Amikor ráveszem magamat, hogy olyan könyvről írjak, amibe váratlanul jobban beleszerelmesedek, mint bármelyik lázas gyorsasággal újraolvasható kedvencembe, valahogy mindig elfog egyfajta paradox szorongás, hogy én ezt nem tudom elmondani, nem is érdemes, nincs is miről beszélni. Egy ilyen régiség esetén, mint ez a Wyndham-könyv, még az is zavarba hoz, hogy most a retró-szatyorba nyúltam jó mélyre, azzal a szándékkal, hogy fogalmam se legyen róla, mi ugrik elő. Retrózni ugyanis mindig kockázatos, díjak és emlékezetesség ide vagy oda. Az új írók és a mozgókép veszélyesen közel vittek minket, fiatalabb olvasókat egy olyan olvasási komfortzónához, amelynek süteményében minden szabálytalanság és olvasmányossági akadály egy-egy undok mazsolaszem tud lenni.

John Wyndham prózája azonban érthető, egyenes, kristálytiszta. Szépírói teljesítmény, semmi erőlködés, semmi neologizmus. A magyarul Újjászületésként megjelent The Chrysalids annak az általam mindig csodált irányzatnak egyik ékköve, amelyben minden, ami idegen, az itt és most van. A szomszédban. Nem a távoli galaxisban és nem évszázadokkal arrébb. A szereplők nem hősök, az antagonisták nem gonoszok. Nincsenek hősök és gonoszok. Csak eszmék, félreértések, katasztrófák és a túlélésért folytatott küzdelem.

Az 1955-ben napvilágot látott regény ugyan a jövőben játszódik, mégsincs nyoma technológiai vagy társadalmi fejlődésnek. Éppen ellenkezőleg. A bemutatott életmód visszamaradott, bár legalább tizenkilencedik-századian civilizált, a fanatizmus szintjén vallásos és közösségi. Édeni, mondhatnánk, ha nem lennének mutánsok, akiket jobb esetben megcsonkítva száműznek, rosszabb esetben eltűntetik őket és emléküket is a föld színéről. Az új parancsolatok nyilvánvalóak: az ember bárminemű torzulása bűn Isten szemében, olyan bűn, amely a teremtés tisztasága ellen való. A száműzött mutánsok e csendes, vidéki területen túl éldegélnek, néha előjönnek, de leginkább nem tudni róluk semmit.

A magyar kiadás

David, a narrátor is egy speciális mutáns. Egyszerű kisfiú, látszólag épp olyan, mint bárki más, így sikerült a „tiszta” emberek között maradnia. Csakhogy ő és még néhányan képesek egymással telepatikus kapcsolatot létrehozni, így titkos közösséget alkotnak a közösségen belül. Emellett látomásai is vannak egy másik világról, amelyben az emberek repülőgépeken utaznak és felhőkarcolókban laknak. Hogy ez a múlt, a jövő, vagy a jelen egy másik kontinensen, azt nem tudja megfejteni. A bonyodalmak végül is mind ezekből a szituációból fakadnak, a konfliktusok pedig több szinten működnek: ember-mutáns, ember-ember, dogma-kétely, elvárás-kíváncsiság, és persze az is benne van a pakliban, hogy egy nap lelepleződnek azok is, akik egymás fejébe küldözgetik gondolataikat, minthogy egy ilyen közösség is magán hordozza a közösségek keresztjét. Előbb-utóbb valaki nem fog egyet érteni. Kevés meglepetéssel, egyre felfokozottabb veszélyekkel halad a történet a végkifejlet felé, viszont ez a látszólagos kiszámíthatóság egyáltalán nem ejt foltot a regény tisztaságán, és épp ezért nehéz elmagyarázni az érdeklődőknek, miért annyira emlékezetes ez a történet.

Wyndham gyermeki, de intelligens és hihető hangon szólaltatta meg mesélőjét, ráadásul bölcsessége és emberismerete nyilvánvaló előnyére válik a szereplők közötti interakciók leírásánál. Jó (arány)érzékkel építette fel a regényt a miliő szempontjából is, mert bár története tele van fantasztikus elemekkel, a regény nagy részében a helyszín, a párbeszédek, a szituációk ritkán mutatnak ezekre közvetlenül, így megmarad a sejtetés és naivitás kellemes atmoszférája. Wyndham ügyelt arra is, hogy David karakterfejlődésének kulcsfontosságú mozzanatai összhangban legyenek a regény főbb morális kérdéseivel: mitől ember az ember, mit jelent másnak lenni, és miért fontos a család, a közösség; illetve, van-e értelme ezeknek egyáltalán egy szélsőséges helyzetben.

John Wyndham

Meg kellett erőltetnem magam, hogy ezeket az erényeket egyáltalán fel tudjam sorolni, mert annyira észrevétlen, annyira kifinomult az írói hozzáértés, hogy végeredményben nem is lehet ezeket megfogni. Az olvasó zökkenőmentesen jut el a könyv első oldalától az utolsóig, közben pedig fantasztikus, de semmiképpen sem idegen élményben lesz része. Nagyon kevés író képes erre, és Wyndham legjobbnak mondott műve éppen ezért emlékezetes és időtálló. Elsősorban az érzelmekre és az érzékekre hat, de így is képes intellektuális üzenetet közvetíteni úgy, hogy közben egy cseppet se unatkozzunk. Ez nem csak a fantasztikus irodalom mutánsoktól zsúfolt szegletében elismerendő, hanem az irodalom-birodalom minden megyéjében.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. Caius szerint:

    Az egyik kedvenc könyvem. 😀

  2. sosehol szerint:

    Ez különbözteti meg a remekművet a ponyvától: mindig aktuális és érthető marad, mert az emberről szól: okosan, érdekfeszítően, következetesen. Az éppen divatos műveket fél évszázad múlva a kutya sem fogja olvasni, mert csupán a pillanatnyi trendeket/reklámot kihasználva jutottak a csúcsra, de uralkodásuk nemzedékükkel együtt tűnik el a süllyesztőben.
    Az Újjászületést gyakorlatilag már klasszikusnak lehet nyilvánítani: kiállta az idők próbáját 🙂

  3. Hanna szerint:

    Nagyon szerettem, jó, hogy írtál róla! 🙂

  4. imaginer szerint:

    alapmű és egyik kedvenc.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon