SFmag

A Hold továbbra is kemény világ, ahol még a lélegzetvételért is fizetni kell, avagy megjelent Ian McDonald Luna-trilógiájának második kötete. Az első részről, a Luna – Újhold után a Luna-Ordasholdban pedig folytatódik a háború, és tovább nőnek a tétek, tovább hullanak a szereplők az első résznél sokkal feszesebb és izgalmasabb regény lapjain.

Meg vagyok győződve róla, hogy Ian McDonald a kortárs science fiction irodalom legalulértékeltebb szerzőinek egyike. Pedig van Hugo-díja, Locus-díja, Philip K. Dick-díja, BSFA-díja, stb., de a nagyobb regényei egyike sem nyert igazán nagy elismerést. Nem mintha ez bármit jelentene, hiszen egyetlen díj sem tesz jobbá vagy rosszabbá egy regényt.

McDonald regényei egymástól és a kortárs SF fősodrától is elütnek, lásd pl. a gyönyörű nyelvű A dervisházat, vagy a Brazylt, a Desolation Roadot, vagy a River of Godst. A Luna-trilógia azonban más, érezhető rajta egyfajta stílusváltás, feszesebb lett a szöveg, visszafogottabb, karcosabb a próza, viszont még így is megmarad a jellegzetes McDonald-stílus.

A Holdat és a héliumbányászatot, a Földet kiszolgáló és eltartó iparágat uraló családok közt húzódó feszültség az első kötet végén robbant, és a Luna-Újhold fináléjának sokkoló lezárását még George R. R. Martin is megirigyelhetné. Az első kötetről azt írtam, hogy a regény közepe elveszett a részletek és a karakterek között, emiatt egyik szereplő sem tudott igazán elég teret kapni, de a könyv vége rendesen orrba vágja az olvasót. A történet ott fejeződött be (spoiler, ha még nem olvastad az első kötetet, akkor NE olvasd el ezt az ismertetőt!), hogy a Corta családot a Mackenzie Művek szétzúzta, Rafa és Carlinhos Corta meghalt, Ariel Corta lebénult, a negyedik Corta-örökös, Lucas pedig az űrbe menekült.

McDonald pedig ugyanolyan kíméletlenséggel folytatja, ahol abbahagyta, úgyhogy gyorsan eljutunk oda, hogy most már nemcsak a Corták szívnak, hanem a Mackenziek, vagy a Szunok is, és gyakorlatilag mindenki, mert ha egyszer elszabadulnak a családok közt évtizedek óta feszülő ellentétek, ahol mindenki mindenkinek az ellensége, akkor ott semmi nem marad épen.

A könyv első harmada ugyanolyan sebességgel pörög, mintha még  mindig az első kötet fináléját olvasnánk tovább, aztán Lucas Corta a bosszúvágytól fűtve, de mégis hidegfejű döntés eredményeképp elhatározza, hogy elutazik a Földre. És ez a néhány tucat oldalnyi minitörténet már önmagában megérné a regény elolvasását. Ugyanis az, ahogy a holdi nehézkedéshez idomult Lucas felkészíti testét, izmait a Földre utazásra, ahogy megpróbálja elviselni, majd megszokni a nagyobb nehézkedést, majd az 1g-t, végül ahogy eljut a Földre, az szinte már költészet. Az igazi science fiction esszenciája. Csodálatos, lenyűgöző szépirodalmi, de mégis igazi science fiction szöveg, amelyről esszék tucatjait lehetne írni.

És emiatt vagyok kicsit mérges McDonaldra, mert ezt követően a könyv közepe konkrétan szétesik, ismét elveszik a részletekben, a lényegtelen karakterek ezrei között zajló, rengeteg információt az olvasó fejébe tuszkoló információáradattal. Szerencsére azonban ez jóval rövidebb szakasz, mint az első kötetben, mert aztán, a regény utolsó harmadában megint remek jelenetek követik egymást, ahogy a Holdon kiteljesedik a káosz, és ez a regény eléri azt, hogy egyes karakterek végre igazán működni kezdenek. Lucas Corta mellett, Ariadne és Wagner is egyre több teret kap, Lucasinho és Luna menekülését a Hold kráterei közt Mark Watney is megirigyelhetné A marsiból, annyira izgalmas és drámaian feszes minden oldal.

Az elején említettem a jellegzetes McDonald-stílust, ami viszont sajnos sokszor kevésbé olvasóbarát, mert időnként túl sokat vár el az olvasótól, például, hogy lexikálisan emlékezzen az előző kötetben szereplő, több tucat, maximum egyszer megmagyarázott idegen kifejezésre, szlengre, rövidítésre, na és a rengeteg, sokszor felesleges szereplőre. Hiába a kötetek végén a szójegyzék, névjegyzék, jó esetben minden harmadik kifejezést találni csak meg, emiatt szerintem nem lesz mindenki kedvence ez a trilógia, engem is nem egyszer taszított el magától a szöveg, de amikor kedvesen visszahívogatott, akkor viszont a fotelbe szegezve követtem a holdi táj minden rezdülését, együtt számoltam Lunával a perceket a fogyó oxigéntartalékos ruhájában a Hold felszínén, vagy nyögtem a kegyetlen gravitáció roncsoló következményeit Lucasszal, mert a lezárás megintcsak fantasztikus.

Angolul idén jelent meg a trilógia záró kötete, és remélem, nem kell újabb 2 évet várni, hogy a zárókötet, a Luna: Moon Rising (Holdkelte?) is megjelenjen. Addig is, az első két regényt ajánlom mindenkinek, mert ez igazi science fiction irodalom. Nagy kár, hogy ezt a trilógiát a nemzetközi piacon nem hájpolják annyira, mint kellene.

Gabo kiadó, Gabo SFF sorozat, 2019, fordította: Tamás Gábor, 428 oldal

Hozzászólások

hozzászólás