Vannak regények, amelyek számomra a senkiföldjén helyezkednek el. A limbóban. Se nem rosszak, se nem jók, és tulajdonképpen nem járt fájdalommal a végigolvasásuk, de különösebb katarzist sem éreztem a végén. Ezek közé tartozik R. J. Hendon Korcsok című regénye is.
Az álnév mögött Juhász Rolandot találjuk, tehát egy magyar science fiction regényről van szó, amely a Főnix Könyvműhely Astra sorozatában jelent meg. Örülnünk kell, hogy nem magánkiadásban látott a könyv napvilágot, hanem fantáziát látva benne egy nevesebb kiadó állt mögé.
A történet az ötödik évezredbe kalauzol minket, egy eszményinek tűnő, fallal körülvett városba, Overtounba. Kétezer évvel vagyunk az atomrobbantások után, de ebben a városban biztonságban élnek a polgárok, mert mindenről gondoskodik a vezetés: a szintetikus élelmiszerekről, a nanotechnológiával segített gyógyulásról, a társadalmi rendről és békéről. Kint, a Falon túl viszont a máshogy beszélő, természetközelibb módon élő embereket találunk: ők a barbárok, akik gyűjtögetésből és állattartásból tartják fent magukat, és akiktől félni kell, mert mások. A főszereplőnk az overtouni Rany, egy tízéves kislány, akiről elég hamar kiderül, hogy a városban, titokban élő barbár-leszármazott, és a másik szereplőnk Dr. Egart Lorens, aki a korcsok tulajdonságát tanulmányozó overtouni tudós. A negatív térfélen találjuk a fémprotézisú kézzel ellátott Baidot, aki Rany nyomába veti magát – a kislány ugyanis olyan emlékekkel rendelkezik, amellyel a városvezetésnek, a nagyhatalmú Mentmore-családnak hosszú távú tervei vannak. Rany viszont a Falon kívülre menekül, hogy megkeresse múltját, és rájöjjön, miért vannak furcsa álmai és emlékei.
Alapvetően három tényező miatt semleges nálam a Korcsok megítélése.
Először is a világteremtés recseg-ropog. Mindig nagy bátorság kell ahhoz, amikor egy szerző a messzi jövőbe helyezi regényét. Vagy nagyon el kell rugaszkodnia (és ehhez fegyelmezett extrapoláció kell), vagy meg kell indokolnia, hogy miért lett visszafejlődés. Ez utóbbi esetben koherensnek és hihetőnek kell lennie. A város szuperfejlett, de nem tud mit kezdeni a vad kutyákkal, drónjai vannak, de félnie kell a kiszámíthatóan élő állatokkal. Génmanipulációval foglalkozik, de van olyan technológia, amit be kell szereznie – mintha a fejlődés erősen szelektív lenne, de nincs megindokolva, hogy miért.
Az emberi történelemben van egy jól dokumentált technológiai visszaesés, amely viszonylag csak egy rövid ideig – évszázadokig – tartott, és megvolt az oka: Róma bukása után a nyugati birodalmat a területére betörő népek okozta zűrzavar, plusz a hetedik században feltűnt új, harcias közel-keleti vallás elvágta görög gyökereitől, a műveltségtől, a tudástól. A városok inkább falakat emeltek, mint iskolákat. Amikor stabilizálódott a helyzet, és a tudás ismét hozzáférhető lett, megindult a fejlődés, a logikára és a matematikára épülve. Addig nem létezett magas színvonalú matematikai apparátus a világ leírására, hiányzott az enciklopédikus jellegű anatómiai ismeretek megléte és így tovább. A Korcsokban ez a hiány és az arra épülő, sok mindenben futurisztikus társadalom kontrasztja tűnik logikátlannak.
Ellenpéldának ott van Robert Silverberg magyarul 1993-ban megjelent regénye, az Éjszárnyak. Silverberg jól át tudta adni, mint jelent egy dekadens, egykori nagyságától megfosztott világ, és milyen benne emlékőrzőnek lenni. Sokkal egzotikusabbnak tűnt, még a nyelv is jobban illusztrálta a változást. A főszereplő egy felfordult világban mozgott, az író eljátszhatott azzal, hogy az olvasó világa és a regény világa közötti ellentétet stiláris eszközökkel is bemutassa. Itt elérkeztünk a következő ponthoz.
A Korcsok prózája sajnos nagyon szürke, hétköznapi lett. Nem minden regénynek kell kicsiszolt, teljesen eredeti stílust felmutatnia, de egy ennyivel a jelenünk után játszódó science fiction regényben ez nem árthat, sőt. Ha megnézünk egy 1930-as években készült magyar filmhíradót, látjuk, mennyire más nyelvet beszéltek elődeink alig száz évvel ezelőtt. Ehhez képest a Korcsok leírásai, a párbeszédek mind olyanok, mintha csak egy takaros vidéki kisváros napsütötte főterén sétálnánk. A nyelv nem követi a teljesen másként működő világot.
A harmadik gondom az ötlettel van. A Korcsokban nagyon érződik a Neon Flux jellegű, a “városfalon-belül-van-csak-jó-világ” jellegű történetek és Az emlékek őre alapötlete. De ezt Juhász nem vegyíti teljesen új minőséggé. A kutya-ember barátságban sokkal több van szerintem, látszik, hogy ő se tudott mit kezdeni a kutyákkal, hiszen az elején még hangsúlyos, a falka egyik tagjának életét bemutató cselekményszál lassan elhal a végére. És – ezt a legrosszabb leírni – érdektelen is.
Ez az érdektelenség volt, ami részemről végigkísérte a regény végigolvasását: érdektelenek a szereplők, hiszen az önnön okosságára rácsodálkozó kiscsaj és zárkózott tudós, valamint a gyilkolászásban meg nem fáradó rendfenntartó karaktere jól ismert, érdektelen a sztori, mert túl hosszú az egész, túl kevés benne a kreativitás, a meglepő fordulat, a mondatszintű lelemény. Az a plusz, amitől az egész Korcsok eredeti fényben tűnhetne fel.
Pedig Juhász Rolandban érezni a lehetőséget, hogy megvan benne a tehetség, tud írni, abszolút nem elveszett ember, csak a Korcsok még nem elég jó ahhoz, hogy a piacon megjelenő – fáj leírni, de igaz – friss, angolszász és jól sikerült hazai megjelenésekkel versenyezzen. Azt kívánom, hogy a következő regényével cáfoljon rám, és ugyanúgy ömlenghessek majd róla, ahogy azt korábban már egy másik új, magyar zsánerregénnyel megtehettem.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
