SFmag

„I wanted to create a prophet, to change the young minds of all the world.”

A filmtörténetben megszámolhatatlan olyan mű van, ami valamilyen oknál fogva soha nem készült el. A filmtörténészek könyveket töltenek meg a különféle történetekkel, miért nem lett egy-egy ötletből mozgókép. De talán mind közül a legkülönösebb és a legnagyobb hatású, legfurcsább, kultúrtörténetileg és filmművészetileg a legfontosabb ilyen alkotás Alejandro Jodorowsky soha el nem készült Dűne filmadaptációja. Most azonban bepillantást nyerhetünk abba, milyen is lett volna ez a film, hála a tavaly bemutatott Jodorowsky Dűnéje (Jodorowsky’s Dune) című másfél órás dokumentumfilmnek.

Elsőre az ember könnyen csak szuperlatívuszokban tud beszélni erről a dokumentumfilmről. Nem csak azért, mert maga a projekt minden idők leggrandiózusabb (sci-fi) filmje lett volna, hanem mert a 90. perc végére teljesen Jodorowsky hatása alá kerülünk.

De kezdjük az elején. Miről is van szó?

Alejandro Jodorowsky, a hetvenes évek közepére már „befutott” szürrealista filmes 1975-ben elhatározta, hogy ő bizony filmet fog készíteni Frank Herbert akkor már világhírű Dűnéjéből. A történet lényege, hogy különféle utakon olyan embereket szerzett meg maga mellé, mint David Carradine (Leto Atreides), Orson Welles (Vladimir Harkonnen), Salvador Dalí (IV. Shaddam császár), Alain Delon (Duncan Idaho), Mick Jagger (Feyd), az akkor még filmkészítésben szűznek számító Chris Foss, Moebius és H. R. Giger, a Dark Star effektjeit készítő Dan O’Bannon vagy a Pink Floyd. Sokak szerint tényleg ez lett volna az a film, ami esszenciálisan megmutatta volna, milyen is a hetvenes évek kultúrája. De bármennyire is álomba illő lett volna az egész, a hollywoodi filmstúdiók visszautasításai miatt végül soha nem forgatták le a kamerakész alkotást.

Már akkor is megérné megtekinteni Jodorowsky Dűnéjét – mármint a dokumentumfilmet – ha csak annyiból állna, hogy elbeszéli, hogyan sikerült megnyerni a különféle különc személyeket a filmnek, ami persze hihetetlenül élvezetessé és érdekessé teszi az egészet, de a készítők tovább mennek, és ennek talán éppen Jodorowsky személye az oka. Ez a világpolgár polihisztor ugyanis művész, a szó legmélyebb értelmében. Az a fajta alkotó, aki képes mindent feláldozni, főnixmadárként égni, hogy létrehozhassa a nagybetűs Művet, magából mindent beleadva, inspirálva azokat, akik hatáskörébe kerülnek, és ha kell, őket is feláldozva. Elég csak meghallgatni, hogyan is gondolkodott a filmről:

Ebből a szuggesztív személyiségből pedig a dokuban is sikeresen átjön minden, nem csak mások elmondásai alapján. Pedig Jodorowsky egy jól szituált bácsikaként ül a könyvektől roskadozó polcokkal körülvett dolgozószobájában, és mesél. De teszi mindezt annyira magával ragadóan, hogy hamarosan mi is hinni kezdünk az alkotásaiban, hajlandóak vagyunk elfeledkezni arról, hogy lehet, egy teljesen szürreális valamit kaptunk volna – a dokumentumfilm ügyesen bemutatja, milyen is volt Jodorowsky filmművészete, nem hagyva a nézőben egy szemernyi kétséget sem afelől, hogy ez a Dűne teljesen más lett volna minden valaha készült sci-fitől – és olyannyira a hatása alá kerülünk, hogy a film után sem tudunk szabadulni tőle. Még arról is megfeledkezünk, hogy ő is csak ember, és éppen ezért hat annyira szívmelengetően és revelációszerűen, amikor bekerül a képbe a macskája.

Moebius rajzai (kattintásra megnő)

Elsőre különösnek tűnhet, hogy az egyetemes science fiction irodalom egyik legnagyobb klasszikusának filmadaptációja kapcsán nem nagyon kerül szóba maga a regény vagy Frank Herbert. De miközben nézzük ezt az alkotást, rájövünk, hogy itt nem is kell. A Dűne egy kiindulópont, egy ugródeszka, amit a művészek „csupán” értelmeznek, maga a dokumentumfilm is tökéletesen működik még akkor is, ha sosem hallottunk a Dűnéről, nem láttuk egy filmadaptációját sem és nem is érdekel minket igazán a science fiction. Ez pedig nagyon nagy erény, amitől csak még inkább dicséretet érdemelnek a készítők.

De természetesen Jodorowsky Dűnéje valahol egy bukás története is, de egy olyan bukásé, ami képes volt tovább élni, egy olyan alkotásé, ami még mielőtt megszületett már inspirálta a kultúrát. A készítők bemutatják, hogyan is élt tovább a soha el nem készült klasszikus – bár egyeseknek egy-egy kiemelés talán túl erőltetett –, akár Jodorowsky és Moebius L’Incal sorozatában vagy a magyarul is olvasható, Juan Gimenezzel készült Metabárók kasztjában, vagy hogy mit is jelent a sci-fi filmek számára az a tény, hogy Foss, Giger és Moebius elkezdtek filmezéssel foglalkozni ill. hogy találkoztak Dan O’Bannonnal (nincs értelme titkolózni, az Alienről van szó, a többit mindenki gondolja tovább).

Chris Foss űrhajói

A legszebb azonban talán az, ahogyan maga Jodorowsky gondol az egész projektre és annak befulladására. Ahogyan hallgatjuk, szépen lassan helyükre kerülnek a korábbi másfél órában elejtett mondatok, és kirajzolódik, hogy Jodorowsky olyan szemléletmóddal rendelkezik, ami miatt teljesen el tudtuk volna fogadni a szürreális Dűnéjét és megértjük, mit is akart igazából mondani nekünk a filmjével. És szerencsére ezt nem pátoszosan kapjuk meg, hanem egy hús-vér ember tolmácsolásában, aki igenis még egy bő negyven évvel későbbi kudarca miatt is ki tud fakadni, aki őszintén bevallja, mit érzett, mikor megnézte David Lynch Dűnéjét. Ez a soha el nem készült film ebben a dokumentumfilmben is képes olyan erővel hatni, mintha ott ülnénk egy másik világban és néznénk ennek a különc őrültnek az alkotását. Ami – és véleményem szerint erre a dokumentumfilm is rávilágít – lehet, hogy érthetetlen látomás lett volna, de mindenképpen megkerülhetetlen és inspiráló.

Így küldi üdvözletét nekünk egy párhuzamos valóság.

Érdekesség:

• A dokumentumfilmben megszólaló Nicolas Winding Refn (Bronson, Drive) pár hónappal ezelőtt egy interjúban megemlítette, hogy szeretne filmet készíteni az L’Incalból.

Linkek:

Jodorowsky’s Dune

Moebius a Dűne projektről

Unseen Dune (infók, képek, videók)

Hozzászólások

hozzászólás