SFmag

Amikor 2004-ben megjelent Susanna Clarke első regénye, a Jonathan Strange & Mr. Norrell, többen az év könyvének titulálták, sőt olyan is akadt (Neil Gaiman), aki szerint ez volt az utóbbi hetven év legjobb fantasztikus regénye. Természetesen a díjeső sem maradt el (Hugo-, World Fantasy-, Locus-, Mythopoetic- és British Book-díj), a könyv pedig az Agave kiadó jóvoltából 2006-ban magyarul is megjelent A Hollókirály címen. Akik akkor lemaradtak erről a nem mindennapi irodalmi élményről, azok most pótolhatják a hiányt, mert az Agave idén – új köntösben – ismét kiadta a regényt.

 A cselekmény nagy része Angliában játszódik a 19. század elején. Ez az Anglia azonban nem teljesen azonos azzal az Angliával, amelyet a történelemkönyvekből és irodalmi olvasmányainkból ismerhetünk. Clarke Angliájában ugyanis aktívan jelen van a mágia. A regény első fejezetében megismerkedünk egy elméleti mágusokból álló társasággal – csupa ártalmatlan műkedvelővel, akik obskúrus könyveket bújnak és hosszú, unalmas tanulmányok felolvasásával múlatják az időt –, és hamarosan feltűnik egy valódi mágus is, aki valóban képes a varázslatra: Mr. Norrell. Mr. Norrell ambíciója nem kevesebb, mint hogy visszahozza az elfeledett mágiát Angliába. Hamarosan segítője is lesz ebben: tanítványa, Jonathan Strange. A tanítvány azonban – miként az egy igazi tanítványhoz illik – hamarosan a saját útját kezdi járni és szembefordul a mesterével.

A koncepció már önmagában is kellően érdekes, de a kivitelezés minden várakozást felülmúl. Susanna Clarke mesteri módon idézi meg a 19. század irodalmi hagyományát (a kritikusok főként Jane Austen és Charles Dickens nevét emlegették A Hollókirály kapcsán), miközben nem másolja azt szolgai módon, hanem igyekszik kreatívan újragondolni. Mintha a háttérben az a szakmai kérdés foglalkoztatná, hogy vajon milyen regényt írtak volna a 19. századi klasszikusok, ha a világukban jelen lett volna a mágia. Más szóval, hogy milyen is lenne egy realista fantasy-regény.

A szerkesztésmód klasszikus mintákat követ: A Hollókirály gyakran él az anekdotikus elbeszélői hagyomány eszközeivel. A cselekmény több szálon fut, s ezek sokszor csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Gyakoriak a rövid epizódokat bemutató fejezetek, sőt olykor a lábjegyzetekben is önálló epizódokra bukkanunk. Emellett pedig szép számban találunk olyan fejezeteket, amelyek önmagukban is kerek egésznek hatnak. Mindez azt eredményezi, hogy a cselekmény viszonylag lassan halad előre, bár az irány végig jól kivehető. Az író nagy hangsúlyt helyez a részletek aprólékos kidolgozására: a valós helyszínek realisztikusak (bizonyos értelemben a nem valósak is azok), a regényalakok pedig nagyon élnek. Könnyű velük azonosulni, lehet őket szeretni és utálni, együtt lehet velük örülni és szomorkodni. Pontosan, mint egy jól megírt 19. századi regényben.

Persze akadnak olyan elemek is a regényben, amelyek ellensúlyozzák a 19. századi narratívákra jellemző folytonosságot. Ilyenek például az elbeszélő önreflexív kiszólásai és a lábjegyzetek. Ez utóbbi eljárás azért is érdekes, mert kifejezetten szembemegy mind a 19. századi elbeszélői hagyománnyal, mind a fantasy műfaji elvárásaival. Egyrészt megszakítja a cselekmény linearitását (egyes lábjegyzetek egészen hosszú történeteket is elmesélnek, amelyek csak lazán – vagy sehogy sem – kapcsolódnak a fő cselekményszálhoz), másrészt kizökkenti az olvasót, s ezáltal akadályozza a világépítő fantasykre jellemző belefeledkező olvasást.

A Hollókirály műfaji szempontból is igen érdekes képet mutat. Egyfelől olvasható portál-fantasyként, hiszen a regény két világban játszódik: Angliában (illetve Dél-Európa egyes országaiban) és a Tündérbirodalomban. A kettő közötti átjárás pedig – mondanom sem kell – kardinális kérdés lesz. Másfelől a regény működésbe hozza az alternatív történelmi regény műfaji kódjait is (gondoljunk csak a napóleoni háborúk megjelenítésére). Az alternatív történelmi regények kulcskérdése – mi lett volna ha? – itt ekképp fogalmazódik meg:  Hogyan alakult volna a történelem, ha Wellingtonnak rendelkezésére áll egy mágus a Napóleon elleni háborúban?

Mégis, az átgondolt szerkesztésmód, a kifinomult nyelvezet, a meggyőző világépítés és hiteles jellemábrázolás, valamint a különböző hagyományok játékba hozása mind-mind kevés lenne, ha nem hatná át a regényt egy olyan minőség, amelyet nehéz megnevezni (leginkább szellemességnek vagy megértő bölcsességnek mondanám). A könyv egyszerre humoros és könnyed, ugyanakkor sötét és hátborzongató is. Az írónő bámulatosan teremt egyensúlyt élet és irodalom, valóság és fantázia, napos és sötét oldal között, miközben regényét végig áthatja a szellemes humor és a finom irónia.

Susanna Clarke regénye lehengerlő irodalmi teljesítmény, nem sok ehhez fogható könyv van. Aki szereti az igényes fantasztikus irodalmat, ki ne hagyja.

 Keserű József

Hozzászólások

hozzászólás