Bár végül csak januárban fejeződött be a 2015-ös extra-hiper-szuper-gigantikus, az egész univerzumot átformáló esemény, a Secret Wars, a Marvel képregény-kiadó fejesei úgy döntöttek, hogy már ősztől kezdődően indítanak új sorozatokat. Azóta számtalan széria kezdődött el, én pedig négy részes cikksorozatomban megkísérlek hozzájuk némi útmutatást adni, hogy az is el tudjon indulni, akinek csak felületes ismeretei vannak, de érdekelné ez a szuperhősös világ. (Az első, a második és a harmadik rész a linkek alatt olvasható – a szerk.)
A fiatalabb generáció
Nagyon kevés képregényt utasítottam el reflexszerűen, és még bele sem kezdtem, ám a kifejezetten tinédzsereknek szólók közül több is így járt – olykor egyszerűen minimálisan sem érzem, hogy nekem szólna, ezért tényleg feleslegesnek gondolom, hogy elolvassam. A The Unbeatable Squirrel Girl főhősével már találkozhattunk a The New Avengersben, és már ott megfogadtam, hogy nem szeretnék róla többet olvasni – pedig, akármilyen meglepő is legyen, elég jókat hallani az önálló címéről a külföldi kritikákban. De a Moon Girl and Devil Dinosaur is erre a sorsra jutott, úgyhogy ezekről nem tudok beszámolni.
Belenéztem viszont a Nova két számába is, ami a kozmikus Black Nova Corps talán legfiatalabb tagjáról szól – Sam apja szintén Nova volt egykoron, manapság már inkább visszavonult, és csak a környéken segít a bajba jutottaknak. A tinédzser Sam viszont annál aktívabb és annál jobban élvezi a szuperhős-létet, még ha ez azzal is jár, hogy ritkán mehet el a haverjaival szórakozni. Fiatal fiúknak tökéletes sorozat: nem túl drámai hangulat, izgalmas akciók, látványos rajz, családi problémák és a szuperhősködés negatív oldalainak megléte – soha rosszabbat. És akkor nézzük rögtön a párját, a fiatal lányoknak szóló Ms. Marvelt, ami a szintén tini Kamala életéről szól. G. Willow Wilson nagyon finoman meg tudja ragadni a lány gondjait (suli, fiúk, barátnők, nyakon öntve a hősködéssel), ráadásul a rajzok is remekül passzolnak ehhez a kedves-szimpatikus hangulathoz. Külön tetszett, hogy Kamala személyiségét mennyire jól körül tudta rajzolni Wilson már egy rész alatt is: szerintem a jövőben is ez lesz a fókuszban, nem pedig a szörnyek legyőzése. Nemcsak kamaszként, de még felnőttként is ajánlott mind a kettő – már csak azért is, mert Sam és Kamala között mintha valami szerelmi szál is kibontakozóban lenne…
Kevésbé lelkesen tudok beszélni a már egyetemi-főiskolás korosztályról szóló Starbrand and Nightmask képregényről, ami a címszereplő két srác (pontosabban csak Starbrand a fiatal, Nightmask inkább amolyan mentori szerepben adja ki magát főiskolásnak) bulizós-vizsgás éveit meséli el. Azonban míg a Nova vagy a Ms. Marvel esetében kifejezetten várom majd a drámaibb pillanatokat, amikor a szuperhős-élet nehéz döntésekre kényszeríti a szereplőinket, addig itt kevés reményt látok arra, hogy valóban mélyre fog hatolni Starbrand és Nightmask érzelmeiben (különösebben utóbbival foglalkozott keveset az első szám). Nekem pont olyannak tűnik ez a sorozat, mint amit a sablonok alapján elképzelünk – kozmikus eredet ide vagy oda, a butácska megoldások, a tipikusan YA-panelek megléte és a nem túl komoly hangulat miatt nem tudom mindenkinek ajánlani.
A népszerűek
Vagy mondjam inkább azt, hogy akikből film készül(t)? Ők azok, akik szerintem hozzák a megbízható, tisztes iparosmunka szintet – kevés változtatást mernek tenni a rajongók miatt, de nincs is miért szégyenkezniük, hiszen a könnyed szórakoztatás biztosított.
Vegyük rögtön az Invincible Iron Mant – bár Brian Michael Bendis írja, sok újdonság nem vár ránk a lapokon. De ez nem is probléma: Tony Stark még mindig nőcsábász, még mindig elképesztően laza és menő, de azért még mindig képes néha komoly is lenni, ha az érzései arra vezetik. Kapott egy új páncélt, de a világbéke sosem lehet tökéletes, indulhatnak is a kalandok. Az első szám alapján a filmekből ismerős hangulat maradt, a Vasember pedig továbbra is az Univerzum egyik központi figurája, úgyhogy fontos dolgok fognak Tony-val még történni. Nem hiszem, hogy Bendis megújítaná ezt a sorozatot, de nem is biztos, hogy szükséges. De ez mondjuk a The Totally Awesome Hulkra is igaz: bár immár nem Bruce Banner Hulk (hanem egy újabb zseni, az ázsiai származású Amadeus Cho), de ettől függetlenül Hulk még mindig a zúzásban a legjobb. Noha úgy tűnik, Cho próbálja elkerülni Banner hibáit, nem biztos, hogy ez sikerülni fog – például mintha a fiatal zseni jobban tudná uralni Hulkot, de ez lehet, hogy illúziónak bizonyul hosszú távon… Mi addig is izgatottan mosolyogva figyeljük ezeket a szórakoztató eseményeket, sok akcióval, vicces párbeszédekkel, talán nem is kell több.
És ha már szórakoztatás, ezt újabban Deadpoolhoz szokták kötni. A nemrégiben bemutatott film elég szép sikereket el, én pedig akármennyire is élveztem a vásznon az őrült humorát, nekem papíron nem működik: hiába hibbant és elmebeteg Wade, hiába érik egymást a komolytalan ötletek, valahogy nem áll össze. Persze aki eddig szerette, most sem fog csalódni – van pár vicces megoldás, szó se róla (például a legújabb koncepció szerint Deadpool, mint a világ legnépszerűbb hőse, immár franchise-zá vált, és amolyan „McMercenary” rendszerben bárki bérelhet magának saját zsoldos-Deadpoolt), de ez nekem fárasztó volt. Hasonlókat tudok elmondani a The Astonishing Ant-Manről is, ami érezhetően a film sikere után lett önálló cím, de ami a moziban szórakoztató és humoros, azt ilyen töménységben inkább nehézkes olvasnom. Jópofa sorozat egyébként, vannak jó dumák és izgalmas újítások (applikáció, ami kiválasztja a tökéletes szupergonoszt a hős megölésére!), de akit nem érdekel kifejezetten a karakter, az nem biztos, hogy annyira rá fog kattanni.
A Captain Marvelre már mindez nem feltétlenül igaz – engem nem igazán érdekelt eddig Carol Danvers, de az első rész alapján ez megváltozott. Carol megkapta az Alfa Bázis parancsnokságát, ami elsőre inkább irodai munkának tűnik, mintsem szuperhősnek való feladatnak, de azért veszélyben sem lesz hiány. Nagyon tetszett a rajzok és a színek kombinációja, ráadásul Captain Marvel tényleg annak a hősnek tűnik, aki kozmikus képességei ellenére is megmarad a Föld körül. Gondolom a Marvelnél a közelgő film hatására rá szeretnének erősíteni a sorozatra, és úgy tűnik, ez be is válik: hiába nem történt semmi rendhagyó, csupán az alaphelyzet bontakozott ki, mégis olyan profin adták elő az eseményeket, hogy nem tudok mibe belekötni.
Az Agents of S.H.I.E.L.D. lehetne csapatos képregény is, de szerintem inkább a tévésorozathoz érdemes kapcsolni: a szereplők ugyanis ismerősek, Coulson ügynök és kicsiny csapata próbálja feléleszteni a szétesett SHIELD ügynökséget, közben pedig legyőzni az éppen aktuális világuralomra törő bűnözőt. Újra találkozunk a Fitz/Simmons párossal (akik azonban nem pont olyanok, mint várnánk), fény derül Coulson híres „Lolájának” eredetére, és várhatóan a most elkezdett történet majd egy nagyobb eseményben fog kicsúcsosodni, vagyis különösebben nagy változás nincs a sorozathoz képest. Marc Guggenheim, egykori Pókember-író kifejezetten dinamikusan szövi a szálakat, és ugyan az első füzet főként a karakter közötti viszony bemutatására ment el, egy pillanatig sem unatkozunk – igaz, meg sem lepődünk. A fő kérdés szerintem inkább az, hogy a televíziós változathoz képest milyen pluszt tud adni a képregény – az első rész alapján semmit, viszont aki rajongó, annak mindenképpen érdemes megpróbálkoznia vele.
A végére maradt a Captain America: Sam Wilson, aminek már a nevéből érződik, 
hogy ez nem a klasszikus Amerika kapitány. Steve Rogers helyét ugyanis az egykori Falcon vette át, és hát ez több problémát szül, mint előnyt. Senki sem veszi komolyan, ráadásul gyakorlatilag kiközösítik maguk közül (kitiltják a SHIELD-ből, nem dolgozhat többé a kormánynak, és így tovább), amikor olyan elveket kezd el hangoztatni, ami nem illik bele a klasszikus amerikai patriotizmusba. Ebből egy nagyon nem szokványos nemzeti hős lesz, ami mindenképpen izgalmasabb és érdekesebb, mint amit ettől a karaktertől várnék, de szerintem magyarként nekem jóval kevesebbet mond mindez, mint egy amerikainak.
Futottak még
Utolsó kategóriánknak egyszerűen nem tudok más címet adni – ide kerültek azok a B- és C-kategóriás hősök, akiket jóval kevésbé ismer a közönség, és bár próbálják az alkotók érdekessé tenni őket, szerintem ez gyakran nem sikerült. A döntő elv nálam is az volt, hogy fel tudták-e kelteni az érdeklődésem, láttam-e annyi lehetőséget, ötletet az első számban, ami alapján megérné esetleg maradni – de miután ez tényleg nagyon szubjektív, másnak simán lehet, hogy jobban fognak ezek tetszeni.
Nézzük például a Silver Surfert: van benne egy nagy adagnyi önirónia (mégis csak egy ezüstösen csillogó galaktikus szörfösről van szó), az illusztrációk és a színezés kifejezetten retro jellegűek, ám mintha a történet is megmaradna ennél a szintnél, így valahogy félrecsúszik az egész. Pedig az első rész „csápos idegenek jönnek a Földre” koncepciója még aranyos is lehetne, de paródiának nem elég vicces, komolynak meg egyáltalán nem komoly. Vagy ott van a Scarlet Witch: nagyon szépek, kidolgozottak, gazdagok árnyékoltak a rajzok, még a noir hangulatot is érzem halványan, de engem annyira nem tudott érdekelni Skarlát Boszorkány, hogy az amúgy múltbéli gondolatokban és titkokban gazdag történet is untatott. Furcsa ez, mert tényleg mindent megtett James Robinson, valamiért mégsem sikerült ráhangolódnom.
Kicsit gondban vagyok a Red Wolffal, ugyanis spoilerveszély miatt nem sokat merek elárulni az 1872-ben játszódó sorozatról. A Marvel Univerzum ezen részét még a „jelenkornál” is kevésbé ismerem, úgyhogy nálam rögtön hátrányból indult a vadnyugati történet – most is érthető természetesen minden, de szerintem pár utalásról lemaradtam. A westernhangulatra egyébként a szép rajzok is rásegítenek, viszont egy szuperképességekkel nem rendelkező indián seriffről én nem feltétlenül Marvel-sorozatként akarnék olvasni, akármennyire érdekesnek tűnik az az irány, amit az első rész zárása felvetett. A Patsy Walker A.K.A Hellcat címet (pontosabban Hellcat figuráját) valószínűleg a Jessica Jones sorozat miatt élesztették fel, és bár tudtak találni hozzá egy izgalmas-vicces alapötletet (munkaközvetítő iroda, hősöknek), egyszerűen nem engem céloztak meg. A gyerekrajzos stílus csak a kezdet, a főhős fontoskodó, butácska, számomra kifejezetten idegesítő személyisége miatt az egész képregénynek olyan infantilis hangulata lesz, ami szerintem csak keveseknek lesz kedvence – ők viszont biztosan lelkendezni fognak róla.
Aki a „heti ügy” felállás szereti, annak a Howling Commandos of S.H.I.E.L.D-del érdemes próbálkoznia: a SHIELD mellékcsapatában mindenféle furcsa-rémisztő-túlvilági szörny kapott helyett, ami ugyan érdekes (jól is mutat), de ez például klasszikusan olyan koncepció, amit szívesebben néznék tévében. Érdemes még megemlékezni a Black Knightról, amely széria különösen azért érdekes, mert megkapta az „első cím, amit elkaszált a Marvel” eposzi jelzőt. Pedig a Fekete Lovag egykor még Bosszúálló is volt, de feltehetően az olvasók részéről olyan érdektelenség jellemezte, hogy az ötödik résszel be is fejeződik a sorozat. Egyébként én nem éreztem annyira rossznak, hiszen az első szám alapján jó ritmusú, bár kissé hibbant történetre számíthatunk (a Lovag Weirdworldön rekedt, ami egyfajta „Tarantino vs. Csodaország” hely), csak hát újfent egy olyan karakter, ami keveseket mozgat meg.
Az Angela: Queen of Hel sorozat első részét már félúton abbahagytam, annyira nem láttam benne semmit (Angela mint Thor elveszett testvére, mindenféle pokoli akciók), a Contest of Champions alapból is inkább a mobiljátékhoz íródott (szuperhősök püfölik egymást… végül is kell több?), míg a Howard the Duck állítólag remek, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy megpróbálkozzam vele (igen, tényleg egy kacsáról van szó). Az elmúlt hónapok során rá kellett ébrednem, hogy Deadpool nekem képregényben nem szórakoztató, így a Deadpool & Cable: Split Second is kimaradt.
De mi jön még?
Mert hiába jelent meg már hatvan cím, azért még mindig van bőven hőstartaléka a Marvelnek – ha nem számoltam el magam, még 13 címet jelentettek be eddig. Például nem maradhat önálló sorozat nélkül Fekete Özvegy, vagyis Black Widow sem (Mark Waid írja, úgyhogy én sokat várok); jön egy újabb Vasember-sztori (ez lesz az International Iron Man, Brian Michael Bendis és Alex Maleev együttműködéséből, és hát ketten eddig egészen zseniális dolgokat tettek le az asztalra); no meg Moon Knighttól sem kell olyan nagyon búcsút vennünk (megint Jeff Lemire – de hogy bír ennyi mindent írni?). Black Panther újra kap sorozatot (fel kell készülni a filmre!), de kedvenc vámpírvadászunk, Penge (Blade) és a legendás Megtorló (Punisher) is visszatér. Nem maradhat ki a Power Man and Iron Fist duó sem, míg a B-kategóriát Nighthawk, Hyperion és Mockingbird erősíti egy-egy sorozattal. Lesz új mutánsos cím (X-Men ’92); Gamorát is érdemes újra említeni; ha pedig nem hagytam ki senkit, akkor a végére maradt Gwenpool (aki eredetileg elvileg csak poénnak lett szánva – de mondjuk nem mindennapi lesz Gwen Stacy keresztezése Deadpoollal).
Abban biztos vagyok, hogy a jövőben sem fogok unatkozni. Újfent azt tudom hangsúlyozni, hogy ennyi cím közül mindenki megtalálhatja a maga kedvencét – talán nem lesz mindegyik ugyanannyira népszerű, de érdemes próbálkozni, hiszen tényleg nagyon jó képregényekkel találkozhatunk. Remélem, sikerült ehhez némi támpontot adnom, és rámutattam olyan sorozatokra, ami eddig esetleg elkerülte valakinek a figyelmét.
Szabó Dominik
Hozzászólások
[Dominik további írásai]
