Tavaly és idén is felröppent a remény, hogy ez most tényleg a fantasztikus filmek éve lesz. Sok filmet kiáltottunk ki előre az évtized sci-fijének, fantasyjének, hogy aztán szépen csendben eltűnjenek a süllyesztőben.
Eközben pedig, 30 évvel ezelőtt, 1984-ben többek közt a következő, mára már kultikussá vált filmek kerültek bemutatásra: Szellemirtók, Szörnyecskék, Terminátor, Indiana Jones és a Végzet temploma, Dűne, Végtelen történet, 2010. Űrodüsszeia: A kapcsolat éve, Az utolsó csillagharcos, Rémálom az Elm utcában, Csillagember, Star Trek III, Conan, a pusztító, Dreamscape – Álomküzdők, A kukorica gyermekei, Tűzkeltő vagy a Backaroo Banzai kalandjai: nyomul a 8. dimenzió. (Ezek mellett útjára indultak a Beverly Hills-ei zsaru, a Karakte kölyök és a Rendőrakadémia franchise-ok, plusz láthattuk a Smaragd románcát is.)
Többségük önálló ötleten alapul, nem franchise, nem remake. Ezek közül a következő hetekben néhányat felelevenítünk a 30. éves évfordulójuk alkalmából:
VÉGTELEN TÖRTÉNET
Talán kilenc évesen láttam először Wolfgang Petersen mesefilmjét egy vidéki nagyközség kis mozijában. Akkor nem számított az sem, hogy a nyikorgó faszékek kényelmetlenek voltak, és az sem, hogy néha a fél vásznat nem láttuk, ha magas emberek ültek elénk, mert bizonyos filmeket csak a moziban láthattál. Emlékszem, a pénztár körül fotókat tettek ki már vetített filmekről, de csak egy fekete-fehér Godzillás kép maradt meg bennem, amelyen egy robotszörnyeteggel néz farkasszemet. Az efféle képeket látva gyermeki képzeletemben egy egész világ elevenedett meg.
A mozi volt az életre keltett fantázia világa, és a Végtelen történet pontosan erre játszott rá: olyan mesevilágot teremtett, amely nem veszítette el varázsát, mint oly sok próbálkozás akkoriban (és persze most is). Mert a gyermek fejében a lehető legjobb, legfantáziadúsabb képek peregnek, amikor mesét hallgat, és legtöbbször, amikor a felnőttek megpróbálják leképezni ezt a világot, csak silány utánzatot képesek létrehozni.
A Végtelen történet azonban telitalálat volt. Még most is emlékszem rá, hogy mennyire magával ragadott a film minden perce, kezdve a csigán lovagló fickótól, a kőevő óriáson át Morláig, aztán a repülő sárkánytól (akit persze repülő kutyának hittem nagyon sokáig), a lézerszemű szfinxeken át a gonosz farkasig.
Három olyan jelenet van, amely beleégett az elmémbe: az első maga a könyv, amelyet a főszereplő kisfiú „vesz kölcsön” a könyvesboltból, és rajta a titokzatos szimbólum. Ugyanilyen gyerek voltam én is: megdobbant a szívem, ha egy érdekes borítót pillantottam meg egy árusnál, úgyhogy pontosan átéreztem Bastian helyzetét, ahogy az iskola padlásán összegubózva falja az oldalakat, és a fejében életre kel az a másik világ, a nem túl fantáziadús nevű Fantázia.
A második emlékezetes pont a mocsár, ahol Atreyu, a mesevilág hőse elveszíti a lovát. Nem emlékszem rá, hogy bőgtem volna, de mindenképpen mélyen érintett az a jelenet. Érdekes, hogy Atreyut sokáig felnőttnek hittem, pedig ugyanolyan idős, mint Bastian, csak hát egy hős mégsem igazán gyermek, még ha úgy is néz ki. Szerencsére a mocsárban nemcsak veszteség éri Atreyut, találkozik az egyik legjobb mellékszereplővel, Morlával, a teknőssel, akinek akkora a páncélja, mint egy kisebb domb, és végtelenül lassan beszél.
A harmadik jelenet természetesen a lézerszemű szfinxek, ahol a feszültség kézzel tapintható, főleg az olyan olcsó horror megoldásokkal, mint az Atreyu szeme láttára elbukó lovag sisakrostélyának felcsapódása.
Nemrég újranéztem a Végtelen történetet, és bár sokat kopott azóta, főleg a filmtrükkök terén, még mindig ugyanúgy képes elvarázsolni, mint annak idején. Persze didaktikus a film, mégis képes úgy tanítani, ahogy az igazi mesék, nem látszik a tanító néni, nem halljuk a hangját. Bastianon keresztül döbbenünk rá, milyen ereje van a képzeletnek, hogy a teremtés felelősséggel jár, és hogy megtartani valamit sokkal nehezebb, mint létrehozni.
Felnőtt fejjel megdöbbentő, hogy egy ifjúsági kalandfilmben mennyi korhatáros dolgot sikerült becsempészni, vagy legalábbis olyan elemeket, amelyeket ma már nem engedne meg az amerikai filmgyártás, gondolok itt az elpusztuló lóra, a szfinxek gigantikus melleire, vagy a lovag szétégett arcára. De ezek a dolgok is csak arra erősítenek rá, hogy a film nem akarja gyerekeknek nézni a gyerekeket, folyamatosan jelzi, hogy bár ez egy mese, tessék komolyan venni!
Nyilván mindez abból is származik, hogy a rendező, Wolfgang Petersen, más felfogással, európai (egészen pontosan német) mentalitással érkezett, és a Das Boot sikere után – ugyan németországi stúdióban, de – hollywoodi pénzből készíthette el ezt a nagyszabású fantasy-t. És bár kellő alkotói szabadsággal kezelte az eredeti regényt – ráadásul csak a könyv első felét vitte vászonra –, mégis hű tudott maradni hozzá.
Ugyanez nem mondható el a folytatásokról, mert sajnos Hollywood úgy gondolta, hogy a sikert meg kell ismételni Petersen nélkül is. A második részből pont a sajátos íz hiányzott, a lényeg, a komolyság. A harmadik pedig… hagyjuk.
Nem tudom, hogy a mai gyerekek hogyan viszonyulnak egy ilyen klasszikus mesefilmhez, a nosztalgiára vágyóknak, és a retromozik szerelmeseinek mindenesetre bátran ajánlom. Kár, hogy a zenéje annyira, de annyira nyolcvanas évek…
Hozzászólások
[raves további írásai]
Bennem nem maradt ennyi jó emlék a filmről, bár az is igaz, már előtte olvastam a könyvet (nem a borzalmas magyar fordítást, hanem az angolt). A könyv viszont nagyon jó volt.
Elárulnád, mi a baj a magyar fordítással?
Az angol kiadásból – a Penguin-féléből legalábbis – ráadásul kispórolták a különböző betűszíneket. Sajnos most már a magyarból is, de a régiben ez még nagyon szépen megvolt
Hét évesen előbb láttam a filmet, de nagyon örülök így utólag, mert elvezetett a könyvhöz, ami nyilván sokkal jobb.
Én a könyvet olvastam először (még gyerekfejjel), letehetetlen volt, imádtam. A film csak ezután ért ide – mondhatom szörnyű élmény volt, borzasztó feszültséget keltett bennem – látványos volt, hangulatos, benne volt minden, amit egy filmtől vártam volna – ha az nem lett volna a Végtelen történet, és nem éreztem volna a hatalmas ívű eredeti történet és annak ezer íze lesilányításának minden percét.
Amikor Bastian a film végén az anyukája nevét adja a Kislány Királynőnek, teljesen kikészültem.
Sokáig úgy emlegettem a filmet: kb. ilyen lenne a Hamlet akciófilm-változata.
(Persze azért megnéztem jópárszor…)
Olvasta valaki németül?
Nekem gyermekkorom abszolút top filmélménye volt a film, rengetegszer láttam, nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni vele kapcsolatban. A könyv amúgy zseniális, még akkor is, hogy a film után nehéz volt megbarátkoznom a Fuhur meg Átráskó nevekkel, tizenpáréves fejjel…
juhaszviktor:
Szokás szerint a nevekkel van bajom. Miért nem volt jó az Atreyu meg a Falkor? Semmi értelmét nem látom az erőltetett magyarosításnak, amikor semmi jelentőságe nincs. A harmincas években volt ez divat, amikor a német sf-t (Electropolis) úgy fordították, hogy Berlin helyett Budapesten kezdődött, és a szereplőknek magyar neve lett. (Persze, ilyen a Verne Gyula meg a May Károly is, azok se jobbak).
A könyv után láttam a filmet, de igen zsenge korban, és rémálmaim voltak a falból kiugró farkastól, valamint nem értettem, hogy hol a sztori másik fele.
A regény csodálatos, maradandó élmény, a fordítása pedig remek munka, olvastam vagy tizenötször, gyerek- és felnőttfejjel is, a film kevésbé fogott meg, de azért, ha leadták a tévében, odaültem elé. (Csak a második részét tudnám feledni!)Úgy érzem, a film minden vizualitása ellenére is kevésbé színes és sziporkázó, mint a szöveg. A Semmi hátborzongató, elementáris gonoszsága, a beszélgetés Kísértetvárosban, vagy Igramul (aki a filmből kimaradt) sokkal nagyobb hatással voltak rám, amikor olvastam a történetet.
Amúgy volt még egy német nyelvű rajzfilmsorozat is, ami Fantáziában játszódott, de az emlékeim szerint inkább mesés volt, mint bölcs.
Sam Reed: Fuhur a német eredetiben is Fuchur, nem Falkor.
http://de.wikipedia.org/wiki/Unendliche_Geschichte
Az Atreju valóban jobban cseng, és nem tudom, miért változtatták meg (a Bux Baltazár Boldizsár esetét megértem, végül is ez elsősorban – még akkor is, ha nem csak – meseregény, és gyerekként semmi bajom nem volt ezzel.) Szerintem összességében nagyon szép a magyar szöveg, és jók az egyértelműen beszélő nevek (Szörszörény,a Tarka Halál!).
A magyar fordítás nagyon szép.
Az Atreju kapcsán az lehetett a gond, hogy sokkal nyelvidegenebb a hangzása, mint az Atráskónak. Igen, ki tudjuk mondani, de nem természetes (valamint nem tudok annyira németül, hogy kizárjam, hogy vannak az eredetiben áthallásai, amit a fordító át akart hozni magyarra).
Az angol fordítás meg kb. már ott bukja az egészet, hogy a Kislány Királynőre nem talál egy alliteráló változatot, holott az alliteráció még az ő tulajdon nyelvükben is nagyon fontos irodalmi eszköz lenne (ráadásul a könyvben nyilván van súlya, különben nem alliterálna a fél stáblista). Childlike Empress, mit érdekel minket akár a saját lírai hagyományunk, egyszerűbb ez így.
A filmet amúgy már gyerekkoromban sem szerettem, mert nagyon a bokájáig sem ért a könyvnek (és voltam olyan szerencsés, hogy előbb azt olvastam), és mi volt az a végén az átrepülő sárkánnyal meg a szemeteskukákkal??? Lehet ennél valami gagyibb? És távolabb a könyv szellemiségétől, hogy a konfliktusokat Barnabásnak magának kell megoldania? A mai napig kb. csak azért tudom megbocsátani a film létezését, mert emberek utána elolvasták a könyvet…
Nevessünk-sírjunk-sikítsunk a film folytatásain:
http://thatguywiththeglasses.com/videolinks/thatguywiththeglasses/nostalgia-critic/19074-neverending-story-2
http://thatguywiththeglasses.com/videolinks/thatguywiththeglasses/nostalgia-critic/29277-neverending-story-3
( http://thatguywiththeglasses.com/videolinks/thatguywiththeglasses/nostalgia-critic/5748-neverending-story )
A film márpedig k…a jó! Pont.
😛
juhaszviktor és tapsi:
Akkor az angol fordítás sem tökéletes 🙂 De mivel németül nem tudok, ezért német változatot nem is kerestem.
Amúgy az Atráskó éppúgy nem magyar hangzású, mint az Atreyu. Esetleg Atráska lehetett volna. De én nem vagyok fordító, nem is akarok belebeszélni.
@Sam Reed:
Atráskó vs Atráska – azért a fiúneveknél a -kó végződés gyakoribb, mint a nőneművé varázsoló -ka, én feltételezem, hogy a fordító a Ferkó, Jankó, Palkó stb. nevek miatt választotta épp ezt a magyarosabb hangzású változatot.
Hanna:
Janika, Andráska, Ferike, Palika és lehetne még sorolni 🙂 Végül is mindegy, neked az Atráskó magyaros, nekem nem. A fordításon ez már nem változtat.
Bár azt továbbra sem értem, miért kellene magyaros hangzású nevet választani.
@Sam Reed:
Oké, nekem a Piroska jutott eszembe elsőként. 🙂 Janikánk meg van lányban is!
Mert mesefordításnál ez a hagyomány, és jobban is mutat a beszélő és hangulatot kifejező nevek mellett (amiket szintén fordítani szokás). 🙂
Sam Reed:
Palika, mint hős, a világ megmentője? Mert a Palkó mesés hősnek még ismerős is lehetne.
A kicsinyítőképzős -ka szerintem azért mindenhol a kislányos-kisfiús becézés, a másik forma pedig egy kategóriával idősebb szint, a lány/legény analógiája.
Egyébként engem is zavart a különbség, de az Atráskó még mindig védhető az egységes nyelvezet tükrében.
A könyv kapcsán pedig egyetértek Tapsival, azaz szerintem a film a sarkáig sem érhet fel. A könyv veleje egy klasszikus varázsmese, ezen is túlmutató, elképesztően kifinomult, és minden tekintetben a nyugati hagyományokhoz hű beavatási rítussal – egyszerűen annyi rétegződése és árnyalata van, hogy harminc pluszos fejjel olvasva is újra meg újra felfedezek benne ilyen-olyan plusz tartalmat.
A film többhelyütt sajnos totálisan szembemegy ezzel a premisszával – kár érte, mert ezzel pont az a plusz veszett el belőle, ami a gyerekmese kategóriának nem ártott volna, de az idősebb korosztály számára is érdekesebb lehetett volna. Talán nem orroltok meg érte, ha rámutatok egy nyilvánvaló analógiára: Petersen pontosan azt vette ki belőle, ami a Labirintust a felnőtt korosztály számára is élvezhetővé tette.
Ezzel együtt a film is működőképes, csak az egy másik történet (és messze nem végtelen, inkább csak töredék). Ha nem lenne mellette a könyv, a téma felhozatalában így is kiemelkedőnek számíthatna – a könyv ismeretében viszont nehéz nem gondolni arra, hogy ilyen alapanyagból milyen istenkirályság jellegű, origó alkotás születhetett volna.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a világirodalom nagy meseregényei (esetleg fantasy művei)esetében sokan kihagyják, hogy az író nem feltétlenül gyerekeknek, vagy fiataloknak szánta. Ez az egyik eset, amikor a dolog iránya tudatos.
A másik már érdekesebb, mert az író talán nem igazán vette észre (vagy nagyon is), mi került a dolgokba… Jó péda erre a Dzsungel könyve. Igazi ifjúsági kalandregény, csak éppen azzal foglalkozik kevés irodalmár, hogy ez a könyv egyik legékesebb bizonyítéka (mondjuk a Tarzan művek mellett)az ifjúsági köntösbe öntött, de rendkívül durva, fajelméletet hirdető irodalmi alkotásoknak.
Michael Ende könyve persze nem ezt az irányt képviseli, csak ezt a módszert alkalmazza. Echte felnőttregény, egy gyermekmese testébe zárva. Az, hogy a gyerekeket és felnőtteket egyaránt elbűvöli, csak a zsenialitását mutatja.
Ezen hozzászólási felületen kívül fentebb láttam fészbúkos hozzászólást. Ott már megpendítették, de azért elmondom kicsit konkrétabban. Ende tajtékzott, amikor megnézte Petersen filmjét. Ráadásul elötte vagy tizenöt évig harcolt a megfilmesítés ellen. Hogy mi vette rá az engedélyre, becsülettel bevallom, de nem tudom…
Azt hiszem valahol meg kelle alkudni azzal, hogy sok könyvet megfilmesítenek. A nagy írott műveket mindig megfilmesíthetetlennek tartják.
Személy szerint soha nem tudtam elképzelni, hogy a Gyűrűk Urát meg lehet jól filmesíteni. Aztán, amikor megnéztem Jackson filmjeit, a következő vélemény alakult ki bennem:
” Ha már megfilmesítették, szerencsére olyan ember(ek) kezébe került az anyag, aki(k) tisztességes alkotást hoztak össze. Látványos volt, szép volt, ragyogó színészekkel, és élvezhető történetvezetéssel.”
Életemben talán két olyan művel találkoztam, amely esetében a film kicsit jobban megfogott, mint a könyv. A Virágot Algernonnak (Charly) és a Száll a kakukk fészkére. Semmilyen értékelési elképzelésem nincs ezekkel, és a fenti vitában elhangzottakkal kapcsolatban. Egy írott mű és filmes adaptációja nemcsak művészetértékelési feladat, hanem ízléssel találkoz/ütköző szellemi-lelki élmény. Márpedig az ízlések és pofonok nagy nem egyformák… 🙂