SFmag

Nagy rajongója vagyok Joanne Harrisnek, tulajdonképpen a magyarul megjelent és általam olvasott könyvei egyikében sem csalódtam, sőt, van köztük egy több mint kiemelkedő regény, az Urak és játékosok. Harris regényei azonban nem fantasztikus irodalmi, hanem kortárs szórakoztató művek, sokszor krimi elemekkel. Az írónő saját bevallása szerint mindenféle történetet ír, a téli hónapokban, amikor a rossz idő miatt „depressziós” hangulatba kerül, regények helyett novellákkal bíbelődik, és ilyenkor sci-fit is papírra (laptopra) vet. Egyszóval a fantasztikum nem áll tőle messze, ahogy a mesék világa sem – talán ez indította arra, hogy a fantasy zsánerében is kipróbálja magát.

A magyar kiadás enyhén szólva semmitmondó borítója. A végén - ki tudja, milyen indíttatásból - Fejős Éva regényeit ajánlják, "ha tetszett a Rúnajelek, tetszeni fognak ezek is" felkiáltással

És most itt egy kicsit gondban is vagyok. Ugyanis azok, akik fantasyt nagy mennyiségben olvasnak, megtörténhet, hogy csalódnak a Rúnajelekben. Akik viszont szeretik Harris könyveit, és ezt a regényt tulajdonképpen nem a zsáner,  hanem az írónő személye hatására vásárolták meg, talán ugyanolyan örömmel forgatták, mint más írásait.

Nos, én egyszerre vagyok ez a kétféle olvasó, akinél a (klasszikus) fantasy valahol Martinnál kezdődik (és ér véget), ugyanakkor kedvelem Harris nem fantasy műveit, és állítom, hogy az Urak és játékosok minden idők egyik legjobb regénye (azt a szintet azóta sem hozta szerintem az írónő, és a Rúnajelekkel sem sikerült megközelítenie).

Amikor először kezembe került a könyv, a fura térképek, rúnajelek és a szereplők felsorolása láttán ki is fordult a kezemből. (Jaj, már megint egy fantasy világ, mitől lesz ez jobb, meg más?) De hát Harrisről van szó, mondtam magamnak, úgyhogy ismét megpróbálkoztam vele, és ezúttal bele is olvastam. És töretlen lendülettel végére jutottam.

A történet nagyon lassan indul be, és tulajdonképpen nincs semmi különös az elején: adva van egy egyszerű, távoli település, amelyben él egy különc tizennégy éves lány, Maddy. A lány összebarátkozik a környékre időnként ellátogató furcsa idegennel, Félszeművel, akiről később persze kiderül, hogy nem pusztán egy vándor, hanem a régi korok egyik istensége, Odin, és akinek persze célja van a varázserejű, születésénél fogva rúnát viselő lánnyal. Eddig tényleg semmi különös nincs az egészben, mondaná a gyakorlott fantasy-olvasó.

A szinte idilli környezetbe lassanként beszivárognak a távoli világokban zajló események, Maddy tehetsége is nyiladozik, és az álmos község egyes becsvágytól, irigységtől fűtött lakói sem férnek a bőrükbe. Konfliktus akad bőven, és a cselekmény ritmusa óvatosan magasabb fordulatszámra lép, újabb és újabb szereplők – istenségek, démonok, koboldok, inkvizítorok – kerülnek a képbe, és az addigi szinte kizárólagos nézőpont (Maddy) megoszlik, és Harris végleg átvált mindentudó narrátorra.

Ez azt eredményezi, hogy az információk átadása végtelenül leegyszerűsödik. Ha hirtelen meg kell magyarázni valamit, akkor azt az író minden további nélkül megteszi – engem még éppen nem zavart a dolog, köszönhetően annak is, hogy a karakterek sokszor átlendítenek ezeken a magyarázó részeken. Mindnek egyedi hangja van, határozott céllal cselekszenek, és mivel rendszerint meghatározhatatlan életkorú istenekről van szó, meglehetősen sok viszály, ármány, háttérben köttetett alku bonyolítja döntéseiket. A regény a humort sem nélkülözi (különösen Lizzy, a nyomkövető kövér malac tetszett, és a Suttogó, egy magatehetetlennek tűnő kőfej követelődzései), ami külön jó pont, és ami szintén hozzájárul a regény könnyen olvashatóságához, szórakoztató értékéhez.

Persze szinte semmi és senki nem az, aminek látszik, még úgy sem, hogy a mindentudó narrátor olyan információkat is az orrunkra köt, amit a szereplők nem tudnak. A mindentudó nézőpont miatt egyes részek kevésbé lesznek izgalmasak, ráadásul itt-ott már szerintem túlmagyarázta Harris az eseményeket; másrészt egészen meseszerűvé válik a történet.

Ez a meseszerűség a legtalálóbb kifejezés, amit a Rúnajelekről mondhatok, a regény tulajdonképpen ifjúsági fantasy, de azért a felnőttek is találnak benne szeretni valót. (Ráadásul bizonyos részek egy kicsit érthetetlenek és félelmetesek lehetnek a zsengébb lelkűeknek. Bár a mai világban…).

A regény a közepe táján ismét kicsit lelassul, de aztán a végére hatalmas tűzijáték, szürreális utazás, menekülés és küzdelem bontakozik ki az alvilág rétegeiben; minden szál összeér, minden szereplő összetalálkozik. Van is itt-ott logikai döccenő, amit viszont most nem fejtek ki, mert azzal sok poént és összefüggést lelőnék.

Egyszóval a Rúnajeleket különösen olyankorra ajánlom, amikor igazán kikapcsolódni szeretnénk a szürke hétköznapokból.

Érdekességek, további információk

Joanne Harris

• Joanne Harris félig francia, félig angol származású; regények és novellák mellett szakácskönyve is kapható.
• Csokoládé c. regényéből azonos címmel (ám a regényhez képest meglehetős rózsaszín tartalommal) filmet is forgattak Juliette Binoche és Johnny Depp főszereplésével, mely meghozta a világhírt az írónőnek.
• Egy Malbry nevű településen játszódik a Rúnajelek, de az Urak és játékosok, valamint Harris legutóbbi regénye, a Kékszeműfiú is.
• Az írónő honlapja

Hozzászólások

hozzászólás