SFmag

Idén 69. alkalommal tartják meg a World Science Fiction Conventiont, a WorldCont, ezúttal az USA Nevada állambeli Reno városában, Augusztus 17. és 20. között, ahol egyúttal a 2011. évi Hugo-díj nyerteseit is közzéteszik. Több mint ezer szavazat alapján májusban eldőlt, hogy mely művek indulnak idén a Hugo-díjért.

Az SFmag.hu stábja a Zsoldos Péter díjra jelölt művek nyári értékelése után egy olyan projektre vállalkozott, amihez hasonlót magyar nyelven még nem olvashattunk, de talán még angolul sem.

Mai naptól, azaz az augusztus 20.-ai díjkiosztó előtti másfél hétben egy monstre cikksorozatban végigvesszük a Hugo-díj összes fontosabb kategóriájának jelöltjeit (a regényektől kezdve, a kisregények, novellákon át egészen a képregényekig és művészeti kategóriáig), és bemutatjuk őket a magyar sci-fi olvasóközönségnek, továbbá elmondjuk, hogy szerintünk melyik mű miért lehet esélyes a díjra.

Elsőként a „best novella” vagyis a 17500 és 40000 szó közé eső művek, a kisregények kategóriájáról írunk. Ugyanazt a skálát használtuk, amit még évekkel ezelőtt dolgozott ki szerkesztőségi tagunk, Bécsi József, alias orka, és amelyet a Zsoldos-díjra jelölt művek értékelésénél alkalmaztunk:

10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

7. Jól megírt, igényes alkotás

6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

A Hugo-díj kisregény kategóriájában jelölt művek a következőek (egy kivételével mindegyik elérhető online, a címekre kattintva Ti is elolvashatjátok őket):

Rachel Swirsky: The Lady Who Plucked Red Flowers beneath the Queen’s Window

Ted Chiang: The Lifecycle of Software Objects

Elizabeth Hand: The Maiden Flight of McCauley’s Bellerophon

Geoffrey A. Landis: The Sultan of Clouds

Alastair Reynolds: Troika

Rachel Swirsky: The Lady Who Plucked Red Flowers beneath the Queen’s Window

Rachel Swirsky fantasy kisregénye ott kezdődik, ahol más történetek véget érnek: az elbeszélő, Naeva halálával. A királynő szeretőjét és varázslónőjét egy elvarázsolt toll, női mágia teríti le, de lelkét foglyul ejtik és újra meg újra életre hívják; kezdetben maga a királynő kéri ki tanácsát egy trónkövetelő ellen, majd a trónra törő Thrace kényszerít ki egy varázslatot királyi anyja elpusztítására, aki, mint kiderül, Naevát megölette.

Bár Naeva halott, és lelke csak rövid időre veszi birtokba a médiumokat, mégis bosszút áll – a története azonban még mindig nem ér véget. Ahogy az idő halad, és a nők által uralt birodalmat újabbak váltják fel, úgy torzul az ismeret is mindarról, ami Naevának az életet jelentette. Mégis minden korban akad, aki a sötétségből kiszakítja, hogy segítséget, tanácsot kérjen tőle, és amíg a médiumok a valóságban bírják tartani, él. A világ hiába változik, ő képtelen erre, és végül egyedül az enyészetben reménykedik, ami azonban sosem jön el.

Az író jól alkalmaz fantasyben megszokott toposzokat (lélekkristály, szellemidézés), de tartalommal tölti meg ezeket, áthelyezi a fókuszt a megszokottól eltérő túloldalra. Ezúttal nem az a hős, aki szellemet idéz és megszerzi a küldetéséhez és céljához szükséges újabb információt, hanem maga a börtönbe zárt lélek, aki válaszadásra kénytelen. Miként éli meg Naeva, hogy csak felvillanásokra elevenedik meg? Megtapasztalni a világot igazán nem tudja többé, a történelem folyama szétszakad egymással össze nem függő epizódok gyöngyeire, amelyeket nem képes láncra fűzni.

Rachel Swirsky kisregénye olyan, akár egy vers; lassan indul és bontja ki képeit, az egyes epizódok akár strófák is lehetnének, és végül a katarzis inkább érzelmi-esztétikai, mint szellemi. A különös társadalmak, szép képek lenyűgözőek, Naeva érzelmi útja viszont elviselt volna valamivel több hangsúlyt. Kérdéses az is, hogy az olvasó mennyire tartja vonzónak a többé-kevésbé passzív főhőst – még ha passzivitásának oka is van, amely szervesen beleépül a történetbe.

Fantasy írások viszonylatában ötletes, a narráció egyszerre idézi a zsáner nagyjait és épít a megszokott elemekre, miközben mentesül a fantasy giccseitől.

8/10

Ted Chiang: Lifecycle of Software Objects

Ted Chiang ritkán ír, de akkor általában átgondolt, kiforrott munkákat, amelyek mögött az ötlet üdítően friss. A Lifecycle of Software Objects egyszerre újszerű és ismerős: ismert elemeket mozgat, a mi világukból extrapolál tovább misztériumukat vesztett technológiákat, miközben új színben láttatja őket és a problémáikat.

Ugyan a kisregény két embert követ: Anát, az állatkerti gondozót, aki digitális házikedvencek idomítására szerződik a Blue Gamma céghez, és Dereket, a digientek avatárjainak animátorát, a történet főszereplői mégsem ők, hanem a kezdetben még állati értelmű, majd fokozatosan egyre jobban öntudatra ébredő digitális lények. A digientek kezdetben újfajta tamagocsik: a virtuális Földön (Data Earth) lehet megvásárolni a cukiságra és kedves természetre szelektált állatkákat, amelyek tanulni is képesek: gazdáik edzik, oktatják, „etetik” őket, és cserébe játékkal és bájjal hálálják meg a gondoskodást.

A jövő világa azonban éppen olyan rohanó, mint a miénk. A „dobd el, vegyél újat” elv alapján élő gazdák ráunnak kedvenceikre, a Blue Gamma cég csődbe megy. A dolgozók, akik már kötődnek termékeikhez/kedvenceikhez, magukhoz vesznek egy-egy eredeti digientet, és idejüket, szeretetüket rááldozva nevelik őket tovább.

A történet folyamán Jax, Marco és Polo, Ana és Derek digientjei egyre önállóbbá válnak, egyre sokrétűbb lesz személyiségük, míg végül elérkezünk addig a kérdésig, hogy mikortól tekinthető egy mesterséges intelligencia szuverén személynek?

A kérdés nem új, ám Ted Chiang megközelítése az. Miközben alaposan körbejárja mind a „lejárt” programok, a folyamatosan fejlődő digitális világ, mind a digitális és valós kapcsolatok közötti feszültségek problematikáját, erős és következetes párhuzamot von a gyerekneveléssel, a gyerek–szülő ellentétekkel és a felnőtté válással, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem tekinti digientjeit embergyerekeknek, háziállatoknak. A digientek újfajta lények, az emberek viszont a régiek, reagálásuk, megoldásaik ismert sémákból építkeznek.

Nagyon változatos és sokrétegű a téma, amit Chiang boncolgat, a kisregény sok gondolatot indít el, és ez végső soron a jó sci-fik ismérve. A kisregény szerkezete viszont kissé töredezett, emiatt irodalmilag nem olyan kiforrott, mint mások a jelöltek közül.

8/10

Elizabeth Hand: The Maiden Flight of McCauley’s Bellerophon

Egy haldokló nő, egy elveszett repülő és egy titokzatos villám története.

Robbie-t, a kamasz fiát felesége halála után egyedül nevelő árufeltöltőt két barátja egy rendkívüli vállalkozáshoz hívja. Korábban mindannyian az Amerikai Repüléstörténeti Múzeumban dolgoztak, most egykori igazgatónőjük, Margaret Blevin rákban haldoklik; Leonard, a modellkészítő reprodukálni akar egy ritka, huszadik század elején készült felvételt, amely elégett. A veszteségen Maggie sosem tette túl magát: most a három férfi egy repülőmodellel és az eredeti film megmaradt kockáival újra akarja forgatni a tizenhét másodperces dokumentumot, a Wright fivéreket megelőző Bellerophon nevű repülőgép felszállásának egyetlen bizonyítékát, hogy utoljára megajándékozzák a haldoklót.

A történet ennek a vállalkozásnak a krónikája, lassú sodrású, rezdüléseket megragadó, szívfájdító út a múltba és a halálba. A veszteség és annak feldolgozása hatja át több szinten is a kisregényt anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is ráerőltetné magát az olvasóra.

McCauley ismeretlen filmesével és a Bellerophonnal együtt egy rejtélyes fényvillanást követően a tengerbe veszett Cowana szigeténél. Ide utazik a három férfi, Robbie fia, Zack és annak barátja, Tyler, hogy felröptessék a modellt és újrateremtsék az elveszett kópiát. A kisregény fókuszában azonban nem csak a régi filmek és a levegő meghódítása iránti nosztalgia áll, hanem a bonyolult kapcsolat is, ami a főszereplőket Maggie-hez fűzi. Az elkészítendő film voltaképpen búcsú, vallomás és gyászbeszéd, különleges ajándék egy különleges asszonynak, aki azonban szinte alig jelenik meg a szövegben, és csak egyetlen jelenetben látható.

A kisregény gyengesége éppen ez: a film Maggie miatt fontos, noha a kérdésre, hogy mi volt az a fényvillanás, amely eltalálta a Bellerophont, szintén keresi a választ. A titok azonban korántsem olyan hangsúlyos, mint a férfiak egymáshoz és az igazgatónőhöz fűződő viszonya, Robbie és Zack egymást nehezen értő, szakadékokkal teli kapcsolata – ezek az összefüggések mégis vázlatosak maradnak. Eleget tudunk róluk, hogy értsük, mi miért történik, de talán a teljes bevonódáshoz ez kevés, a kisregény űrt hagy maga után: elvégre nem lehet azt megspórolni, amit a fókuszába helyez. A karakterek aprólékosan kidolgozottak, pár bekezdésen belül szinte szilárd alakot öltenek – mégis mintha megmaradnának külön-külön, a saját buborékjaikban.

Mindezzel együtt Handre jellemzően elégikus, részletekben gazdag és lírai írás, jelölése is érthető, bár a fantasztikum olyan mértékben jelzésértékű (ha nem számítjuk, hogy egy olyan alternatív valóságban játszódik, amelyben a Wright fivéreket megelőzte valaki más), hogy lényegében akár elhagyható lenne.

A kisregény magyarul is megjelent a 27 képtelen történet című antológiában.

7/10

Geoffrey A. Landis: The Sultan of Clouds

A Mars terraformálásáról gyakran és szívesen írnak a sci-fi írók, a Vénusszal azonban kevesen kezdenek bármit is. A The Sultan of Clouds a Vénusz légkörébe kalauzol el, a több ezernyi felhőváros birodalmába, amelyek túlnyomórészt egyetlen, tizenkét éves gyerek, Carlos Fernando Delacroix Ortega de la Jolla y Norwald-Gurenbaum kezében vannak. Dr. Leah Hamakawa és a történet elbeszélője, David Tinkerman meghívást kapnak a felhők szultánjától, hogy egy hipotetikus terraformálási projektben segítségére legyenek. A látszat mögött azonban rejtett és bizarr szándékok lapulnak.

A Vénusz társadalma a „fonatokkal”, generációkon átívelő házasságokra alapozott családokkal egzotikus hátteret ad a főszereplő nyomozásához, míg a tudományos tényekből izgalmas részletek épülnek fel: a vénuszi levegőben repülő kajakok, a gyémántipar, maguk a felhővárosok, miközben az átgondolt környezet egy izgalmas rejtélynek és vonzó kalandoknak nyújt hátteret. Van szerelmét féltő főhős, ördögi tervet dédelgető billiárdos, repülő kalózok és lázadó városok, házikedvencként tartott oroszlánok és különös udvarlási szokások. A vénuszi felhővárosok túlburjánzó és dekadens világa grandiózus, a túlzások azonban mégis a helyükön vannak, és csak erősítik az érzetet, hogy a kisregény voltaképp tisztelgés az aranykori sci-fik előtt. Az más kérdés, hogy mennyire volt annak szánva, mivel az Asimov’s eleve ezeket a történeteket részesíti előnyben.

Könnyed és szórakoztató történet ez a kalandos sci-fik hagyományában, de komoly háttér előtt lejátszva, ahol a nyomozás eredménye is tudományos áttörés köré épül. Jelentős mélységgel karakterek, mondanivaló terén ugyan nem rendelkezik, de van benne invenció, ármány és árulás.

7/10

Alastair Reynolds: Troika

A szovjet télben félig átfagyott férfi menekül az éjszakában a pszichiátriai intézetből. Dimitrij Ivanov, a Tereskova űrhajó utolsó túlélője, az egyetlen, aki tudja, mi történt az emberiség nagy kapcsolatfelvételekor. Több mint két évtizede egy rejtélyes tárgy, a „Matrjoska” névre keresztelt objektum jelent meg a Naprendszerben és állt elliptikus pályára a Nap körül. Az emberiség két alkalommal küldött szondákat. Harmadik alkalommal a Második Szovjetúnió, az egyetlen, űrbe kilépő nemzet három kozmonautája közelíti meg, hogy mintákat gyűjtsenek. A Matrjoska céljairól, mibenlétéről senki nem tud semmit, egyetlen csillagász fejtette meg egykor, miért érkezhetett, ám akkor neki nem hitt senki. Hozzá igyekszik Dimitrij, hogy elmondja: igaza volt.

Dimitrij, még mielőtt érte jönne a fekete Zil, a fűtetlen, lerobbant lakótelepi lakásban elmeséli a csillagásznőnek, mi történt a Tereskován a mintagyűjtés során, hogyan jutott át a Haladás szonda az objektum védőburkain és akadt el az utolsónál, és végül hogyan került ő és társa a Matrjoska belsejébe és mit talált ott.

Az idővel versenyző Dimitrij történetével váltakozva fut a visszaemlékezés, amely minden bizarrsága, az objektum alig-alig felfogható idegenszerűsége mellett is hiteles és hihető. A kozmonautákra nehezedő pszichés és fizikai nyomás, a magukra utaltság, a klausztrofóbia, az összezárt emberek ingerültsége mind-mind megjelennek és kihangsúlyozzák a rejtély emberen túli mivoltát. De vajon tényleg idegen a Matrjoska?

A kisregény maga is olyan, mint a vizsgált objektum: sokrétegű, egyik rejtélyről a másik után hullik le a lepel, újabb és újabb tudományos elméletek épülnek be a sztoriba, és amikor az olvasó azt gondolná, a történetnek már vége van, Reynolds még egyet csavar mindazon, amit addig tudtunk. Tökéletes tempójú, hiteles karaktereket mozgató mű ez, amelynek középpontjában egy riasztóan idegen, ugyanakkor ismerős tárgy, a Matrjoska áll.

8/10

Összegzés

Miután elolvastam a jelölt kisregényeket, az ötlött fel bennem, hogy vajon mennyit kell várnunk, míg itthon is ilyen színvonalú írások legyenek az első öt helyen? Vagy akár csak a legelsőn? Ugyanakkor az is világosan látszott, hogy az SFmag által alkalmazott értékelő skálán valójában a 8 a legmagasabb pont. A hosszú távú impaktot, a későbbi írógenerációkra és témákra gyakorolt hatást ugyanis legfeljebb megtippelni lehet, biztosra mondani nem. Így én sem tudom, irányadóvá válik-e ezen írások közül bármelyik, lesz-e belőlük valaha 9 vagy 10 pontos mű. Azt viszont tudom, hogy ha külön-külön nem is, így együtt, együttes értékük, szemléletük, igényességük útján közös hatást biztosan elérnek, amikor évről évre ilyen színvonalú írások kerülnek előtérbe és rajzolják ki a lécet, amit meg kell ugrani.

Az idén a Hugóra jelölt kisregények mindegyike megérdemli a jelölést, bár szigorúan véve Rachel Swirsky kisregénye fantasy, és Elizabeth Handé is csak nagyon visszafogottan alkalmaz fantasztikus elemeket. Egymás mellé téve a műveket, szembeötlően eltérőek: Hand Bellerophonja inkább szépirodalmi, Rachel Swirsky írása költői fantasy, Landis az Asimov’s hagyományaihoz híven az aranykort idézi mesterien, Ted Chiang összeházasítja azt, amit az emberekről tud a közeljövővel, Reynolds pedig hard sci-fit írt a kapcsolatfelvételről.

Díjat azonban csak egy kaphat. Nem tudom, végül melyik nyeri a Hugót, de azt igen, én kire adnám a szavazatomat.

Bár a maga nemében mind kiemelkedő, úgy gondolom, hogy egy kalandos sci-fi az aranykor grandiózus díszleteivel kellemes szórakozás ugyan, de nem igazán a XXI. század problémáit feszegeti, és nem mutat előre (idehaza valószínűleg győzne). Rachel Swirsky kisregénye ebben a mezőnyben egzotikus és üdítő, de inkább a World Fantasy díj várományosaként tudom elképzelni. Elizabeth Hand, bár mélyen emberi történetet mesélt el egyedi szituációban, nem hozott annyi újdonságot, amennyit egy Hugo-nyertestől elvárnék. Ted Chiang és Alastair Reynolds azok, akiknek idén a Hugót adnám: mindketten aktuális témát dolgoznak fel újszerűen, miközben az ötletek és a tudományos eredmények, a világ trendjeinek továbbgondolása közben sem veszítik szem elől az embert. Kettejük közül Reynolds kisregénye valamivel feszesebbnek érződik – számomra ez az írás volt idén a legjobb az öt közül. Kérdés, hogy a Hugo-szavazók is így érzik-e.

Én mindenesetre mindegyikre emlékezni fogok.

Hozzászólások

hozzászólás