A sorozat első kötete 2004 körül megjelent magyarul is (Déli Tűz 1-2) a Beholder Kft. gondozásában, és nem kedvtelésből kezdtem el olvasni, hanem azért, mert én fordítottam. Az érdeklődés – és az eladások – hiánya miatt azonban a második kötet felénél leállították a munkát (az már meg sem jelent), és én 2007 őszéig el is feledkeztem róla. Ekkor egy párizsi könyvesboltban bóklászva szembesültem vele, hogy bizony, időközben megjelent a befejező két kötet, és azonnal meg kellett vennem.

Szinte egy ültő helyemben bedaráltam őket – azért csak szinte, mert közben azért időt kellett szakítanom városnézésre, csomagolásra, repülőútra és mindenféle sörözésekre is – és elégedetten, bár továbbra is némileg vegyes érzelmekkel dőltem hátra.

Az igen találó borítóképet meg lehet keresni az art.rpg.hu oldalon Vida László galériájában

Mert az a helyzet, hogy. Hogy az aldabreshi szigetvilág fantasztikus, pompás, és imádni való, és mindent, ami erre a részre szorítkozik, imádtam az utolsó betűig. De. Ott volt az a rész, ami nem Aldabreshre vonatkozik, és az a rész a középszerű fantasy minden fáradtságát magán viselte, öt kötetnyi előzménnyel, csak az öt kötet előzményben (Einarinn legendája) mégiscsak volt annyi történés, hogy feldobja a messze nem eléggé felkavart, európaias sablonhalmazt.

Nem mondom, hogy az Einarinn legendája rossz sorozat volt, vagy hogy nem voltak benne ötletek. Egyáltalán nem volt rossz az a sorozat – de a világ annyira Ez Itt Egy Tucat Fantasy Térkép, Rakjunk Rá Történetet volt (a varázslók egy messzi szigeten laknak, a kalózok pedig délen), hogy azon a valóban sziporkázó ötletszilánkok és a tisztességesen összeállított, színvonalasan kivitelezett történet sem segített, a sorozat néhány tényleg nagyon erős pillanat-fejezet-félkönyv kivételével nem tett rám mély benyomást.  Erről leginkább a klisés mágia tehetett, engem legalábbis az elemi mágia sablonossága az első pillanattól kezdve zavart, és az éteri mágia (újra)felfedezése sem javított sokat a helyzeten. Azért is a mágiára gyanakszom, mert ahányszor ott felejtették a végeket, és elmentek például a szigetvilágba, vagy a Hegyek Népéhez, rögtön minden sokkal jobb lett.

Az Aldabreshin Compass ezer szálon kapcsolódik az első McKenna sorozathoz – ez bizonyos szinten jó; mindig jó viszontlátni régi szereplőket – csak sajnos az einarinni mágia a szigetvilágba áthelyezve sem lett kevésbé unalmas. Szerencsére sokat ritkult, mivel az aldabreshiek legalább annyira utálják a mágiarendszert, mint én, és akit varázsláson kapnak, elevenen megnyúzzák. Mágus hajlamú szereplőink ezért néha ésszel is élnek, és ez jót tesz a sorozatnak.

Az angol borítók egészen más felfogásban készültek, de markánsak, és egyben sorozatként hatásosak.

És a sorozat rendben van. És ezúttal leginkább attól van rendben, hogy jó a háttere: az aldabreshi szigetvilág színes, eleven, érdekes. Itt minden folyamatos változásban van, burjánzik, gyilkol, szép és kegyetlen – épp, amilyennek egy dzsungel borította szigetvilágnak lennie kell. Legszívesebben hajóra szállnék, hogy megnézzem a legtávolabbi szigetbirtokokat is, holott csak egy-egy elejtett mondatot tudok róluk, és utálom a trópusi meleget.

Mert a szigetvilág milliónyi kisebb-nagyobb szigete birtokokra oszlik, élükön hadurakkal. A hadurak gondoskodnak a birtok biztonságáról és törvényeiről (a háborúskodáson kívül épp elég feladatot adnak nekik a dzsungel nagytestű ragadozói) feleségeik irányítják a hétköznapi életet és a kereskedelmet. Buja virágokkal benőtt, illatos fákkal borított erődítményeikben csiszolatlan ékkövekkel, ujjbegynyi igazgyöngyökkel, ezerszín selymekkel ékítve élik az életüket, bár – amint azzal már az első oldalakon szembesülünk – a fényűzés dacára nekik sincs könnyű sorsuk. Főhősünk és elsődleges kameraállásunk ugyanis Daish Kheda, a Daish birtok, a második legdélebbi szigetország hadura, egy igen lobbanékony, határozott, és – aldabreshi módi szerint – szakállas férfiú. Épp visszaér virágzó birtoka szívébe, hogy a törvénykező körút fáradalmait három felesége és hét-nyolc imádott gyermeke körében pihenje ki, amikor hírt kap róla, hogy déli szomszédját, a békés, nem túl tehetős Chazent a nyílt óceánról farönkökön érkező vademberek rohanták le. Szövetségese segítségére siet, és kellemetlen meglepetés éri.

A vademberek közt akadnak varázslók is. Vad varázslók. És az aldabreshiek teljességgel védtelenek a mágia ellen.

A harmadik kötetben eljutunk a végtelen óceán túlfelére, és különösen sunyi sárkányokkal találkozhatunk.

A felfedezés még hősünk kötélidegzetét is megviseli kissé, és a helyzeten az sem segít, hogy mohó és gonosz északi szomszédja ezek után megpróbálja az egész családjával együtt megöletni. Menekülés közben leszámol azzal az illúzióval, hogy együtt milyen könnyedén visszavernék a vademberek támadását (együtt? Hah! Ha a derék szomszédokon múlik, az egyetlen közös szórakozás egymás vadászata lesz), és úgy dönt, saját kezébe veszi az ügyet. Halottnak tetteti magát, és elindul északra, hogy a varázslók által gyakrabban megszentségtelenített vidékeken keressen sárkány ellen sárkányfüvet, azaz varázslók ellen… bármit, ami használ.

A szigetvilágnak csak egy keskeny szeletkéjét járjuk be vele, de engem így is elbűvölt a vidék, a kultúrák sokszínűsége. Az aldabreshiek talán leginkább az Ezeregy éjszaka népeire emlékeztetnek, csupa villogó szemű, szikrázó kardú, kalandra kész, a maga módján végtelenül bölcs, a mi szemszögünkből néha rettentően kegyetlen utazó. Babonásak, fatalisták, de akárcsak a szigeteiket körbeölelő víz, nem nyughatnak egy pillanatra sem.

A cselekménybe beszivárgó varázslatokon túl van még valami, amiért nem fogott meg annyira ez a sorozat, bár lenyűgözött a világa. A történetvezetés az én ízlésemnek kicsit túl lineáris, nem elég mozaikszerű. Általában csak két fő nézőpont van, Khedáé és valamelyik varázslóé, bár Kheda legalább sokat monologizál és érdekes kultúra érdekes szülötte. Csak hát két kameraállás az én Guy Gavriel Kay-en nevelkedett, később Robert Jordan fordításon edzett lelkemnek igen kevés. Különösen, ha egy egyszerű – bár szerencsére egyáltalán nem kiszámítható – történetet mesélnek el.

Ízlések és pofonok, lehet, hogy másnak meg épp ez tetszene benne.

Összességében azért ez egy kifejezetten kellemes sorozat, és ha valakit érdekel a nem csak (vagy szigorúan) európai gyökerű fantasy, mindenképp érdemes elolvasni. A sárkányokat külön szerettem benne. Végre igazi vadállatok. És cápafogból jósolni is laza dolog, azt hiszem.

A sorozat kötetei:

Southern Fire
Northern Storm
Western Shore
Eastern Tide

Link:

Juliet E. McKenna honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. noro szerint:

    Pár dologban nem értek egyet… Az Einarinn sorozat kétségtelenül sablonokra építkezett, de a végeredményt én speciel hangulatosnak találtam. Kvázi a szerző jól tud mesélni, ennyi. (Sztem amúgy sok sikeres fantasy szerző épít a hard, high fantasy vagy történelmi sablonokra és a kiváló előadásmódra: pl. Gemmell, Eddings, Jordan, Martin…) Talán a 4.részben ült le kissé a dolog a rengeteg udvari intrikával. A mágiával nem volt bajom, pedig egyes vélemények szerint ínyencnek számítok a témában. Pl. az, ahogy a mágusokat se nem üldözik, se nem istenítik, hanem egyszerűen lenézik (vö. “keress valami tisztességes munkát, haver”), sztem ötletes. Akárcsak a két mágiaforma direkt szembeállítása.

    Az Aldabreshin könyvekből még csak a Northern Storm-ig (2.rész) jutottam el, de majd valamikor megszerzem a másik kettőt is. Hátha a végén kiderül, hogy a szigetlakók jóslatai is egyfajta mágiára épülnek 😛 Na meg én is nagyon szeretem az egzotikus világokat
    A magyar McKenna-borítók (főleg a Déli tűzé) amúgy kiváló alapanyagai lehetnének egy gagyi festényekről szóló cikknek…
    Végül még annyit, hogy a soknézőpontos regény sztem nem több, mint divathóbort, és nem nagyon értem, miért pörögnek rajta annyian 🙂

  2. tapsi szerint:

    @noro: bocs, hogy eddig nem válaszoltam, de amikor kijött a cikk, épp nem voltam az országban, és azóta meg nem jutott eszembe ránéznem 🙁

    Amúgy még szerencse, hogy nem kell mindenben egyetértenünk 🙂 én sok nézőpontos regényekkel nőttem fel, nekem az a megszokott 🙂

    A borítóképeket azért én szeretném megvédeni, szerintem akad köztük jó néhány sikerült darab (mondjuk az einarinni legendák nyitóképe az olyan, hogy bárkit elrémített volna a sorozattól meg a könyvektől úgy általában), a Déli Tűz borítóképei szerintem kifejezetten jól sikerültek – ami viszont nem jelenti azt, hogy a borítóval is elégedett lennék. Szerintem a két sorozathoz kitalált tipográfia a borzalmas, sajnos a Beholdernél ez gyakran előfordult. A borítóképeket már csak azért sem érdemes nagyon szidni, mert a grafikusnak igencsak meg volt kötve a keze a témában. Ennél a könyvnél sokat egyeztettünk, mire sikerült olyan témát találnunk, ami kötődött a könyvhöz, megfelelt a kiadónak, és a grafikus is ábrázolhatónak nyilvánította. Más dizájnnal szerintem lehetett volna belőlük igazán pompás borító is, sajnos valamiért nem volt ehhez érzéke a megfelelő embereknek a kiadóban.

    (mellesleg ha gondolod, és budapesti vagy, vagy jársz erre, és vigyázol a könyvekre, szívesen kölcsönadom az utolsó két részt)

  3. tapsi szerint:

    ingyenes einarinni novella-féleség (az izgalmas Dél helyett a màgus-fondorlatos északon, de akkor is)

    http://solaris-editors-blog.blogspot.com/2011/06/free-ebook-wizards-coming.html

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon