A kilencvenes évek környékén rengeteg képregényalkotó hagyta ott a két nagy, a Marvel és DC – főleg az előbbi – zászlaját, hogy saját kiadót alapítsanak. Tették ezt azért, mert nagyobb kreatív szabadságot akartak, és annak sem örültek, hogy a történeteikért, kitalált karaktereikért mások veszik le a sápot. Az egyik legismertebb kiadó ezek közül az Image, akinek egykor legnépszerűbb figurája, Spawn, sokat elárul az akkori célkitűzésekről. Manapság az Image az a kiadó, amely hallatán sokaknak high concept történetek ugranak be, a szuperhősös zsáner határain kívül – akkoriban azonban még ők is álarcos igazságosztókra szakosodtak, akikben sokszor még fel is ismerhettük a két nagy kiadó egy-egy karakterét.

Nem volt ez másképp a Jim Shooter által alapított Valiant kiadó esetében sem, amely a kilencvenes évek elején (majd, hamvaiból újjászületve, a kettőezertízes években) olyan képregényeket jelentett meg, mint a Bloodshot (a főhőse egy gyorsan regenerálódó, amnéziás zsoldos, aki bosszút akar állni a rajta kísérletező személyeken), a Harbinger (különleges képességű fiatalok próbálnak megállítani egy megalomán szuperlényt, miközben vadászik rájuk a kormány), vagy, a Goobo Kiadó által magyarul megjelentetett X-O Manowar.

Történetünk kezdetén az V. század legelején járunk, a vízigótokat pedig a rómaiak szorongatják. Egyik legvitézebb harcosuk Dáciai Aric, aki egyben a király unokaöccse. Fiatal harcos lévén inkább a lelkesedésben, semmint a stratégiában vagy akár a taktikában jeleskedik, így amikor a rómaiak többszörös túlerővel, valamint nyilakkal és kőhajítókkal támadnak rájuk, akkor ő a király parancsa ellenére is csatába vezeti népét, mert nincs olyan, hogy tiszta szívvel, Isten segedelmével ne győzzenek.

Nahát, ez a vizigót…

Pedig van, így Aric nem csak az apját veszti el a csatában, hanem a rómaiak is – köszönhetően számbeli fölényüknek – mögéjük kerülnek, és elrabolják asszonyaikat, köztük hősünk feleségét. Mivel a vizigótok is gyakorolták a nepotizmust, ezért a király megelégszik egy ejnye-bejnyével, de nem bünteti meg különösebben forrófejű unokaöccsét. Pedig lehet, hogy kellene, mert alig esteledik be, és Aric máris rómaiak egy kisebb osztagára készül lecsapni.

Akik, pechjére, nem a hagyományos rómaiak, hanem űrből érkezett, csáprágós-kitinpáncélos rovaremberek. Mivel hősünk nem tanul, ezért még nagyobb, még fejlettebb túlerővel találja szembe magát, akik ezúttal őt magát rabolják el. Innentől pedig az űrlázadásos filmek narratívája érvényesül mindaddig, míg Aric bele nem botlik egy Shanharának keresztelt szuperpáncélba, ami mintha csak ő rá várt volna (vö. Excalibur, Mjölnir és társai).

Azt hiszem, az már az ismertetőm elején felhozott példákból kiderült, hogy a Valiant kiadó nem feltétlen az eredeti ötletekben jeleskedik. Ennek megfelelően Aric karaktere sem csupán egy Bosszúállóra emlékeztet, hanem egyszerre a három legmeghatározóbból: egy saját idejéből kiemelt katona, aki egy szuperpáncélra bukkan, amit csak ő méltó viselni. Az persze valahol ad egy csavart az egész koncepciónak, hogy az ő világa cseppet sem egy szuperhősi világ, hanem egy idegeninváziós kasszasikerére hajaz, ami legutoljára igazán a kilencvenes években volt menő.

Az ellenségül szolgáló gonosz idegenek, a borágok is ezt az irányzatot erősítik, akik elsajátították a fénysebesség feletti utazást, de azért rozsdás rácsok mögött tartják fogva más bolygóról származó rabszolgáikat. Elvégre ők még igazi gyarmatosító allegóriák, akik mindent megtesznek, hogy visszaszerezzék a páncélt, ami igaz, hogy ezer fajtájukbelivel végzett, és az első adandó alkalommal ráakaszkodott egy emberre, de attól még jól mutat a polcon. Meg persze vallási okok.

Ugyanakkor ebben az első két kötetben a történet még csak lendületet vesz, ami igaz rengeteg Valiant címre. Mindemellett Aric itt még nem igazán forrja ki magát, és megítélésében az sem segít, hogy egy ideig megérdemelten szív, hiszen maga megy házhoz a pofonokért, amíg a vakszerencsének köszönhetően meg nem üti a főnyereményt. Mivel a családja az elrabolt feleségével az élen megmarad lábjegyzetnek, ezért nem igazán kötődik senkihez, emellett nem igazán tanul, de a páncéljának hála nem is akad olyan ellenfél, aki felérne vele.

Nála sokkal érdekesebbek alkalmi szövetségesei, egy emberek oldalára átálló borág alvó ügynök, és egy sajátos erkölcsi kódexszel bíró nindzsa. Az előbbiben különösen szerethető, hogy nem elvi alapon fogja a pártunkat, semmint mert ezzel a lépéssel a saját függetlenségéért is harcol. A másikuk pedig egy cinikus, pragmatikus kurafi, akinek a méltóságán még az sem csorbít sokat, hogy alkotói menőnek és eladhatónak szánták. Ninjaknak hívják és ennek megfelelően úgy öltözik, mint egy fiktív nindzsa – elvégre az igaziak úgy öltöztek, mint bárki más.

Ugyan én olykor kicsit sokallom a Marvel filmek tréfarépa hozzáállását, de a kötet olvasása közben jutott eszembe, hogy itt kicsit hiányzik a kilencvenes évek végi szórakoztató űrsci-fik, mint a Men in Black, Az ötödik elem, vagy a Galaxy Quest mentalitása, amelyek olykor kimerték röhögni a konvenciókat. Az X-O Manowar nem ezt az utat választotta, amivel semmi gond nincs, csak ha önreflexióra nem is telik, valami kis plusz csavart el tudnék viselni.

Azonban ez a történet a hősével együtt még csak most érik be a szemünk előtt, és a gyönyörű rajzok mellett dicséretes a Goobo kiadó lelkesedése, akik egy nívós kiadványt tettek le az asztalra. Remélem egyébként, hogy a Valiant más sarkaiba is betekintést engednek majd, mert X-men áthallások ide vagy oda, a Harbinger már csak Toyo Harada karaktere miatt megér egy olvasást.

Addig is, az X-O Manowar magyarul megjelent két kötetében egy olyan hősről olvashatunk, aki még bőszen keresi a hangját. Bízzunk benne, hogy eljutunk addig, amíg meg is mer szólalni rajta.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    Csak ez már az alcomics-on megjelent.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon