A franciák legendásak egyedi látványvilágú és történetű képregényeikről. Az olyan klasszikus alkotók, mint Moebius (Jean Giraud), Philippe Duillet, Alejandro Jodorowsky vagy René Goscinny világhírűvé tették a gallok képregényeit, és ezt a hírnevet a későbbi nemzedék csak tovább öregbítette. A Metabárók kasztja után most egy újabb, magyarul is megjelent munkát mutat be ezúttal visszatérő cikkszerzőnk, Benkő Marianna.

Az Immortel (ad vitam) c. film 2004-es bemutatása óta talán már senkinek nem kell bemutatnunk Enki Bilalt (1951-). A nagy múltra visszatekintő francia képregény-kultúra egyik modern kori mestere azonban nem Franciahon szülötte, hanem a ma már nem létező Jugoszláviáé. Valószínűleg éppen a „nemzetiségi lét” teszi látásmódját ennyire egyedivé és alakította ki sokrétű szimbólumrendszerét. Legismertebb munkája talán a Nikopol-trilógia, mely az Immortel alapját is képezi és az egyiptomi mitológiát építi be kaotikus, jövőbeli világunk kulisszái közé.

Jelen cikk az eleddig egyetlen magyar megjelenést, a Szörny-tetralógiát kívánja bemutatni. A négy felvonásos mű (az egyes kötetek: A szörny ébredése, December 32, Párizsi randevú, Négy?) három szarajevói árva ismételt egymásra találását mutatja be a 2020-as években. Amir, Leyla és Nike külön-külön szálon futó sorsa összefonódik a titokzatos Doktor Warhole-lal, a Nefúd-sivatagban talált ősi és idegen élőlény maradványaival, az „absolute evil art” megjelenésével, de mindvégig reménykednek abban, hogy újra egymásra találnak.

Bilal egy sajátos, cyberpunk jellegű, globalizálódó világ képét rajzolja fel, amely sokban hasonlít az Immortelben bemutatottakra – olyannyira, hogy aki figyel, az egyik képen megtalálhatja Nikopol szellemének üzenetét is. Ebben a képzeletbeli 2026-ban mindennaposak a sebészeti beültetések, előállíthatóak olyan alteregók, akik a teljes eredeti személyiség hordozására képesek, mindennaposak a molekuláris szintű beavatkozások, minden szürke, a légkör szennyezett – ezek mind-mind a cyberpunk jellemzői. Ugyanakkor nem a kelet-ázsiai atmoszférát, hanem a „Balkán emlékezetét” terjeszti ki az egész világra: a városok feliratai, nyelve legtöbb helyütt cirill betűs szövegek, maga a technika is sokszor azokat a masszív maradványokat idézi, ami Magyarországon is ismert a szovjet világ maradékaként. Ennek a jövőnek ugyanis éppen egy olyan posztszovjet időszak az előképe, amelyben több nukleáris katasztrófa alakította ki a Föld mai képét.

Különösen ügyesek a titkos jelentések, a képzeletbeli újságjelentések, amik széljegyzetként kísérik hőseink sorsát, és finoman, de kikarikírozzák a felvázolt társadalmat. Remek apró alakokat vonultat fel a szerző, akik mind-mind jól jelképezik ezt a világot: a valószínűleg feketén dolgozó Koecu, aki mellesleg miniatürizált állatokat állít elő; Leyla mostohaapja, aki határozott szeretettel vezeti nevelt lányát és élete utolsó útját álmai szerint egy űrliften teszi meg; vagy Amir főnöke, a szerb üzletember, Branko, aki létrehozta az első ateista futballcsapatot.

Hiába nagyon egyedi és színes a teremtett világ, maga a történet és a szereplők mégsem elég emlékezetesek. Hiába a mesteri szimbólumrendszer, ha az olvasó menet közben elfárad azok megfejtésében, sőt magában a sztoriban is. Mert maga a rejtély, hogy vajon ki Warhole és miért kapcsolja össze a saját életét a három főhőssel és a Sasfészek titkával, ugyan megfejtésre érdemes, de a teremtett feszültség, ami előrehajt, nem tart ki a végkifejletig. Többször azon kaptam magam, hogy inkább nézegetem a nagy mesterségbeli tudással megalkotott képeket, semmint hogy megpróbálnám azokat összekötni.

De ez a hiányosság sajnos a szereplők jellemére is igaz. Természetesen a doktor és különböző megtestesülései mind vizuálisan, mint a történetben kiválóan megállják a helyüket. Életén keresztül Warhole végigvezet bennünket a különböző választási lehetőségeken, hogy mi adhat értelmet az életünknek és hogy milyen formában élhetjük emberi létünket. Azonban a doktor végső válaszát nem érzem elég hatásosnak – különösen azért, mert azt a három árva sorsát látva választja.

Főhőseink azonban sokszor inkább csak botladoznak, semmint tényleg cselekednének. Különösen igaz ez Leylára, aki mintha csak a kötelező nő sémáját elevenítené fel, ugyanis alakja a sasfészekbeli munkája és Nike hozzá fűződő viszonya kapcsán hajtja a cselekményt, nem pedig saját döntései által. Amir és szerelme, Szása viszont végigvezetnek bennünket a képregénybeli világ minden kietlen táján és bemutatják annak embertelenségét – egymás iránt érzett szerelmük komoly hajtórugója az eseményeknek. A fő elbeszélő, Nike egyben annak elindítója is, hiszen ő az egyetlen, aki emlékszik a többiekre életének első napjaiból, amikor egy bombatalálatot kapott szarajevói kórházban síró csecsemőként fekszenek. Neki legalább van motivációja: egyrészt a többiekkel való találkozás, majd a Leyla iránti érzelmei indítják cselekvésre, és így legalább egy követésre érdemes ponttá válik.

Noha regényként nem működik tökéletesen a mű, képei hihetetlenül tetszetősek és látványosak, azok fogják meg igazán az olvasót. A klasszikus képkockás elrendezést választja, semmi felesleges sallang. A színek és képek kavalkádját csak néha szakítja meg egy-egy, az elképzelt világból származó újságcikk vagy hivatalos jelentés, melyeket szintén magukon viselik az alkotó kéznyomát. Bilal emberalakjai gyönyörűen vannak megrajzolva, férfi főhőseink sötétek és férfiasak, a nők telt keblű és ajkú istennők, bár mintha csak Nikopol és Gil köszönne vissza ránk másik híres sorozatából. Képeit áthatják a különböző szimbólumok, különösen a hal és a légy alakja, amit néha egészen egyedi és különleges módon olvaszt bele a cselekménybe. A színeknek is gyakran külön jelentése van, amelyeknek megfejtését természetesen ránk bízza.

Ezekkel a képekkel idézi meg remekül a szarajevói harcokat és így azok valóban a Balkán emlékezetévé lesznek: a találatot kapott kórház tetején át látjuk az éjszakai eget és első kézből olvashatunk az akkori történésekről. Ezek a képek és gondolatok sokkal többet árulnak el az emberiségről, mint a történet későbbi valamennyi fordulata.

Enki Bilal megpróbált választ adni emberi mivoltunk számos kérdésére és arra, hogy mi köthet össze egymástól távol lévő embereket és eseményeket, azonban az összkép mégis kicsit üres marad. Hiába a remek kitalált világ, a felvillantott kis karakterek, a társadalomkritikus apró kitekintések, ha a történet kidolgozatlansága miatt mégis csipetnyi csalódás marad az olvasóban. Az azonban mindenképpen örömteli, hogy egy nagy hatású alkotó kiemelkedő műve hozzáférhető magyarul is. Egyébként mindenkit biztatok arra, hogy olvassa el a művet, mert mindenképpen érdemes a figyelemre, sok tekintetben zavarba ejtő, különösen értelmezésében, márpedig ez a pont az, amit mindenkinek magának kell felderítenie.

Az alkotóról:

A belgrádi születésű Enki Bilal (Enes Bilalović) 1951-ben látta meg a napvilágot szlovák anya és bosnyák apa gyermekeként. Kilenc éves korában költözött szüleivel Párizsba. Itt fedezte fel a virágzó francia képregényeket, többek között megismerkedett az Asterix képregénysorozatot is jegyző René Goscinny-vel, aki inspirálóan hatott rá. Bilal első képregénye 1972-ben jelent meg, ezután hol rajzolóként, hol szövegíróként vett részt különféle comicok elkészítésében. Az 1980-ban útjára indított, saját maga által írt és rajzolt Nikopol-trilógia hozta meg számára a nemzetközi hírnevet. Ebből a munkájából Bilal maga készített filmet 2004-ben Immortel (ad vitam) címen (2008-ban pedig videojáték készült belőle).

Benkő Marianna

Hasznos információk:

  • A négy kötetet a Napirajz kiadásáról ismert Titkos Fiók jelentette meg magyarul.
  • A sorozat ismert még Hatzfeld-trilógia címen is, és eredetileg 1998 és 2007 között látott napvilágot.
  • Akit érdekel, Bilal hogyan készítette a képregényeket, ezen a videón betekinthet a boszorkánykonyhájába.

Hasznos linkek:

Enki Bilal honlapja (francia)

Ízelítő Bilal borítóképeiből

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig 4 hozzászólás érkezett.

  1. Komaváry szerint:

    “Jelen cikk az eleddig egyetlen magyar megjelenést, a Szörny-tetralógiát kívánja bemutatni.”

    Az első magyar Bilal-megjelenés a Falomlás kötetben volt, ez a második.

    http://db.kepregeny.net/Falomlas/comic/10008

  2. acélpatkány szerint:

    Akkor mondjuk úgy, az első önálló megjelenése. :)

  3. solymosgyu szerint:

    rövid kis történet volt az első kötet. a többit nem vettem meg. A c4a-n van egy másik műve.

  4. Hoild szerint:

    Én a Tykho Moon című, 1996-os film rendezőjeként ismertem meg Bilalt, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Bár a film különös “ízű” volt — egyfajta kelet-európai “szagú” Neurománc hangulat –, ám számomra zavaróan rendelte a stílust a tartalom fölé.
    http://www.imdb.com/title/tt0118003/

    Az Immortal pedig már azt a Hollywoodon is túltenni próbáló, Luc Besson-féle francia vonalat képviseli, amit nem vesz be a gyomrom.

    És elnézést, amiért csupán Bilal személyében kötődik a hozzászólásom a cikkhez.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon