SFmag

Bár végül csak januárban fejeződött be a 2015-ös extra-hiper-szuper-gigantikus, az egész univerzumot átformáló esemény, a Secret Wars, a Marvel képregény-kiadó fejesei úgy döntöttek, hogy már ősztől kezdődően indítanak új sorozatokat. Azóta számtalan széria kezdődött el, én pedig négy részes cikksorozatomban megkísérlek hozzájuk némi útmutatást adni, hogy az is el tudjon indulni, akinek csak felületes ismeretei vannak, de érdekelné ez a szuperhősös világ. (Az első és a második rész a linkek alatt olvasható – a szerk.)

Szuperhős-csapatok

Mi lehet annál jobb, mint amikor kedvenc hőseink összegyűlnek egy közös cél érdekében? Elvégre ha az önálló sorozatukat szeretjük, akkor csapatban még jobbak lehetnek… – gondolhatnánk, de a valóság ennél kiábrándítóbb szokott lenni, hiszen ami egyedül jól működik, az nem biztos, hogy csapatban is. Ennek ellenére a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvendenek a különböző szuperhős-csapatokról szóló címek, közöttük is leginkább a Bosszú Angyalai (egy ideje inkább Bosszúállók néven ismertek), akiknek az évtizedek során annyi különféle variánsa volt már, hogy felsorolni sem egyszerű.

Ősz óta felvették az aktuális brand hívószavát, vagyis All-New, All-Different Avengers név alatt futnak, ám a tagság nem egészen ugyanaz, mint amit mondjuk a filmekből ismerhetünk. Talán egyedül Vasember változatlan – Amerika kapitány ezúttal nem Steve Rogers, hanem Sam Wilson (erről majd később), de Pókember (Miles Moralesként, Peter Parker ugyanis a másik formáció körül fontoskodik) és Thor (Jane Foster) sem a régi már. Az ifjabb generációt a fiatal Nova és szintén tinédzser Ms. Marvel képviseli; Vízió pedig… nos, még mindig mesterséges életforma. Ők heten a Bosszú Angyalai, akik inkább a Föld legelhivatottabb hősei, mintsem a legnagyobbak. Az első számok alapján Mark Waid sokkal inkább a csapattagok közötti konfliktusokra helyezi a hangsúlyt: nem tökéletes ugyanis az összhang – az esetek többségében a probléma felét adják csak a szupergonoszok, a másik oldalon saját csapattársaikkal kell megküzdeniük. Úgy érzem, ez a fajta általános bizalmatlanság központi téma lesz idén: mind a hamarosan induló Standoff, mind a nyári Civil War II kapcsán erre lehet következetni. Hiszen a világméretű események idén sem maradhatnak el, a Bosszúállók pedig minden bizonnyal központi szerepet kapnak majd bennük – már csak ezért is érdemes követni az All-New, All-Different Avengerst. Ettől eltekintve viszont Mark Waid inkább a biztosra megy, nem kockáztat, úgyhogy aki nagyon eredeti képregényt keres, annak nem ezt a sorozatot ajánlom. De persze ki tudja, a jövőben ez még változhat…

A következő Bosszúállók csapat a The Uncanny Avengers név alatt fut (hivatalosan Avengers Unity Division vagy Avengers Unity Squad a nevük), és az első szám alapján leginkább a politikai korrektség, a tolerancia és az „békés egymás mellett élés” jegyében kerültek össze. Emberek, mutánsok és embertelenek az öreg Steve Rogers vezénylete alatt – no meg Deadpool állandó dumálásával (az első számban még Peter Parker Pókember is velük tevékenykedett, de végül kilépett). Mellettük Doctor Voodoo, Quicksilver, Synapse, Vadóc (Rogue) és Fáklya (Human Torch, a Fantasztikus Négyesből) tagja a csapatnak, ahol szintén több összezördülés van, mint az ideális (vagy egyáltalán elviselhető) lenne… Ellenségből itt sem lesz hiány, további ismerős arcok felbukkanása is várható (én nem vártam meg, hogy Cable is feltűnjön), ami azonban bennem leginkább megmaradt a képregényből, hogy a rajzok mennyire lazán bánnak (értsd: teljesen figyelmen kívül hagyják) az emberi anatómiát. Nagyon furcsa testrészek halmaza a The Uncanny Avengers – aki ezt szereti, vagy legalábbis nem kap röhögő görcsöt folyamatosan, annak jó választás lehet ez a balhés csapat.

És hogy a fiatalok se maradjanak ki, egy külön Bosszúállók-szövetség (pontosabban az A.I.M. / Avengers Idea Mechanics neve alatt futnak) alakult The New Avengers címmel a legújabb, vagyis hát a legfiatalabb angyalokkal, akiket néhány öreg róka irányít, többek között Hawkeye. De találkozhatunk a legújabb Power Mannel, Hulklinggal, sőt, még Squirrel Girllel is (a többiek szerintem még kevésbé lesznek ismerősök, úgyhogy már felsorolni sem biztos, hogy érdemes). Tényleg fiatalok csapata, ez érződik a hangvételén, stílusán, komolyságán (pontosabban annak hiányán) is, úgyhogy csak az vágjon bele, aki ezzel meg tud birkózni. Sokkal szívesebben ajánlom felnőtt olvasóknak a női Bosszúállókat, vagyis az A-Forcet. A két általam olvasott rész alapján kifejezetten kellemes hangulatú sorozatról van szó, és bár egyelőre a csapat összegyűjtésénél tartottunk (egy Singularitynek nevezett lány-lény próbálja összeterelgetni She-Hulkot, Medusát, Dazzlert, Nico Minorut és Captain Marvelt), én sok lehetőséget érzek benne. Mondanám, hogy főleg női olvasóknak, de szerintem férfiak is simán élvezhetik: a történetek épp olyan izgalmasak és szórakoztatóak, mint a hímnemű „kollégák” esetében, a karakterek összecsiszolódása elég sok humoros pillanatot szül, na és persze az sem elhanyagolható, hogy pár egyedi megoldás kiemeli a rajzokat az átlagból (például Singularity megjelenése szerintem önmagában megéri, hogy belenézzünk az első számba).

De a fővonalbeli Angyalokon kívül sincs hiány szuperhősökből álló bandákból: az Ultimates például jelenleg egyfajta „kozmikus Bosszúállók” címként funkcionál, értelemszerűen olyan ellenfelekkel, mint Galactus. A tagokat szerintem kevesen ismerik, de újfent találkozunk Captain Marvellel (Carol Danversnek biztos sok ideje van), továbbá Ms. America, Blue Marvel, Spectrum és Black Panther erősíti a csapatot. A rajzoló a képi megoldásokért mindenképpen dicséretet érdemel, és az is izgalmasnak tűnik, hogy kiszabadulunk a földi keretek közül, de engem nem tudott igazán lenyűgözni a sorozat. Vártam volna valamit, ami miatt igazán felkeltik az érdeklődésem: ha már a tagok többségét nem ismerem, akkor vagy a cselekménnyel fogjanak meg, vagy tényleg fektessenek nagyobb hangsúlyt a karakterekre. Ezek egyike sem történt meg – csupán egy jó történet lehetősége szerintem már kevés ezen a szinten.

És ha már itt tartunk, hasonló igaz a Squadron Supreme „hős”-csapatra is: főleg korábban létező, alternatív univerzumokból itt maradt tagokból áll (Nighthawk, Hyperion, Blue, Thundra, Power Princess és Doctor Spectrum), akik ugyan kétes erkölcsiséggel, de annál bátrabban szállnak szembe az ellenséggel (az első számban rögtön gyilkosságra is vetemednek, ami elég meglepő a bátorságot és becsületet hirdető hősöktől). A koncepció szerintem nagyon érdekes, különösen azoknak ajánlanám, akik már unják, hogy mindig ugyanazokkal a hősökkel találkozunk a különböző csapatokban, és valami újításra vágynak. Én is kíváncsi leszek a konfliktusaikra (várhatóan a következőkben összetűzésbe kerülnek valamely Bosszúállók-csapattal is), de még nem egyértelmű számomra, hosszú távon mi a terv velük. Nagyon hamar válhat belőlük első számú közellenség, akiket mindenki utál, és mindenki el akar fogni; ám épp ilyen könnyen lehetnek egy „futottak még angyalok” csapattá is, akik nem kerülnek a fontosabb események közelébe, csak a saját kisebb problémáikkal vannak elfoglalva. Félek, hogy az utóbbi fog bekövetkezni, de ne legyen igazam…

Az egyik legfurcsább csapat az Illuminati, akiket logikailag ide sorolnék, bár nem hősökről van szó – szuperbűnözők állnak össze, hogy együtt erősebbek legyenek (korábban másokat hívtak így, de az a csapat megszűnt a Secret Wars végével). Borzasztóan zavart, de a Csuklya vezetése alatt álló csapatról nem tudtam eldönteni, hogy mennyire kellene őket komolyan venni. Még az egyébként nagyon különleges rajzolása is a parodisztikus vonalat erősíti, olykor egyenesen önironikusnak tűntek a párbeszédek, de közben meg végig komolynak szánt események követték egymást. Az első részben még csak-csak elszórakoztatott mindez, azért vártam volna, hogy legalább a végére összeálljon a kép. A második rész olvasása során már kifejezetten azt éreztem, hogy nem akarnak dönteni, maradnak az alkotók a „félig-komoly, félig-nem” stílusnál, ezért az én érdeklődésem is csökkent. Zárásként megemlékeznék még a Deadpool and the Mercs for Money sorozatról is, ami értelemszerűen Deadpool zsoldoscsapatáról szól – aki bírja a piros ruhás, vérszomjas gyilkos stílusát, annak aranybánya (különösen a többi, teljesen hibbant csapattaggal együtt), mindenki másnak viszont csak fárasztó lesz.

Mutánsok és embertelenek

Bár az X-Men filmek nagy népszerűségnek örvendenek, mióta nem közvetlenül a Marvel pénztárcájába lapátolják a pénzkötegeket, azóta a kiadó üzletpolitikája is megváltozott a képregényekkel kapcsolatban. Ugyan nem szűntek meg teljesen, de inkább a nagyon hasonló elven „működő” inhumaneket, vagy magyarul emberteleneket tolják előtérbe (különleges képességekkel rendelkező emberek) – lásd még Agents of SHIELD sorozat.

Nézzük talán az utóbbiakat: két sorozatot tudok említeni, az All-New Inhumanst és az Uncanny Inhumanst. Mindkettőnél Charles Soule író van a középpontban, akinek érezhetően tervei vannak mindkét bandával (a remek Daredevilt is neki köszönhetjük a legújabb címek közül). A kettő közül nekem az Uncanny stílusa tetszett jobban – több szálon és időben futó történet, főszerepben Black Bolttal (benéz néha Medusa, Fáklya és Bestia is), főellenségként Kanggal, aki természetesen mindenféle gazságon töri a fejét. Némi időutazás, egy elrabolt fiú, a trónját vesztett Black Bolt: számomra az egyik legnagyobb meglepetés volt, hogy mennyire tetszett az első két rész. Ügyesen mutatta be a karaktereket és a háttértörténetet, Black Bolt érzelmi válsága szuperhősös sorozattól szokatlanul hihető volt, ráadásul felkeltette az érdeklődést a folytatásra, amiben épp annyira megvan a kozmikus, világméretű esemény lehetősége, minthogy végig a főszereplőre és a közelében történő pillanatokra fókuszáljunk. Ez utóbbi persze az All-Newra is igaz, ám ott inkább a mutáns-inhuman konfliktusra fókuszálnak, emiatt sokkal szűkebb témát ölel fel, sokkal kisebb területen mozog.

Az ellenségeskedést kiváltó konfliktusról sokat nem szeretnék beszélni, ám annyi lényeges, hogy a terrigen köd hatására válnak embertelenné bizonyos emberek, miközben a mutánsokra mérgező – amikor pedig a világban nagy mennyiségű terrigen szabadul el, a mutánsoknak gyakorlatilag befellegzett. Ez az erősen depresszív vonulat dominál szinte az összes mutáns-sorozatban: az Extraordinary X-Men adja a főszálat Kolosszussal, Viharral, Jean Grey-jel és az öreg Rozsomákkal (meg Jeff Lemire íróval); az All-New X-Men szállítja a fiatalabb mutánsokat (még szerelmi szál is van!); az Uncanny X-Men pedig a sötétebb hangulatot, a Magneto vezetése alatt összeálló „gonosz” mutánsokat, akik szintén a saját szabadságukért küzdenek, csak épp kevésbé barátságos eszközökkel. Bevallom, engem nagyon hidegen hagynak a mutánsok, így ezek közül egyik sem tudott igazán lenyűgözni, de akit érdekel a téma, az nem hiszem, hogy csalódni fog bennük.

Épp ezért lepődtem meg, hogy miután nagy nehezen rávettem magam, hogy mégis belekezdjek az X-Men: Worst X-Man Ever sorozatba, nagyjából két oldal után megnyert magának. Ez ugyanis egy hibátlan szatíra, ami a világ valószínűleg legszerencsétlenebb, legbénább mutánssrácára koncentrál – tényleg nem akarok poénokat lelőni, de talán azzal meghozom a kedvet hozzá, hogy a srác különleges képessége a felrobbanás. Mármint fel tudja robbantani magát… nem, nem gyógyul meg utána. Elvileg csak ötrészes minisorozat, rengeteg nevetéssel – bátran ajánlom még azoknak is, akik amúgy idegenkednek a témától.

Úgyhogy ha valaki szereti a sok hőst (vagy legalábbis a sok szuperképességgel rendelkezőt) egy sorozatban, annak bőven van választása. Egyébként talán tényleg ez a legjobb: ennyi különböző képregényből biztosan találni fogsz valami olyat, ami felkelti az érdeklődésed. Ha egy téma nem hoz lázba, semmi probléma – van több tucatnyi másik, ami teljesen más szereplőkről, teljesen más stílusban, teljesen másról szól, és lehet, hogy tetszeni fog. A Marvel körkép utolsó állomásán a többi önálló címről fogok megemlékezni, és sok olyan hősről szeretnék beszélni, akikről nagyon ritkán hallani, pedig talán megérdemelnék…

Szabó Dominik

(A befejező rész itt olvasható!)

Hozzászólások

hozzászólás