Kilenc regény, jópár novella és egy terjedelmes esszé. Negyed század. Több százezer eladott könyv, sok száz internetes oldal, népes rajongói bázis, és egy megújított, felfrissült irodalmi zsáner. Ez Iain M. Banks (1954-2013) Kultúra-sorozata, az egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb és legmegosztóbb sci-fi univerzum. (Hogy mi a Kultúra-univerzum, arról itt olvashattok egy hosszabb áttekintést.)

Banks_Hidrogen_szonataA nagyszerű Nézz a szélbe után Banks hét évig pihentette a Kultúra-könyvek írását, de szerencsére azóta újra felvette a korábbi tempót: 2008-ban kijött a középszerűnél némileg jobb Anyag, ami már nálunk is megjelent, természetesen az Agave gondozásában. Ezt követte 2010-ben a jól sikerült Surface Detail, majd 2012. októberben a legújabb, a Hidrogén szonáta. Sajnos, mint kiderült, ez lett egyben az utolsó Kultúra-regény is, Banks 2013-as halála miatt.

A regény kellően sok olyan ismertetőjeggyel bír, ami egészében is jellemzi a Kultúra sorozatot. A történet kezdetekor a Gzilt birodalom anyabolygóján járunk. A régi és nagy tiszteletben tartott faj városai kihaltak, mivel a lakosság nagy része már sztázisban várja a nagy napot, amikor a civilizáció egésze hátrahagyja az anyagi valóságot, és egy felsőbb létezési aspektusra vált. A galaxis értelmes fajai számára ez az egyik lehetséges fejlődési állomás, sokak szerint végállomás. Miközben a gziltiek az utolsó óráikat élik, naprendszereik határára megérkeznek a kijelölt guberáló-fajok űrhajói, akik az eltávozás után föltúrják a gzilti élőhelyeket, fejlett technológiák után kutatva. Nyomukban pedig a Kultúra rendszerhajói járnak, hogy biztosítsák, hogy e nemes napon minden a galaktikus protokoll szerint történjék.

A gziltiek annak idején maguk is részt vettek a Kultúra megalapításában, de saját különlegességükbe vetett hitük miatt végül kiléptek az éppen megszületett társadalomból. Ezt a különlegességtudatot saját szent könyvüknek köszönhetik, amely ellentétben más népek más szent könyveivel, elejétől a végéig IGAZ. Már csak pár hét van hátra a nagy eseményig, a szublimálásig, amikor a Kultúra tudomására jut egy olyan információ, amely, ha igaz, akkor akár a gziltiek eltávozását is veszélybe keverné. Az egyetlen, aki az információ valódiságát igazolni tudná, történetesen az egész Kultúra legidősebb élőlénye, Ngaroe Qiria, aki ott volt már a kezdeteknél is. A baj csak az, hogy senki nem tudja hol van.

A címadó Hidrogén szonáta egy majdnem eljátszhatatlan zenei darab, amit egy olyan hangszerre írtak, ami a mű megkomponálásakor még nem is létezett.  A testi akusztikájú antagonisztikus tizenegyhúros – aminek amúgy tizenhárom húrja van, és a zenész testét használja erősítőnek – egy elképesztően nehezen kezelhető hangszer, többek között legalább négy kar szükségeltetik a használatához.  Vyr Cossont, a gzilti hadsereg hadnagya, az imént említett extra végtagpár birtokosa, és a Hidrogén szonáta megszállottja. Célja, hogy a szublimáció előtt legalább egyszer hiba nélkül eljátssza a darabot. A korábban karnyújtásnyira lebegő cél hirtelen igencsak távolivá válik, amikor kiderül, hogy pár éve találkozott a Kultúra matuzsálemével, az eltűntnek hitt Ngaroe Qiria-val…

A Hidrogén szonáta nem az elképesztő fordulatok és váratlan csavarok regénye. Viszonylag korán egy jól kiszámított pályára kerülnek a karakterek, és a végkifejlet már az elején sejthető. Tulajdonképpen az olvasónak az az érzése támad, hogy teljesen mindegy, hogy melyik irányba ágazik el menet közben a sztori, a vége ugyanaz lesz, és nem bír semmi jelentőséggel. Valahogy az eltávozás filozófiai aspektusai, vagy az Elmék párbeszédei fontosabbak voltak most Banks számára, mint a történet. Persze nem kell egy hátradőlve filozofálós, lassú sodrású műre gondolni, ellenkezőleg.

A könyv az egyik legakciódúsabb Kultúra regény, talán a „Phlebas”-t lehetne még egy szinten említeni vele, legalábbis ebben a tekintetben. A humanoid kontra humanoid vagy késrakéta kontra drón párharcoktól egészen az űrállomás kontra hadihajó felállásig mindenféle elképzelhető konfliktusba betaszítja az olvasót Banks, és ezek az akció részek kifejezetten élvezetesek, ötletgazdagok. Ezen a téren szerintem sokat fejlődött az író a „Phlebas” óta, ahol olykor kissé még ponyvaízűek még ezek az epizódok. Banks egyébként kifejezetten élvezi az akciójelenetek megkomponálását és írását. Egy nyilatkozatában meg is jegyzi: „Ezek a részek szinte maguktól íródnak, elképesztő részletességű térbeli képekként vizualizálom őket. Igaz, a végén mindig vissza kell nézni és leellenőrizni, hogy a fizika valóságos-e.” A Hidrogén szonátában ez meglehetősen hihetőre sikerült, de az is tény, hogy Banks csak a látszat fenntartására törekszik.  Ez az általa kitalált világegyetem szabályaihoz való ragaszkodásban ki is merül, mivel ezek a szabályok nem éppen az einsteini fizikából táplálkoznak… Ő nem Reynolds vagy éppen Egan.

A sodró lendületű akciók bár élvezetesek, mégis inkább a könyv filozófiai aspektusai az érdekesek. Természetesen ez a regény, akárcsak a Kultúra sorozat többi darabja, nem több mint egy igényes, modern űropera. Ennek ellenére az író értékrendje és az őt foglalkoztató kérdések könnyen tetten érhetőek műveiben: A Játékmesterben és a Holtpontban a klasszikus cél szentesíti az eszközt dilemma, a Fegyver a kézben és a Nézz a szélbe esetében a bűn és bűnhődés kérdése, a Surface Detailben a pokol és szimulált valóságok moralitása,  a Hidrogén szonátában pedig a hit intézményesítésének kérdése húzódik meg a főbb történések hátterében. És természetesen mindenhol ott van a Kultúra, Banks személyes mennyországa, ami önmagában is egy állásfoglalás az író részéről.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon