznot hoz. Csak az a fránya szíve… – Adél úrnő a fejét ingatja. – Csak azt nem tudom kiirtani belőle.

Márta nem bírja tovább. Megtorpan, öklendezik, de keveset evett ahhoz, hogy túl nagy mocskot csináljon. Nyála hosszú csíkot húz a padlóra, szája megkeseredik az epétől.

 – A te adottságod a tested. – Adél végigsimít Márta hátán, a lányt kirázza a hideg. – A gyönyörű tested, a szép arcod, a hosszú, aranyszínű hajad. Messze földről jönnek majd, hogy lássanak. Hogy érezzenek. A kérdés csak az, hogy te akarsz-e érezni?

* * *

Márta biztos kézzel szegezi a vérből készült pisztolyt Gyuri mellkasára, ahol a szívét sejti. Ahol az elsorvadt izomcsomót sejti. Az övé újra a helyén van, tele erővel, vérrel, akarással.

A férfi megnyalja száját, szemében remény és fájdalom.

– Miért akarsz élni? – kérdezi Márta megvetően. – Hogy még több hatalomra tegyél szert? Hogy még több lányt tehess tönkre?

– Hidd el, meg tudok változni – nyögi a férfi, de a lány csak a fejét csóválja. Egykor mindent elhitt neki, mert hinni akart. Gyuri azt ígérte, hogy szeretni fogja, hogy nem fogja bántani, hogy sikerül majd saját üzletet felépítenie, és hogy soha nem fog többet lányokat adni-venni.

Hazug disznó.

– Mit tegyek? Megteszek bármit! Mondd, és megteszem!

Dögölj meg, gondolja Márta. Szíve nagyot dobban, a vér feszíti, égeti az ereit, a forróság szétterül mellkasában. A szív, amelyet egykor Rafaelnek adott, most dagadni kezd, még több erővel tölti el.

– Dögölj meg… – súgja Márta, ujja a ravaszra feszül.

Újra érez.

* * *

Márta rohan, oldala szúr, tüdeje zihál. Tócsába lép, lábszárára hideg víz fröccsen, haját eső áztatja. Az arcán végigfolyó cseppeket jeges könnynek képzeli, mert nem is emlékszik, mikor sírt utoljára.

Fut az éjszakába, Budapest utcáin, ő sem tudja pontosan hova, csak minél messzebb innen, másik országba, másik világba, messze a Torony árnyékától, messze Gyuritól. Szűk utcán rohan, ahová nem ér a lámpák fénye.

Szárnysuhogást hall. Rémülten keres fedezéket, egy pillanatra felbukkan emlékei közül a gépmadár és Bonifác képe. Az nem lehet! Gyuri lelőtte az Igazmondót, látta lezuhanni a macskakövekre…

Oroszlántestű lény ereszkedik alá, hatalmas teste árnyékot vet Mártára, gőzölög a hideg éjszakában. A szárnyak összezáródnak, a toll borította fej oldalra fordul.

– Rafael? – gondolja a lány.

– Én vagyok – biccent a griffmadár.

Márta zihálva támaszkodik az egyik ház oldalának, az esőcseppek összegyűlnek az állán, az orrán.

– Hova rohansz?

A lány megrázza fejét.

– Csak el innen…

– Menekülsz?

Márta bólint. Nem tudja megtartani magát, leül a padkára, ázott szoknyáját a térdére húzza, kezét a kabát zsebébe fúrja. Fázik.

Rafael közelebb lép, hatalmas szárnyát óvón emeli a lány fölé, hogy legalább az esőcseppek ne érjék.

– Köszönöm.

– Mi történt?

– A férfi, akiről azt hittem, hogy szeret, elárult. Hallottam, amikor telefonon egyezkedett rólam. El akar adni. Jó pénzért, mint valami árut.

Az ajkába harap, megremeg a dühtől, a keserűségtől.

– Ne fuss – üzeni a griff. – Megtalálnak. Utolérnek. A múlt elől amúgy sem szabad elfutni. Nem lehet eldobni. A múlt mindig csak egyre nehezebb lesz.

Márta sírni akar, de nem tud. Összeszorítja állkapcsát. A macskaköves utcát bámulja, amerről jött. Tócsák és sötétség.

– Nem akarok álmodozni többé – suttogja. Hangja elveszik az esőben. – Senki vagyok.

– Mit akarsz?

– Lenni valaki. Valaki más.

A griffmadár bólint. Lehajtja fejét, öklendezni kezd. Márta el akar húzódni, de forró szív zuhan az ölébe. Égeti a tenyerét, amikor megfogja.

– A tiéd – biccent a griff. – Köszönöm, hogy megmentettél. Most már nincs szükségem rá, így hát visszaadom.

Márta homlokráncolva forgatja a lüktető szervet.

– Ez nem az enyém. Az sokkal… kisebb volt. Hidegebb.

– Megtelítettem a véremmel. Erős leszel tőle.

Márta felnéz a lényre. Rafael fekete szemében tűz lobban.

– Menj csak vissza.

* * *

Márta meghúzza a ravaszt, a pisztoly elsül, Gyuri mellkasán sötét rés nyílik. A férfi csodálkozva mered rá, ujjával megérinti a sebet, saját vérét bámulja, mintha nem hinné el, amit lát.

– Márta – suttogja. – Én…

A lány még egyszer lő.  Egész teste lángol, mellkasa zakatol, és csak akkor csillapodik, amikor Gyuri a padlóra zuhan, szeme fennakad, nem lélegzik többé.

Márta eldobja a pisztolyt, amely vértócsává fröccsen szét, és a padló réseibe szivárog. Megáll a férfi teste fölött, mély levegőt vesz. Az új szíve suttog hozzá, megnyugtatja, erőt ad.

Márta kitárja karját, érzi, hogy hátán megnyúlik a bőr, majd recsegve bukkannak elő az első szárnycsonkok.

* * *

A Duna partján ülnek egymás karjában, nézik az árral szemben haladó gőzhajót, a kéményből ömlő, vattacukor füstöt. Gyuri átöleli Mártát, finom illatot áraszt, borostás állát a lány arcához érinti.

Meg kellene borzonganom, gondolja Márta. Ezerszer elképzelte a jelenetet, amikor éretlen lány volt, még a Vágyak Tornyában is gyakran aludt el ezzel a képpel: fekszik a herceg karjaiban. Álmaiban ilyenkor elpirult, mellkasa hangosan zakatolt, az hajtotta a világ összes fogaskerekét, a napot az égen. Az álmaiban tökéletes óraként működött a szíve. Az álmaiban a helyén dobogott, nem adta oda egy griffmadárnak.

Flórára gondol, a könyörgésére. Ő is így epekedhet az aranytojások után, a gyermekei után, akiket beolvasztanak, mint ahogy ő kívánja vissza a régi álmokat? Vajon Flóra egyre halkabban sír minden egyes gyermeke után, ahogy ő is egyre halványabban emlékszik a régi énjére?

– Gyerekkoromban hajóskapitány szerettem volna lenni – mondja Gyuri a hajó felé biccentve. – Bejárni a világot, a tengereket, kalandokba keveredni.

– És még mindig kalandokra vágysz?

Gyuri felnevet.

– Most már csak sok pénzre vágyom, és nyugalomra. Persze, ha lenne hajóm, még mindig szívesen elmennék.

Szünet.

– És téged is elvinnélek magammal. – Gyuri megszorítja a lány vállát.

Márta mosolyog, megcsókolja a férfi arcát. Úgy tesz, mint aki szeret. Mi mást tehetne? Gyuri minden bizonnyal összetörne, ha kiderülne, hogy mindez csak illúzió, hogy csak egy álom halvány másolata.

– Én eleget mentem már – sóhajt a lány.

– Miért jöttél el otthonról?

Márta lebiggyeszti ajkát. Valaha fájt az emlék, most csak egy történet egy ismerős lányról.

– Apám hozzá akart adni egy marhapásztor fiához, akit nem is ismertem. Dominiknak hívták, és állítólag értett az állatok nyelvén. Egyszer találkoztam vele. Kucsmát viselt, sántított, és tehénszaga volt.

Gyuri felnevetett.

– Tőle menekültél el idáig?

Márta bólintott, ő is felnevetett.

Élete első döntése volt. A legrosszabb.

* * *

Márta leszáll a Vágyak Tornyának ablakában, bőrszárnyait kissé rendezetlenül zárja össze. Még gyakorolnia kell. Az eső úgy csapkodja a tetőcserepeket, mintha száz dobos verné az ütemet egyszerre.

A lány beugrik a sötét szobába, majdnem elveszíti egyensúlyát, lehúzzák az új szárnyai. A padló megnyikordul talpa alatt. Valaki mozdul az ágyon a sarokban.

– Csitt! – súgja, mielőtt Flóra felsikolthatna. – Én vagyok az, Márta.

– Márta? Mit keresel itt?

– Érted jöttem.

– De én… nem mehetek! Ha megtalálnak, tudod, mi vár rám!

Márta legyint, és az ajtóhoz lép, fülét a deszkára tapasztja.

– Szedd a holmidat, és tűnés! Csendben!

Flóra kiszáll az ágyból. Márta nagyot nyel, amikor meglátja az ijedt és álmos lány dudorodó hasát. Elvörösödik, a vér a fülében zakatol. Újra és újra Rafaelre gondol. Mély levegőt vesz, kinyitja az ajtót.

– Hova mész? – kérdi rémülten Flóra, kezében néhány összehajtogatott ruha.

– Meglátogatom a banyát.

Márta kilép a folyosóra, elsétál az ajtó mellett, amely egykor az ő szobájába nyílt, és elindul felfelé a csigalépcsőn. Az öntöttvas ajtó előtt Iván, a medveember ül, vastag karja térdén pihen. Kissé elbóbiskolt, de a lány lépteire felkapja busa fejét.

– Hó! Márta! Hát újra itt? – kérdi vigyorogva, aztán elkomorodik. – Adél úrnő nagyon morcos, amiért elhagytad. Meg György úrra is neheztel…

– Szólj, hogy beszélni akarok vele – szakítja félbe Márta.

– Alszik. Tudod, hogy milyen fontos az alvás, és…

– Adél! – ordítja Márta.

Iván felmordul, szeme sárgán villan, kézfeje karmos manccsá változik.

– Ne bosszants, te lány! – morogja.

Márta nem törődik vele.

– Adél! – üvölti, ezúttal hangosabban. Nyakán kidagadnak az erek, a griff vére felerősíti a hangját is. – Gyere ki, te ronda féreg!

Iván arcvonásait sűrű, sötétbarna szőr fedi el, éles fogait kivillantva a lányra veti magát.

Márta rémülten lépne hátra, de a szíve hatalmasat dobban, vér önti el a tüdejét, egy pillanatra nem kap levegőt, aztán…

Tűzforró láva csap fel a szájából, hogy hamuvá eméssze a medveembert. Iván a lánynak csapódik, de mielőtt elsodorhatná, pernyévé esik szét. A Márta szájából előtörő lángfolyam örvényt kavar, eléri az ajtót.

A lány az orrán át veszi a levegőt, a száján kifújja, a kékes lángok fehérré izzítják a vasat, az izzó cseppek erekké állnak össze, és a lépcsőfokokon összegyűlve patakokká dagadnak.

Márta nem áll félre a láva útjából, a tűz már nem tehet benne kárt. Ő maga lett a tűz. Levegő beszív, kifúj.

Adél, valahol a tomboló lángorkánon túl, ordít, hörög, sikolt. Égett hús szaga tölti ki Márta tüdejét. Az ajtó nincs többé, a toronyszoba pokoli katlanná hevül, míg végül csak sercegő pattogás, sistergő morajlás hallatszik.

Márta kimerülten támaszkodik a halványan izzó falnak, lehunyja szemét, zihál. Lassan elcsendesedik körülötte a tűz. A lány eloltja a ruháján fakadó lángokat, és belép a szobába. A padlón táncoló tüzek a kabátjába kapnak. A küszöb előtt acélmaszk hever, mellette apró óraszerkezet. A kisebb fogaskerekek megolvadtak, a mutatók felkunkorodtak.

Éjfél múlt négy perccel. Itt állt meg az idő. Mire visszaér egy emelettel lejjebb, a füst az egész tornyot ellepi. Flóra a telepakolt táskájával együtt a kitárt ablakban kuporog, köhög. Amikor meglátja Mártát, rémülten kapja szája elé a kezét.

– Mi történt veled? Az arcod…

Márta végighúzza karmos kezét pikkelyes bőrén.

– Gyere, kicsi virág – mondja a lánynak, és kitárja szárnyait. Sokkal könnyebben megy. – Elmegyünk messzire. Kapaszkodj a hátamra, de vigyázz, ne legyen baja a kicsinek ott bent. Ki tudja, mi lesz belőle, ha majd kikel.

Hozzászólások

hozzászólás

[raves további írásai]