A hazai science fiction – de tágabb értelemben az SFFH – közegben mostanában visszatérő kérdés a kritika hiánya. Írásom arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: a visszhang hiánya általánosságban elsősorban a produktum minőségére vezethető vissza. Bakti Viktor első regénye, a Könyvmolyképző pályázatán díjazott Integrálva ékes példája annak, hogy egy sci-fivel épp csak ismerkedő olvasónak talán újdonságot jelentő téma mennyire elkoptatottnak számít egy sok science fictiont akár már évtizedek óta olvasó recenzornak.
Az Integrálva nálam két ponton bukik meg: a háttérvilág átgondolatlansága és az írói megvalósítás minősége miatt.
A háttérvilág: a déja vu
Figyelem, a leírás spoileres!
A 2066-os Philadelphiában játszódó történetben egy Themis nevű szuperszámítógép jósolja meg a jövőt. De létezik az ezt működtető cégnek egy halálbrigádja, amely a nem pontos jóslásokat „kiigazítja”. Ennek vezetője kerül lelkiismereti válságba, amikor saját ikreit kellene kiiktatnia az egyenletből. Feltűnik továbbá egy Yolanda nevű tévésztár, aki egy transzhumán eszközöket gyártó cég legújabb termékét ülteti be a szeme helyére, hogy lefőzze a konkurencia üdvöskéjét. Megismerjük a testetlenül a Hálóban élő Hectort is, illetve egy korábbi időpontú cselekményszálon a beszédes nevű Delphoi nevű árva lány hányattatásaival is szembesülünk, amely természetesen találkozni fog a szuperszámítógép sztoriszálával is.
Néhány oldal után kiderül, hogy egy régimódi cyberpunk történetet kapunk gonosz nagyvállalattal, hackerrel, a vállalatért ölni képes zsoldosokkal, jövőbeli celebritással. A hangsúly sajnos ebben az esetben a régimódin van: szinte sehol nem találni egy olyan plusz elemet, ami elemelné a múlt század nyolcvanas esztendőiben egyébként kitűnően megírt látomásoktól. Az első jelenetben az orákulum tarkócsatlakozójába kábeleket dugnak. Az 1999-es Mátrixnak ez annyira ikonikus jelenetrésze, hogy itt már bekapcsolt a vészjelzőm, hogy a szerzőre a filmélmények erősebben hatottak, mint a klasszikus és új sci-fi regények. Ez abban nyilvánul meg, hogy a vizualitás eléggé filmes lett, és nem invenciózus (pl. nem lehetne kábelcsatlakozás nélkül tudatot feltölteni, amikor már a mobilunkhoz sem kell kábel?) Az egyébként Ghost in the Shell-szerű nyitányt a 2066-os világ bemutatása követi. A gond az, hogy ez a világ kísértetiesen hasonlít a mienkéhez.
A science fiction egyik feladata, hogy bemutassa a változást és annak következményeit: a tőlünk majdnem öt évtizednyivel később élő emberiség az Integrálva lapjain bizony szerény progressziót tud felmutatni. Drónok, predikció, AR? Csak ennyire jutottunk? Ha most bármelyik multicég éves jelentéséhez csatolt, 2025-ös jóslatokat megnézzük, vadabb ötleteket találunk, mint az egész regényben. Mi történt a világ többi részével? A szétszakadt USA-ban nincsenek integrációpárti erők, amely egy hajdanvolt, egyetlen világhatalom visszaállításáért küzdenének? Halljuk ugyan, hogy szeretnék egyesíteni az államokat, de hát semmi több: se egy nosztalgikus film, se egy kulturális referencia, pedig még ma is lobognak konföderációs zászlók az USA-ban, és az a történet milyen régi már… 1920 után a hazai kulturális-szellemi élet középpontjában Trianon kérdése állt, az ilyen drámákat nem heverik ki egykönnyen a nemzetek. További furcsaság számomra, hogy a meggyengült birodalomban nincsenek kínaiak, arab tőke, a nemzetközi világ geopolitikai játszmái nem érik el? Túl steril így az egész.
Az apró, kis megjegyzések, hogy például Yolanda, a tévésztár bevállalt extrém sportolás közbeni streamelést, sem túl 2066-os, ezen már rég túlvagyunk. Az adatokat egy FlexiPlex nevű kvázifloppin tárolják (miközben 2017-ben rekordokat döntöget az Amazon felhőszolgáltatása, és az üzleti világ egyre gyorsuló ütemben megy a felhőbe, maga után vonva a mezei felhasználókat is).
A legnagyobb baj azonban a Themisz koncepciójával van, és mivel ez a regény mozgatóereje, itt sajnos nálam darabokra hull az Integrálva háttérvilága. 2066-ban járunk, és a szereplők szerint nemsokára majd lesz egy gép, amely bűnüldözési szempontú előrejelzéseket ad? Mekkora ötlet lenne – kivéve, hogy ez már évek óta létezik: a PredPol nevű amerikai cég Los Angeles egyik városrészében ezzel az algoritmussal 12 százalékkal csökkentette a bűnözési rátát. Nem a jövőben, már megtörtént. (Nem mentség, ha az író nem hallott róla, a kutatás a science fiction írásának fontos része.)
Baj van a Themis ellen harcoló TitokJog szervezettel is: aki ismeri a személyiségi jogokért küzdő szervezeteket, az tudja, hogy nagyon távol áll tőlük az erőszak, a bicepsz helyett az idealizmus a vezérlőelvük. Még a legendás Greenpeace sem csinál ilyet, pedig ők tényleg jeleskednek az aktivizmusban. A hihetetlen események sorába illeszkedik, hogy egy főmérnök meg tudja kerülni a CEO-t, sőt, halálosztagot tart fent. Ezt két okból is nehéz elképzelnem: egyrészt senkinek nem tűnik fel, a pénzügyi osztály sem tesz fel kérdést, hogy mi ez a sor a költségvetésben, hogy 300 darab gránát, miközben egy IT-cégről van szó? A CEO tudta nélkül működhetnek?
Arról már szinte szót sem ejtek, hogy a jövőbeli netet Hálónak hívják a regényben, ez a kilencvenes évek hazai zsurnalisztikára emlékeztet, amikor az internet még misztikusabb jelenség volt (vö. komputer – számítógép). (Adam Roberts legújabb regényében pl. Shine-nak, és ezzel eltávolítja a mától, többletjelentést ad neki, ez egy járható út, zárójel bezárva.)
Írói eszközök: egyszerű nóta
A szereplők, akiknek valahogyan meg kéne menteniük a számomra nem kellő hihetőséggel felrajzolt történetet, a szürke megannyi árnyalatát képviselik. Mintha mindenki ugyanúgy beszélne, a dialógusok teljesen B-filmesek. Hector gyakran használja a „mi a rák” kifejezést, Yolanda a „kicseszett” szót dobálja – mellesleg én élő embert nem hallottam még így beszélni, mindig is azt gondoltam, hogy a „kicseszett” az F-betűs angol szó félősen használt magyar változata. Sokadszorra már nagyon modorosnak hat. A párbeszédek fő baja az, hogy itt mindenki mindent kimond, amit gondol, mintha igazságszérumot vett volna be – sehol egy szöveges egymásnak feszülés, amikor az elhallgatott, ki nem mondott szavak hordozzák a feszültséget, ahol a verbális manipuláció finom és gyakran használt eszköz (pedig elméletileg fifikás emberek a főszereplők). Ettől mindenki teátrális lesz, és a B-filmes hatást erősíti, ráadásul nem sokat tudunk meg róluk, a mozgatórugók felszínesek, az alakok nem karakteresek.
Dramaturgiailag túlírt részek sorakoznak a regényben. Delphoi, a kiszolgáltatott kislány megaláztatásait egy fél könyvön keresztül veri a fejünkbe az író, holott már két ilyen jelenet után értjük, és érzelmileg kötődünk hozzá. Az ezt ismétlő jelenetek nem adnak ehhez már semmit, a megaláztatás ilyen gyakoriságú katalógusa inkább kontraproduktív. A felesleges jelenetek tipikus példája a 4. fejezetben olvasható műtét, amely semmit nem ad hozzá a történethez, sem a karakterhez, sem a világhoz, sem a cselekményekhez. Sokkal jobbnak tűnne ez nekem három összefoglaló mondatban, vagy inkább dramaturgiailag arra lehetne tenni a hangsúlyt, hogy milyen a műtét utáni ébredés, a beültetett készülék okozta első élmény. De ugyanez a helyzet, amikor Hector először találkozik a TitokJog emberével – túlírt az egész, feleslegesen sorjáznak a mondatok, a kevesebb bőven elég lett volna. A könyv olvasása közben folyton azt kérdeztem magamtól, hogy miért ilyen vastag, amikor érdemileg nagyon kevés dolog történik? Hát épp ezért.
Az egyes cselekményt továbbgördítő jeleneteknél is van furcsaság, pl. Hector, a mindentudó, szlengben kommunikáló csúcshacker meglepődik, hogy egy nagy cégnek van belső hálózata. Néhány jelenet meg egyszerűre vette a figurát, ilyen, amikor Yolandának meg kell győznie az embereket, hogy a Themis elleni akcióban vegyenek részt: mindenki túl könnyen adja meg magát, mintha nem épp a jövő egyik legfontosabb technológiája és befolyásos vállalata ellen mennének.
Az olvasást nem segíti, hogy a fejezetek nem rántanak be és nem ügyesek az átvezetések sem, a cliffhangerek hiánya végighúzódik a regényen. Nincs meglepő reveláció, a regény egyik pontján sem látjuk máshogy a történéseket, mint előtte, nem változik a véleményünk a szereplőkről sem.
Summa summárum, Bakti Viktor regénye, az Integrálva érzésem szerint kicsit hamar jelent meg. Még bőven kellett volna vele foglalkozni, igaz, akkor sem mentette volna meg az általam szarvashibának tartott alapkérdést, vagyis hogy miért kell a Themis technológiájára öt évtizedet várni.
Mitől működhet 2018-ban egy sci-fi regény?
Úgy tűnhet, hogy túl kemény, szőrös szívű vagyok, pedig épp ellenkezőleg. Az előző két, magyar szerzős könyvmolyképzős-aranymosásos sci-fi regénybe, az Acélszentekbe és az Alkonyőrzőkbe beletört a bicskám, nem tudtam őket végigolvasni (az elsőt az összevissza háttérvilág, az utóbbinál a rosszul szerkesztett fejezetsorrend miatt). Bakti Viktor nálam tehát mindenképp előrébb tart. Nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy az én fanyalgásomnak koncepciós oka lehet, és ezt az egyik lábjegyzet igazolja. Ugyanis az egyik oldalon a VR szót megmagyarázza a szerző (vagy a szerkesztő), tehát azt feltételezi, hogy az – idézet a hátsó borítóról – „nemzetközi színvonalú sci-fi” olvasóközönsége nem tudja, hogy ez mit jelent. Ebben az esetben a sci-fivel abszolút csak ismerkedő olvasóközönségről lehet szó, akinek még újdonságot is jelenthet az Integrálva világa, szereplői, ötletei.
2018-ban élni azt jelenti, hogy a régi sci-fi témák életre kelnek, összekötjük a bolygó lakosságát, Afrikában a mobiltelefon az élet, az Egyesült Arab Emirátusok a Marsra készül, Elon Musk agy-számítógép összeköttetésen dolgozó cégben látja a jövő egyik irányát, egy olyan korban élünk, amikor többen halnak meg túltápláltság okozta betegségekben, mint éhezésben, amikor Kína felébredt és Japán újra fegyverkezik. Csodálatos-borzalmas-reménykeltő-félelmetes időszak ez. A science fictionnek paradox módon ilyenkor van itt az ideje: minden a változásokról szól az életben, ahogy a jó SF-ben is, nem a régi, már beérett és ezerszer leszüretelt gyümölcsöket kell felfedezni, hanem meglátni, hogy melyek lehetnek az új, érdekes konfliktusok. Érdemes szétnézni az SFmagon, sok ilyen alkotásról írtunk már (példa itt és itt).
Lassan három évtizede túl vagyunk azon, hogy embereket összekössünk gépekkel – legalábbis a science fictionben, és ez akkor, a személyi számítógépek terjedésének kezdetén elementáris erővel hatott. Ez a zsáner az ötletek irodalma, de az új ötleteké, és még a magyar írók sem kerülhetik meg ezt az igazságot, mert az üzletekben ádáz csata folyik a olvasókért, és Hugo-, Nebula-díjas alkotások, film- és sorozatadaptációval rendelkező könyvek között kell helytállni. Ha cyberpunk regényről van szó, akkor is újat kell adni az olvasónak, legalábbis az olyan aktív olvasónak, amilyen én is vagyok, de gyanítom, azért sokan vagyunk még ilyenek.
Szó sincs arról, hogy minden angolszász spekulatív könyv kiváló lenne, sőt! (Én sokkal több kinti könyvet félbehagyok, mint hazait.) De vannak a regényírásnak tanulható elemei, és most már sokadjára és visszatérő jelleggel azt látom, hogy sok magyar író – ellentétben még a szürkébb kinti regények íróinak többségével – ezeket nem akarja megtanulni, pedig ezek még csak az alapok, erre jön később a zsánerklisék helyes használata, a lelemény, az egyéni hang, az ötlet és a bátor írói magatartás.
Ez az írás nem jöhetett volna létre, ha a Könyvmolyképző Kiadó nem küldött volna egy recenziós példányt.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
„De vannak a regényírásnak tanulható elemei…”
Pontosan mik ezek az elemek, hol és hogyan tanulhatóak?
Furcsának találom, hogy a kiadó, amely felvállalta a kezdők menedzselését, zsinórban már harmadszorra ad ki könyvet a felfedezettjétől ilyen hibákkal. Holott köztudott, hogy a kiadó egyik munkatársa ismert sci-fi és fantasyíró, tanít írástechnikát és szerkesztéssel is foglalkozik. Miért nem dobta vissza a kéziratot azzal, hogy „Fiacskám! Lécci dolgozz ezen még itt-itt-itt-meg itt!”??? A kiadónak bőven van mit kiadnia enélkül is. Az meg egyenesen bosszantó, hogy a kiadó ilyen félkész amatőrök bizonytalan sikerességű könyveibe invesztál, mikor több olyan félbehagyott sorozata van, aminek a folytatásaiért az olvasók évek óta könyörögnek.
@ranger:
https://www.google.com/search?q=%C3%ADr%C3%A1stechnikai+gyakorlatok&ie=utf-8&oe=utf-8&client=firefox-b
https://www.google.com/search?client=firefox-b&ei=-3b9WvDzO4iVmwWIuLXoBA&q=reg%C3%A9ny%C3%ADr%C3%A1s+alapjai&oq=reg%C3%A9ny%C3%ADr%C3%A1s&gs_l=psy-ab.3.5.0l10.63366.65084.0.70118.10.8.0.2.2.0.158.828.6j2.8.0….0…1c..64.psy-ab..0.10.846…0i131k1j0i67k1j0i10k1.0.r6SHTSQpyvU
Csak így gyorsan két válogatnivaló.
Csattanós Maszlag
„Miért nem dobta vissza a kéziratot azzal, hogy “Fiacskám! Lécci dolgozz ezen még itt-itt-itt-meg itt!”???”
Tudható, hogy benne volt a döntési illetve szerkesztési folyamatban?
ranger: gyakorlatilag a regényírás összes eleme (még az ötletelés is), pl.címadás, struktúra, világépítés, dialógus, stilisztikai elemek, dramaturgia. Ami nem tanulható, az azízlés, az apró dolgok (pl. annak eldöntése, hogy mi számít eredeti ötletnek) Hogyan lehet ezt tanulni? Sok-sok olvasással (nem csak zsánert!), ill. nyilván how to könyvekből, tele van a net ilyenekkel, érdemes utánanézni.
Csattanós maszlag, láttam mindhárom könyvet, és én javasoltam a kiadásukat. Ezek mind karakterközpontú entry level könyvek, amit a zsánerrel ismerkedők kezébe lehet adni.
SFInsidernek egy szűk, ötletközpontú ízlése van, ami teljesen jó, hiszen ő az, ami a neve: belsős.
Ám a Könyvmolyképző olvasórétege teljesen más. Olyanoknak ajánl sff könyveket, akik a YA felől jönnek, vagy főleg reált olvasnak. Életük első találkozása ez, és pontosan az ilyen jellegű könyveket élvezik (nem mondjuk a Diaszpórát, de még a Kvantumtolvajt sem).
Plusz van egy ízlésbeli különbségünk is, nekem sfinsider kedvencei általában modern ötlet + lapos kivitelezés, vagyis mást gondolunk az írástechnikai alapokról is.
Ami az elsőkönyveseket illeti, azt gondolom, az írói lét egy fejlődési görbe. Túlzó elvárás, hogy azonnal az első műnek meg kell újítania a zsánert. Ez egy mostani közhangulat, ami az utóbbi 5-8 évben lett erős. András kedvenc magyar írója, Hackett első regénye sem tette, de a srácból ma már milyen szép szál sf író lett. Ha a kezdetnél a fiatalok csak negatív visszacsatolást kapnának, és lehetőségeket nem, akkor nincs távlat, nincs fejlődési lehetőség, és nem lesznek új sff írók.
SfInsider, köszönöm a véleményt! Örülök az áttekintőnek, és biztos vagyok benne, hogy az író a következő regénynél hasznosítani tudja.
Varga Bea:
„SFInsidernek egy szűk, ötletközpontú ízlése van” – ezt azt állítást, amellyel a kritika íróját, és nem a kritikát kommentálod, erősen megkérdőjelezem, két okból is: egyrészt közel 150 sfmagos cikkel a hátam mögött nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy szűk az ízlésem. Ajánlottam már kortárs fantasyt, vicces magyar SF-t, szürreális novellagyűjteményt, hard SF-t, közeljövőset, cyberpunkot vagy katonai sci-fit is. Másrészt az ötlet nem egy járulékos elem a sci-fiben, az a magja, a lényege. Lehet összevissza narrációjú egy SF, tele lehet aggatni papírmasé figurákkal, fel lehet cserélni a fejezeteket és szétrobbantani az idősíkokat vagy vegyíteni bármivel – de ha nincs új ötlet (ami lehet egy régi ötlet plusz gondolattal ellátása), akkor nem élő. A sci-fi az ötletek irodalma, és ezt nem én találtam ki, de mélyen egyetértek vele: sci-fit azért olvasunk, hogy stimuláljon minket és szórakoztasson. Ehhez új ötletekre van szükség. Olyanon felesleges elgondolkodnunk, amelyen már rég elgondolkodtattak minket. Lehet arra apellálni, hogy majd az új olvasók egy régi csontot (pl. cyberpunk elemek) újnak fognak találni, de ez szakmailag szerintem nem becsületes. Az olvasó egy seregnyi dologról lemond, hogy regényre adjon pénzt, adjunk hát neki igazi minőséget, igazi ötleteket, igazi SF-et (ezzel nem azt állítom, hogy az Integrálva nem igazi SF).
Az Integrálva nem karakterközpontú, hiszen alapvetően egy ötlet – bűnözési predikció – körül kavarognak a szereplők. Pont az vele az egyik legnagyobb problémám, hogy egyik karakter sem vesz fel a hátára, hogy onnan nézzek szerteszét 2066 világában.
Valami nagy félreértés lehet, ha Diaszpóra vagy Kvantumtolvaj jön elő (bár én olyat is ismerek, aki a Diaszpórával kezdte), mert ezek nem könnyű olvasmányok. Kérlek, amikor azt írod, hogy az én kedvenceim lapos kivitelezésűek, írj legalább egy-két példát, mert ez így kijelentésszerű, és nem vitaképes!
Az elsőkönyvesekkel kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy ők járnak rosszul, ha az első megjelenésük, agyuk első, borítók közé fogott gyermeke nem a lehető legjobb. Ebben egyetértek John Braine egykori angol (nem zsáner) szerzővel. Az új szerzőknek be kell robbanniuk, bátraknak kell lenniük, új utakat kell járniuk – majd ha már elégedett profik lesznek, írhatnak kevésbé friss dolgokat is. A felhúzhatós lány vagy a Neurománc jó példa erre. A negatív visszacsatolás fontos, de talán még fontosabb, hogy például a ti elsőkönyveseitek olyan arénába lépnek be, ahol Scalzi, Reynolds és a többiek várják őket. A családtagokon és a munkatársakon kívül senki nem fog csak azért megvenni egy könyvet, mert magyar szerzők és ez az első munkájuk. Mindhárom könyvnél az volt az érzésem, hogy megvan a kraft az írókban, de még nem érett meg a művük, hogy a polcokra kerüljön. Sok-sok átbeszélés, átdolgozás kellett volna még. Nem az én ízlésem vagy elvárásom, hanem a piac, az olvasók miatt.
„András kedvenc magyar írója, Hackett első regénye sem tette, de a srácból ma már milyen szép szál sf író lett” – itt természetesen elfogultságot jelentek be. Hackettel pont azért lettünk barátok, mert az általam először olvasott regénye, A poszthumán döntés visszaadta a hitemet, hogy itthon is képesek korszerű sci-fit írni (korszerű: nem elcsépelt ötlet, átgondolt, benne van a közeljövőben stb.) Amúgy pont ő a legjobb példa arra, amit sokakból hiányolok: a kritikus hozzáállás. Ő az egyetlen, aki elmondta, hogy a Poszthumán előtti regényeinél, akármennyire is sikeresek, létezik egy íróilag magasabb, elvárható színvonal (nála a Hyperion okozta a katarzist). Így beszél egy profi, itt válik el az amatőrtől: tudja, hogy amit csinált, az melyik polcra való, és tudatos képzéssel, sok-sok olvasással, a konkurencia ismeretével alkot meg egy olyan terméket, ami piacképes még a legnagyobbak között is. Ennek semmi köze az írói fejlődéshez, nem egy folyamatosan emelkedő görbe mentén történt, hanem egy éles előtt-utána vonal meghúzásával.
Hm, flame war on? 🙂
Amúgy a Diaszpórát nem tudtam befejezni, annyira nem kötött le, és elvontnak találtam, ellenben a Kvantumtolvaj trilógiát egy hétvégényire tudtam csak elhúzni, annyira könnyen olvastatta magát.
Oké, üthettek 😀
@sfinsider
Ja, bocsi, csak arra reagáltam, hogy nem rendszerhiba, hogy megjelent a könyv. A kritikát, vagy a személyedet nem vonom kétségbe. Az ötlet központi téma az sf-ben, elvégre ez a szellem irodalma. Simán csak más gondolatmenet mentén haladunk, ami nem baj, sőt ez teszi színessé a dolgokat.
Tavaly karácsonyra húsz magyar könyvünk jelent meg, javasoltam mesét, YA-t, NA-t, fantasyt, realistát, nekem csak egyik szegmens a sf. Pont ezért érdeklődve olvastam a gondolataidat, jó volt látni, mit látsz, milyen rész milyen benyomást tett.
Az író meg a háttérben örül a véleménynek, már a következő könyvén agyal, és majd beépíti ezeket a meglátásokat is.
A könyv amúgy jól debütált, a nagyin és a macskán kívül sokan olvasták, és szeretik. A magyarok közül ezt a toposzt az elmúlt években nem dolgozták fel (míg mondjuk az idegen lényest többen is), így van rá olvasói érdeklődés is.
Köszönöm a kritikát, a véleményed nagyon értékes volt. Ha netán egy-két éven belül lesz újabb sf mifelénk, lelkesen küldünk recipéldányt, ha van rá energiád. 🙂
Kedves Varga Bea! Nem tudom, más hogyan szereti meg a sci-fit, mivel nálam a sci-fi szeretete születési hiba…nem emlékszem arra az időre, amikor nem szerettem a sci-fit. De ha valaki tizenévesen a Kvantumtolvajt adja a kezembe, akkor lehet, hogy már nem szeretném. A Kvantumtolvaj jó könyv, de nem igazán tiniknek való, mert kell hozzá némi tapasztalat, hogy a benne található ötletek áradatát dekódolni tudják. Szerintem nem az lehet a baj a tárgyalt művel, hogy klisés és nem igazán ötletes, esetleg az ábrázolt világ technológiai színvonalát már meghaladta az Élet. Én úgy vélem, hogy egy százszor lerágott aztán lisztnek megdarált csontot is meg lehet írni és el lehet adni – még akár kezdő írótól is – ha valaki időben figyelmezteti a szerzőt, hogy milyen hibákat nem kéne elkövetni. Ugyanis ha a hibát az olvasó szúrja ki, akkor csalódik, ha több hibát is kiszúr, akkor még nagyobbat csalódik. És előfordulhat, hogy a csalódottságát a műről átviszi a műfaj egészére. Szerintem nem jó ötlet könyvet írni (meg kiadni) úgy, hogy vigyázó tekintetüket a vélelmezett célközönségre szegezik, hanem megírni egy történetet a lehető legjobban. Ha az író valóban tehetséges és rászánja az időt (a kiadó meg a marketinget 😉 ), akkor a könyv meg fogja találni az olvasóit. És lehet, hogy nem az előre kinézett célközönség soraiban. Én amúgy is hülyeségnek találom ezt a „belépő szintű” meg „haladó szintű” skatulyázást. Van a jól megírt sci-fi…meg van a rosszul megírt. Minden más skatulya felesleges.
Elsőre valamiért nem ment el.
Vannak dolgok, amikkel egyet tudok érteni kritikából, másokkal nem. Egyes felhozott logikai hibák elég jelentősnek tűnnek, én is ugrok ilyesmire.
Másrészt elsőkönyves magyar szerzőt azért nem kéne Dan Simmonshoz hasonlítani. Azt találtam legfurcsábbnak kritikából, mi az hogy még mindig háló meg kábel. Kicsit olyannak tűnik, hogy nem is igazi SF, ahol simán kés van, nem vibropenge, meg molekuláris szeletelő.
Bűnmegelőzés, és az egyik megelőzőn a fagyi visszanyal…. ö…ö..ö… ez nem a Különvélemény? (és még sorolhatnám) 🙂
14 évesen olvastam a Neuromancert, biztos zseni vagyok.
Nagyon fontosnak tartom az ilyen kritikákat, ebből tanul igazán az író.
Másrészt viszont teljesen valid Varga Bea hozzáállása is: ha ők sikeresen felépítettek egy közösséget, amit túlnyomróészt a témával (sőt, magával a könyvolvasással is) épp hogy ismerkedő tizenévesek, főképp lányok alkotnak, akkor valóban nem cél hogy Egannal meg Bankssel vetekedő alkotások jöjjenek ki.
Kicsit úgy képzelem ezt, mint a Cherubion kiadó működését is. (mármint a hőskorában, amíg még létezett)
Ott sem az volt az alapja a könyvkiadásnak, hogy Jemisinnel meg Martinnal versengő fantasyk jöjjenek ki, hanem hogy a felépített közösséget rendszeresen ki tudják szolgálni.
Szóval ha üzletileg, pénzügyileg erre egy fenntartható rendszert sikerült építeni, akkor hajrá.
Kis pénz, kis sci-fi, de legalább működik 🙂
(előző kommentem utolsó mondata kifejtve)
Egyébként arról hogy mennyire más az angolszász piac:
Egy magyar író magyar nyelvű SF könyvéért (ha a kiadó nem veri át) kap 200-400K forintot, ezzel szemben egy angol nyelvű papír alapú könyv, simán ugyanennyit hoz az írójának csak fontban vagy dollárban (és akkor még nem a főligáról beszélünk)
Ehhez jön a konkurencia mértéke. Nálunk aki emberileg képes megírni egy regény hosszúságú prózát, az már komolyan reménykedhet egy kiadásban is.
Ezzel szemben angol nyelvterületen elképesztően nehéz kiadáshoz jutni. Mi fordítottok az egyik legnagyobb nevű magyar fantasy szerző egyik regényét angolra, és másfél éve nem találunk kiadót neki, még a harmadosztályú ligában sem, ismerősökön keresztül sem.
Szóval ne legyünk naívak: a magyar alkotók nyolc órás irodai meló és család/gyerekek mellett írnak lopott óráikban.
Ezt összehasonlítani az angolszász SF íróköreivel, kreatív csoportjaival, akik egymást segítik a legnagyobb nevek koordinálásával, és mellette az alkotófolyamatot olyan megoldásokkal támogatják a kiadók, hogy tengerparti villákat bocsátanak az írók rendelkezésére, a Földgolyó húsz országában tetszés szerint…
Volt már olyan magyar író, aki sikeresen megjelentetett regényt külföldi piacon?
Helló Pali!:)
„Ezt összehasonlítani az angolszász SF íróköreivel, kreatív csoportjaival, akik egymást segítik a legnagyobb nevek koordinálásával, és mellette az alkotófolyamatot olyan megoldásokkal támogatják a kiadók, hogy tengerparti villákat bocsátanak az írók rendelkezésére, a Földgolyó húsz országában tetszés szerint…”
Ez azért nem egészen így van, az angolszász SFF íróknál sincs kolbászból a kerítés. Csak egy szűkebb kör engedheti meg magának egyáltalán, hogy főállásban írjon.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy idehaza a legtöbb megjelenő SFF-regény Hugo/Nebula/Locus/bármilyen díjas, sok esetben film/tv-sorozattal megtámogatott könyv, és a magyar SFF-regények ezen címek mellett sorakoznak a boltokban. Egy olvasót teljesen jogosan nem érdekli, hogy ki milyen körülmények között ír, az egyetlen kérdés az, hogy rászánja-e az idejét, pénzét az adott könyvre, és miért pont egy magyar SF-re. Úgyhogy az angolszász/magyar SF-összehasonlítás sajnos valid, mert az olvasó ugyanezt teszi.
Szia Botond, rég láttalak 🙂 – és ha már itt tartunk hadd spammeljem be a kommentmezőtöket, és hadd hívjalak meg rögtön a HiperKocka című youtube podcast műsorunkba, épp erről a témáról beszélgetni 🙂
Nagyon izgat ez a téma. Már évek óta tervezgetünk, dolgozunk valamiféle online értékesítési platformon, ahol a magyar SFF írók angolszász területen is érvényesülhetnének. Nem tűnik irreális célnak egy 10-20.000 darabos e-book értékesítés, ami akár kiemelhetne egy-egy írót az irodista létből főállású alkotóvá.
Nekem meggyőződésem hogy az írói környezet nagyon sokat számít. Értem én, hogy léteznek szent őrültek, akik a padlásszobában gubbasztva, gyertyaláng mellett írnak áttörő műveket, de – különösen az SFF témában – a kultúrális és pénzügyi közeg rendkívül fontos.
Mivel pedig ezen pragmatikus okoknál fogva egyszerűen nem várhatjuk hogy a nemzetközi élvonallal + brandkönyvekkel egy polcon a magyar elsőkönyves is érvényesülni fog, egyetlen megoldás valid szerintem: a Molyos és a régi Cherubionos út, a közösségépítés. Így ha elég nagy az engagement a közösség részéről a kiadó felé, akkor is fogyasztják majd a művet, ha objektíven nem veszi fel a versenyt a „nagyokkal”.
@tlinger:
SFF területen én nem tudok róla. De nem elképzelhetetlen, hiszen ott van a Witcher világa, ami egy lengyel fantasy író (szerintem amúgy különösebben nem újszerű vagy kiemelkedő) műve.
Murányi Pál :
Witcher első könyv jópofa volt, aztán szerintem sem nagy szám. Ott mondjuk játék sokat hozzáadhatott a dologhoz.
Ez mindenesetre adja a kérdést, nem lehet, hogy először keleti piacon kéne kezdeni valamit, aztán megpróbálkozni angollal?
@tlinger:
A Witchernél a CD Project szuper videojáték-trilógiája egy sor kaput megnyitott (még akkor is, ha Sapkowsky szerint a sikernek a játékhoz semmi köze:)), de egy nem angol nyelvű random európai országbeli megjelenés szerintem valójában nem ér túl sokat ilyen szempontból, és nehéz is onnan továbblépni. Sapkowsky mellett Glukhovsky a másik példa, de a Metro mögött is videojáték áll. Ő mondjuk be sem jutott egyelőre az angolszász piacra, de a frachise-t elég szépen szétvitték már a világban így is. De, itt is van mögötte egy elég profi videojáték franchise.
A 2014-es Az időutazás napja regényem angol fordítását kb. egy repülőút alatt olvasta el az egyik legmenőbb amerikai irodalmi ügynökség képviselője, és kötöttünk nagyon gyorsan ügynöki szerződést pár éve, de egyelőre azóta sem sikerült innen előrelépni. Azt be kell látni, hogy egy európai zsánerszerző bármit is ír, komoly hátrányban van kapcsolatok, jelenlét és sok egyéb alapvető apróság híján.
@Murányi Pál:
Dobok egy mailt a napokban.:)
Xeno igazán megérdemelné angol fordítást.
@TLINGER:
Egyszer talán eljutunk oda is.
Tlinger:
Persze, Dragomán György, Darvasi László, hogy csak a D betűnél és az SF-nél maradjunk… 🙂