Egy kicsit minden sci-fi-nek tűnik, ha kirakjuk az űrbe. Ez esetben a szerzetesek kerülnek oda, egy olyan monostorhajóval, ami nem is próbálja tagadni, hogy a középkorból szakították ki és állították napkörüli pályára. A kopernikuszi rend hitvilága is kicsit sci-fi-nek tűnik, a Nappal foglalkozó tudósok egyfajta szentesítésével és a központi csillag istenné tételével Sol néven. Az űrben bármi egy kicsit sci-fi lesz. Ez a kicsi pedig pont elég ahhoz, hogy megfelelő hátteret adjon egy ifjúsági regénynek, David Jones Szerzetesek az űrben című munkájának.
Főhősünk, a tizenötödik éve felé közelítő Bart novíciusként elméletileg a szerzetesi életre, de a monostorhajó pilótatanoncaként inkább a űrhajóvezetői vizsgájára készül. A közösség része, de ki is lóg belőle, keresi a helyét, mint ahogy az általában a kamaszkorra jellemző. Ráadásul nem is önként lett a rend tagjelöltje, kilenc éves korában adták be a hajóra, egy különösebben nem részletezett, de többször említett interplanetáris katasztrófa (kudarc?) után. Oktatója, Gary, a monostorhajó kapitánya nem tagja a rendnek, ráadásul iszákos is (kivéve, ha szolgálatban van, akkor csak másnapos), Bart pedig kénytelen falazni neki, miközben azért imádkozik, hogy rendbeli felettese ne kérdezzen rá konkrétan a dolgokra, mert akkor igazat kell mondania. A fiatal fiú több világ határán is áll, nem csak a külső középkori – űrkorszaki háttér miatt, hanem korából adódóan, helyzete és még a megfogalmazásukig sem eljutó álmai ellentétéből fakadóan is. Tökéletes szereplő egy ifjúsági regényhez.
Mivel egy szerzetesrend belső élete nem a legizgalmasabb téma a megcélzott korosztály számára, ezek a részek megmaradnak a szokásos sablonok szintjén és a regény történetét adó konfliktusok mind kívülről érkeznek, a szokásos lehetőségekből válogatva. Azonosítatlan, segítséget kérő hajó kerül a Nap körül keringő monostor útjába, miután megmentik őket, kiderül róluk, hogy tolvajok (bár kalózoknak nevezik őket, de attól messze vannak), ráadásul az egyik nő és mint ilyen meg is tetszik főhősünknek. A tolvajlás meghiúsul ugyan, de a monostor helyben korongozott és a rendhez illően napfény segítségével kiégetett kerámiakincseit fizikai erőszakkal megvédő Bartnak vezeklésként a kalózok cellái előtt kell egy darabig rendszeresen imádkoznia. Eközben (előtte, utána) beszélgetésbe is bonyolódik a foglyokkal, kicsit számonkérve, kicsit lelkizve, kicsit énfeltárva (majd meg is bántódva), de az alakuló kamaradrámát megzavarja egy nagyobb külső probléma. Mikor a Prominence pályát akar módosítani, hogy visszatérjen a Földre, a hibátlan hajtóművek nem akarnak működésbe lépni, sokadik átvizsgálás után sem. Az eredeti pálya pedig olyan közel viszi őket a Naphoz, hogy az a biztos halált jelenti mindenki számára a fedélzeten – és természetesen Bart az, aki helyzetéből és gondolkodásmódjából adódóan képes arra, hogy a különféle világokból, amiknek a határain áll, összekapcsolja azokat az elemeket, amik mégis esélyt adnak a menekülésre. Ehhez azonban nem csak neki kell kilépnie a szokott sablonokból, hanem mindenkinek. (Legyen titok, hogy sikerül-e…)
Ha Bart ki is tud lépni ezekből a sablonokból, a köré épített regénynek ez nem sikerül. Valószínűleg nem is volt célja. Egy ifjúsági sci-fi-től követhetően fordulatos, némi morállal is rendelkező történetet várunk, tudományos-fantasztikus alapokat, csipetnyi ismeretterjesztést, ifjú főhősöket, akik megmentik és/vagy értelmezik a körülöttük lévő világot. A Szerzetesek az űrben egy ilyen, egyszerű alapkészletből építkező regény, a szerző biztos kézzel rakja össze az alkotóelemeket a sci-fi irodalom klasszikus kellékeinek tárházából válogatva. Lehet, hogy ezért tűnik régiesnek (bár a könyv adatai szerint 2008-ban írták), nem igazán tudnék olyan dolgot mondani belőle, ami ne lehetett volna benne kamaszkorom sci-fi regényeiben is. Még a monostorhajót is kémiai rakéták hajtják, bár a regény megjegyzi, hogy ezzel már elavultnak számít a kortárs hajók között. (Fordítói megjegyzés: a rakétamotornak szerintem fúvókája van és nem kipufogócsöve. – 90. old. ). Ha úgy értelmezzük, hogy mindez a világgal, ezen belül a sci-fi világával ismerkedő fiatalok számára szánt szórakoztató bevezetés, akkor a helyére is kerül minden. (Az eredeti kiadás deklarált célközönsége a 9-12 éves korosztály.)
Pár korosztállyal feljebb és valamennyi sci-fi olvasottsággal már más szemmel nézi az ember az űrbe került szerzeteseket. Több eredeti ötletet várna, felfigyel a következetlenségekere (a kopernikuszi rend meglehetősen esélytelen kialakulásától és kusza hitvilágától kezdve a kézi szórópisztollyal villámgyorsan lefestett 80 000 tonnás, girbegurba űrhajóig), másmilyen fordulatokat vár és különösebben a halálos veszedelembe került főhősökért sem izgul, mert tudja, hogy úgyis meg fognak menekülni. De David Jones nem is nekünk írta a könyvet.
A magam részéről ha lelkes olvasója nem is leszek, de az ifjúsági sci-fi regényeit bátran és szívesen adom azon fiatalok kezébe, akik még hajlandóak könyveket olvasni.
David Jones: Szerzetesek az űrben (Főnix Könyvműhely, 2012)
Fordította: Hudácskó Brigitta
186. oldal, 2280 Ft
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Ez érdekesnek tűnik, talán megveszem. Tetszik ez a „Bart az, aki helyzetéből és gondolkodásmódjából adódóan képes arra, hogy a különféle világokból, amiknek a határain áll, összekapcsolja azokat az elemeket, amik mégis esélyt adnak a menekülésre”-féle megoldás, főleg egy ifjúsági regény esetében.