SFmag

A ’80-as évek egyik meghatározó, felnőtteknek szóló, sci-fi képregénye A The Incal egy sokrétű, helyenként metaforikus űropera, a képregényirodalom megkerülhetetlen klasszikusa. Keletkezésének, valamint a szerzőpáros találkozásának története egy évtizeddel korábbra nyúlik vissza, amikor is Alejandro Jodorowsky, az ismert szürrealista filmes a ’70-es évek első felében elhatározta, hogy ő bizony filmet fog készíteni Frank Herbert akkor már világhírű Dűnéjéből, amely aztán végül soha nem készült el. Erről tavaly egy szenzációs dokumentumfilm készült, amelyet ajánlok mindenkinek, aki még nem látta: Jodorowksy, mint egy megszállott görög hérosz gyűjtötte maga köré a filmes csapatát (pl. Moebius, Chriss Foss, H. R. Giger, Orson Welles, Mick Jagger, Salvador Dali, Dan O’Bannon vagy a Pink Floyd), rengeteg munkát öltek az előkészületekbe, de végül a film nem kapott zöld utat, és vált egyben filmtörténelem leghíresebb, soha el nem készült mozijává is.

Jodorowskyról ebben a dokumentumfilmben is látszik, hogy egy szent őrült, egy megszállott, megalkuvást nem ismerő művész. Nem is nyugodott bele a szeretett Dűne-projektje bukásába, és a Moebiusszal közösen elkészített, 3000 oldalas, kárba veszett Dűne-storyboardból kiindulva később elkezdett egy saját science fiction univerzumot építgetni, amelybe rengeteg elemet átemelt az elbukott Dűnéből. (És persze máshonnan is.) Ez a Jodoverse névre keresztelt világ a The Incallal kezdődött, amelyet a híres francia képregényművésszel Jean Girauddal, alias Moebiusszal együtt álmodott meg. (A Jodoverse része a Metabárók–ciklus és a Technopriests, a Megalex című képregények is, valamint a The Incal-folytatás és előzmény.)

A The Incal egy különös-furcsa történet, egy gigászi méretű, helyenként szimbolizmussal átszőtt űropera a fény és sötétség harcáról, amelybe rengeteg mindent belelapátoltak, szinte lehetetlen feltérképezni, hogy hány későbbi sci-fi film lopott a The Incalból, és hány helyről nyúlt hatásokat Jodorowsky és Moebius is hajdanán. (Pl. a szeméttengerből kikandikáló robotperiszkóp megvan?)

John Difool, a nem éppen heroikus, ízléstelenül öltözködő főhős egy „R” osztályú magánnyomozó, a homeokurvák és az alkohol nagy hódolója a Galaktikus birodalom egy jelentéktelen bolygójának kútvárosában él, ahol a lakók teljes tespedésben tengetik napjaikat, legfőbb szórakozásuk a kútváros tetején lebegő palotában élő, önimádó Elnök újabb és újabb klónozásairól szóló közvetítések bámulása. John Difoolt a történet kezdetén az Öngyilkosok sétánya tetejéről éppen lehajítják a mélyben húzódó savtóba, de megmenekül, majd aztán véletlenül hozzájut a Világos Incalhoz, és innentől kezdve egy hatalmas, az egész galaxist fenyegető összeesküvés közepébe csöppen, amelyek az androgün-sziámi ikerpár császárt és az egész emberi fajt fenyegetik.

Ennél többet nem érdemes elmesélni, főleg azért, mert szinte lehetetlen is, annyira szerteágazó az egész: vannak itt Technopapok, a Berg birodalom négylábú lényei egy másik galaxisból, akik el akarják foglalni a mi galaxisunkat, robotrendőrök, titokzatos nők, van a Halálcsillag elleni támadást megidéző űrcsata (egy War Star nevű űrállomást támadnak), ez azért is érdekes, mert szerintem itt-ott meg mintha a 2005-os A sith-ek bosszúja merített volna innen egy keveset), egy aranybolygó, mint az androgün császár lakhelye, misztikum, John hű társa, a Deepo nevű, beszélő betonsirály, sőt, már itt megjelenik a Metabáró, mint az egyik központi szereplő. Mindez Moebius lenyűgöző részletezettséggel megrajzolt oldalain kel életre. A lezáró fejezet pedig egy cinikus-ironikus látomás a John Difool bolygón, valamint a Sötétséggel folytatott, eredeti, végső harc egyenesen lenyűgöző mind képi világát, mind a sztorit tekintve.

Azért azt sajnos hozzá kell tenni, hogy a történetvezetés csak részben állta ki az idő próbáját. A képregény tele van elborult ötletekkel, és korán túlmutató vizualitással, és mivel a képregény nyolc éven át készült, nyomon követhető Moebius stílusának változása, elmélyülése is, viszont a karakterek többnyire nem emberek, csak papírmasék, akik elmesélik, hogy mi történik, és kimondják, amit én, mint olvasó nem érzek, hogy benne lenne a jellemükben. Ha azt nézem, hogy ’80-as évek, akkor ez bőven belefér, de a The Incal még sokkal jobb lehetne, ha 300 oldal helyett kétszer, vagy akár háromszor ekkora terjedelemben készült volna, és az epikus jelenetek mögött megjelenhettek a kibontott karakterek is, akkor kevésbé éreztem volna időnként kapkodónak, sőt, rohanónak a sztorit.

Ennek ellenére a The Incal egy olyan képregény, amit ma is élvezet olvasni, és jó lenne, ha minden sci-fi és képregényszerető olvasó polcán ott lenne. Sajnos, magyarul valószínűleg soha nem fog megjelenni, (ahogy sok más, zseniális képregény sem), ellenben ajánlom az angol kiadást, hiszen nem túl bonyolult a szövege, meg lehet azért érteni. Sajnos angolul sem mindig elérhető, mivel rétegműről van szó.

További információk:

• A The Incal története kerek, de később készült hozzá folytatás és előzmény is, a Before the Incal és a Final Incal (előbbit Zoran Janjetov, utóbbit José Ladrönn rajzolta)
• A The Incal alapján készült animációs film trailere: https://www.youtube.com/watch?v=c4Vkyzrs1Fk
• Minden fő karakter a Tarot kártya lapjain alapul, pl. John DiFool, mint a nevéből is kiderül nem más, mint a Bolond.
• Állítólag Jodorowsy, más források szerint a The Incal kiadója beperelte Luc Bessont Az ötödik elem filmjetúlzott hasonlóságaiért, de ebből nem lett semmi, mert Besson alkalmazta Moebiust is a látványtervek kidolgozására.

Hozzászólások

hozzászólás