SFmag

John Ajvide Lindqvist neve talán ismerősen csenghet, az ő könyvéből készült az Engedj be című film. Sokan az új Stephen Kingként emlegetik. A hazájában már hetedik kötetét megjelentető svéd írónak most jelent meg a második könyve magyarul, az Élőhalottak – Hogyan bánjunk velük? Míg az első, a Hívj be! – rossz poénnal élve – a vámpírtörténeteken hajtott végre vérátömlesztést, addig az újabb kötet a zombikkal foglalkozik.

2002-ben egyszercsak egy antiáramszünet (vagyis amikor minden elektromos berendezés akaratunk ellenére működik) után a holtak újra életre kelnek. De hiába dörzsöljük a tenyerünket, ezt nem követi semmilyen mészárlás, a halottak senkit nem bántanak. Nincsenek fegyverdörrenések, nem fröcsög az agyvelő, nincs csámcsogás. Az akció és pusztítás helyett Lindqvist – Kinghez hasonlóan – sokkal inkább emberi sorsokat mutat be; 4-5 embert közelről figyelve megtudhatjuk, hogyan érinti őket, ha megszűnik a gyász, és valami sokkal zavarbaejtőbb veszi át a helyét. Ráadásul van olyan „életre kelt”, aki még beszélni is tud…

Eleinte persze senki nem ért semmit, majd fokozatosan letisztul a kép, a könyvbe illesztett kitekintéseknek köszönhetően az olvasónak hamarabb, mint a szereplőknek. Aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba, azaz majdnem, mert a holtakat valahová el kell helyezni, annál is inkább, mert a közelükben az emberek olvasnak egymás gondolataiban, ami nagyon idegesítő tud lenni (ahogyan azt annak idején Karinthy is megírta Röntgenország című novellájában). A gettóban aztán összesűrűsödnek az események, mint a holtak szeretteiben a keserűség.

John Ajvide Lindqvist

Na, de ne rohanjunk ennyire előre, a könyv legerősebb része a lassú felvezetéssel alátámasztott első fele, amikor még nem egészen tudni, mi miért történik. A regény egyik szála egy újságíró unokájának feltámadását meséli el, aki ugyanúgy ugrott ki az ablakon, mint az Antikrisztusban a kisfiú Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg szeretkezése közben: a szülői figyelmetlenség áldozata. Ez a vonulat a temetőből kiásott, papírvékony bőrű, száradva rohadó, szótlan kisgyermekkel szép lassan olyan nyomasztóvá válik, hogy az már fokozhatatlan.

Lindqvist egy ideig borzasztó izgalmasan lebegteti a kérdést, hogy vajon a bibliai apokalipszisről van-e szó, amikor a holtak feltámadnak. (Tényleg, miért nem ír senki ilyen zombis regényt?) Elvy-nek, az idős hölgynek még vallásos látomása is van, Szűz Mária megszólítja őt a tévéből, hogy mindenkinek hirdesse, eljött a világvége és mindenki térjen meg. Barátnőjével és az időközben köré gyűltekkel meg is kezdi a térítés kisebb-nagyobb sikerrel. Ezt remekül ellenpontozza Elvy lázadó unokája, aki folyamatosan Marilyn Manson Antichrist Superstar című lemezét hallgatja sétáló magnón (kapunk kötelező Morissey idézetet is, a Hívj be! egyébként egyenesen a címét kapta egy Morissey nótáról). Aztán mégsem az apokalipszis lesz a befutó, sajnos sokkal fantáziátlanabb misztikus maszlagot kapunk a Halálról, aki különböző formákban bukkan fel a kötetben.

Néhány dolog eléggé kibontatlan marad: példának okáért Elvy és unokája, Flora képessége, hogy olvassanak mások gondolataiban és előre lássanak dolgokat, vagyis a King Ragyogásából nyúlt Szimat pl. nem igazán válik fontossá, enélkül is teljesen jól működne a történet, nem tesz hozzá semmit. A könyv felépítése ugyanakkor nagyon eltalált, a különböző szereplők közötti ugrálás végig fenntartja az érdeklődést, újságcikkek és tévéműsorok részletei, valamint kronológiai beszámolók tarkítják a sztorit, mutatják be a hőseink által nem észlelt, de a történethez szervesen kapcsolódó eseményeket.

Lindqvistet megéri olvasni, kissé csalódást keltő vége és minden hibája ellenére a könyv jó, kellemesen kilátástalan és felkavaró, frissíti a kissé avassá vált zombivért, például az olyan szívmelengető metaforákkal, mint az egyik hősnő mellkasának bal oldalán tátongó lyukban az alvadt vér és lifegő bőr között fityegő érfogók, amik a pokol karácsonyfadíszei.

tetsuo

További információk:

Lindqvist beszél a könyvéről

Hozzászólások

hozzászólás