1973, Nebula és Brit Science Fiction Award. 1974, Hugo, Locus, Jupiter és John W. Campbell Memorial Award. Már ez a felsorolás felkelti az ember érdeklődését az iránt a könyv iránt, amely megkapta a díjakat. Pláne akkor, ha azt is hozzátesszük, hogy a sci-fi egyik legnagyobb ászának a könyve, aki 4 hosszú év után tért vissza a regényíráshoz. Gondolom, páran már kitalálták, hogy Arthur C. Clarke-ról van szó (aki ekkor még nem Sir, az majd csak 1998-ban lesz), a regény pedig az 1972-es Randevú a Rámával (Rendezvous with Rama).

Az első magyar kiadás

A XXII. század első fele. Az emberiség kolonizálta a Holdat, a Marsot, a Merkúrt és a külső bolygók néhány kísérőjét. Az űrutazás ma már mindennaposnak tűnik, ám az emberiség nem feledte el, hogy ezek a világok csupán törékeny üveggolyók a világegyetemben. Miután egy meteor pár perc alatt emberek millióinak életét követelve letarolta Észak-Olaszországot, felállították az Űrvédelmet, amely a Naprendszer égitesteinek figyelését szolgálta – és ha szükséges, védelmét. Azonban egy napon valami egészen mást fedeznek fel, mint amihez hozzá voltak szokva: egy több mint 50 kilométeres hengert, amely határozott céllal tör a Naprendszer belseje felé. Hamarosan kétség sem férhet hozzá, hogy a Rámának elkeresztelt objektum idegen lények műve, és az emberiség előtt feltárul a legnagyobb kaland lehetősége. Az Endeavour kutatóhajót küldik a hatalmas mesterséges tárgy felkutatására. Norton parancsnok és legénysége, amennyire csak tőlük telik, igyekszik mindent megtudni a Rámáról, annak furcsa, elsőre elhagyatottnak tűnő belső világáról. A felfedezőket nem várt kellemetlenségek kísérik, a Ráma titokzatos építőivel viszont nem találkoznak. Eközben az Egyesült Bolygók vezetői közt élesedik a feszültség, mert egyesek szerint a Ráma akár veszélyt is jelenthet az emberiség számára.

Ahogy korábban is írtam, Clarke ezzel a könyvével „tért vissza” (a 2001: Űrodisszeia 1968-as regényváltozata óta nem volt túl termékeny, pár novellája ugyan megjelent, de korántsem annyi, mint az előző évtizedekben), sokak szerint ez a regény fémjelzi új írói korszakát. Clarke korábbi regényeitől a Randevú a Rámával tényleg kicsit eltér. Korábban is jellemző volt az íróra a tudományos szemlélet, de sokkal messzebb mert kalandozni időben és térben egyaránt (gondoljunk csak A gyermekkor végére vagy A város és a csillagokra). Persze sosem volt idegen tőle a Naprendszer, mint terep, ezt bizonyítja legismertebb műve is (ugye nem kell leírnom, mi az). A Ráma azonban pontosan kijelöli az író későbbi útját: a nem túl távoli jövőben, a mi csillagrendszerünkben történő cselekmény jellemzi írásait, ennek másik ékes bizonyítéka a Találkozás a medúzával című, szintén díjnyertes kisregénye. Clarke stílusa lassan a mesélőből szikárrá vált az évtizedek során, sokkal jobban szeret elidőzni a tudományos problémánál vagy egy-egy filozófiai kérdésnél, mint szereplői mellett. A figurái valahogy sterilek maradnak, még ha van is családjuk vagy egymás közti kapcsolatuk. Az ember alig tud különbséget tenni Norton parancsnok, Heywood Floyd (a 2010 és a 2061 főhőse) vagy Dr. Vannevar Morgan (Az Éden szökőkútjai mérnök figurája) között. És akkor még a mellékalakokról nem is beszéltünk. Szembetűnő továbbá, hogy Clarke „felszabdalja” könyveit rövid fejezetekre, melyek néha mindössze 1-2 oldalasak. Nincs ezzel semmi baj, csupán nincs lendülete a regényeinek. Inkább tudományos történetek ezek, igazi hard sci-fik, ahogy mondani szokták.

A második magyar kiadás

De hogy akkor mégis mi az, ami ennyi díjat hozott a regénynek és miért tartják a mai napig a sci-fi egyik klasszikusának, kritikusok és olvasók kedvencének, Clarke Űrodüsszeia-regényei után a legismertebb művének? Egy szóval lehet erre válaszolni: Ráma. Igen, ennek a regénynek ugyan nincsenek kidolgozott karakterei, nincsenek nagyon nagy fordulatai és izgalmas cselekménye, még a rejtélyekre sem kapunk választ, mégis, a központi öltet, a „főszereplő” Ráma önmagában képes elvinni a regényt kétszáz oldalon keresztül. Ráadásul Clarke fantáziájának csak a fizika törvényei szabnak határ (sőt, néha még azok sem), a hatalmas idegen világ hemzseg a megmagyarázhatatlan vagy elsőre érthetetlennek tűnő alkotórésztől, elég csak a hatalmas rendszer működésének irányítására vagy egyszerűen csak a biotok (bionikus robotok) fajtáira és rendeltetésére gondolnunk. Ráadásul Clarke tud annyira jól írni, hogy mindezt érdekesen, szellemesen és életszagúan tárja elénk. Bár a karakterek, mint fentebb írtam, csak jelzésértékűek, még sincs hiányunk emiatt, annyira lefoglal bennünket az új világ. Valami hasonló miatt lehetett népszerű Larry Niven Gyűrűvilága, amely szintén egy hatalmas objektumot helyez a középpontba (és ugyanúgy hiányzik a regényből egy-két fontos alkotórész). Az embereket mindig lenyűgözte az ismeretlen, és most itt van egy teljesen idegen világ, ami ráadásul nem is a szó szoros értelmében vett élőhely – hisz egy űrhajóról van szó!

És ugyan kapunk itt egy kis izgalmat, egy kis drámát, de ez annyira a háttérbe szorul a hatalmas kaland, a Ráma felfedezése mögött, hogy talán az se zavarna, ha nem lenne a regényben. Végül is Clarke javíthatatlanul optimista, számára minden jól sülhet el, ő maga tudós szereplőit használja „szemének és fülének”, az olvasó pedig társa lehet ebben a csodában. Természetes tehát, hogy a Randevú a Rámával majd negyven év után is ugyanaz, mint anno: egy remek, spekuláló science fiction a klasszikus fajtából.

Képregény

Aki találkozott már a Kuczka Péter szerkesztette MetaGalaktika 2. számával (1981), az minden bizonnyal emlékszik rá, hogy abban is volt egy Ráma-történet a szovjet sci-fi novellák és kisregények közt megbújva. A Ráma rejtélye címen futó, 12 oldalas történet Szentmihályi Szabó Péter és Panner László munkája. Kérdés, hogy mi lehetett a készítők forrása, ugyanis attól függetlenül, hogy egy erősen lebutított verzióját kapjuk Clarke regényének, rengeteg eltérés található benne. A könyvben nem szereplő karakterek és helyzetek (pl. a teljes rámai alakot formázó űrruha, mely a könyvben hiányos és találgatásokra okot adó öltözet) szembeütköző, de apró nüanszokra is érdemes figyelmet fordítani.

Részlet a képregényből

Ilyen a történetben szereplő vallási mozgalom, a kozmokeresztények szerepe. Ezek az emberek mind a regényben, mind a képregényben a Rámában az új Ítélet Napjának hírnökét látják, a Rámát amolyan Noé Bárkájának tekintik. Míg azonban a regényben csak megemlítik őket (sőt, rossz színben nem is ők, hanem egy másik csoport van feltüntetve), addig a Szentmihályi–Panner változatban kifejezetten negatívan jelenítik meg őket (egyáltalán miért maradtak benne a történetben, ha ennél fontosabb mozzanatok hiányoznak?). Ráadásul az Endeavourön szolgáló egyik kozmokeresztény alakja is különbözik: a regényben ő menti meg a Rámát és a legénységet, és kifejezetten pozitív tulajdonságokkal ruházza fel a szerző, itt viszont csak annyit tudunk meg róla, hogy „prédikál a Gonoszról és nyugtalanságot kelt”. Érdekes ideológiai kérdést kerekíthetünk ki ebből a változásból. Vajon a készítők egy szovjet forrásból (netalán egy szovjet képregényből) dolgoztak, és így kerültek bele ezek a változtatások, vagy már a magyar „felső vezetés” nyomására kerültek bele ezek a jegyek a történetbe? Esetleg a készítők maguk ejtették meg ezeket?

A többi eltérés is sajátságos: míg Clarke-nál senkinek sem esik komolyabb baja, addig itt egy asztronautát elsodor az ár (amiről fogalmunk sincs, honnan jött), ill. az egyik biot „ragadozó” szembefordul a felderítőkkel. Már látszik, hogy akik a képregény alapjait lefektették, nem igazán lehettek tisztában, kinek a művével is állnak szemben: egy optimista és rácsodálkozó regényből egy tipikusan „nyugatinak” tartott, közepes mű született. Azt pedig, hogy a külcsín milyen, mindenki döntse el maga.

Film

Még a kétezres évek elején vetődött fel Morgan Freeman színészben, hogy milyen jó lenne a Rámát vásznon látni. Próbált is támogatókat szerezni, sikeresen maga mellé állította David Fincher rendezőt. „Olyan filmet szeretnénk csinálni” – nyilatkozta Fincher egy interjúban – „ami után a gyerekek akciófigurák helyett teleszkópot vennének.” Azonban a tervezet folyamatosan húzódott, nem érkeztek forgatókönyvek (vagy amik jöttek nem voltak megfelelőek), Morgan Freeman is gyengélkedni kezdett, Fincher is belekezdett más projektjeibe. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy 2013 előtt semmi sem lesz az egész estét Randevú a Rámával filmből. Mindenesetre a remény még él, és Fincherék sem adták fel.

Mindeközben 2003-ban a Vancouver Film School diákjai készítettek egy rövidfilmet, ami kvázi egy trailer a nagyobb Ráma mozihoz. Maga a kisfilm kifejezetten jó, vizuálisan visszaadja a regény hangulatát, és hamar számos rajongót szerzett magának. Sokak szerint, ha a vizuális technika ára lejjebb megy, akár ezek a filmesek is megcsinálhatnák a Clarke-regény adaptációját.

És végül egy kis képgaléria Jim Burns Ráma-ihlette képeiből:

 

Hasznos információk:

  • Magyarul két kiadásban jelent meg a regény: 1981-ben a Móra Kozmosz sorozatában, 2003-ban pedig az Ulpius-háznál. Mindkét kiadás F. Nagy Piroska fordítása.
  • 2009-ben a BBC Radio 4 két részes hangjátékot készített a regényből.
  • 1984-ből szöveges PC-s kalandjáték készült a könyvből, majd 1996-ban egy „point and click” játék, igaz ez már a Ráma II című könyv alapján.
  • Clarke bár nem tervezte, mégis írt 3 folytatást Gentry Lee-vel közösen (Ráma II, The Garden of Rama, Rama Revealed), Lee pedig önállóan írt két másik regényt (Bright Messengers, Double Full Moon Night), amelyek szintén ebben a világban játszódnak.
  • És természetesen még a legnagyobbak is bakizhatnak, itt is van egy ellentmondás. A regény közepe táján a kapitány azon elmélkedik, mikor egy fiatal asztronauta felkeresi, hogy  vajon arról van szó, hogy a fiatal férfi teherbe ejtette egyik női társát. A regény végén viszont azt írja Clarke, hogy minden asztronautát sterilizálnak, a mutációk elkerülése végett, ivarsejtjeiket pedig lefagyasztják. Igazán apró és elhanyagolható hiba, de a hibáktól hisszük el az írókról is, hogy emberek.

Hasznos linkek:

Wikipedia és ISFDB

A Ráma képregény

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 19 hozzászólás érkezett.

  1. kwindu szerint:

    Artúr C Clarke abszolút kedvenc az ő könyvein nőttem föl persze Asimov ás Lem mellet. Ez a könyve pedig rajta van a három kedvenc Clarek könyv listámon a másik kettő “A gyermekkor vége, és a Város és a csillagok”:-)))

  2. Crei szerint:

    Sosem jött be a “Szentháromság” duma, de ez a könyv alap.

  3. adeptus szerint:

    Németországban Rendezvous im Weltall (Randevú a világűrben) lett a címe, hogy ne kavarjon be a margarin. :)

  4. adeptus szerint:

    Ill. Weltraum.

  5. adeptus szerint:

    Harmadjára csak sikerül összehozni: a rendkívül találó Rendezvous mit 31/439 címet adták neki. De azóta már kiadták a rendes címén is.

  6. kwindu szerint:

    Crei: Ki beszélt itt szentháromságról:-)

  7. Why szerint:

    Tetszik az írás és azt gondolom, hogy Crei nem a “Szentháromság”-ról elmélkedett ( az elfogadott, kőbe vésett szemtháromságról???), hanem arról, hogy nem értett vele egyet, de ez a mű oda való és örök érvényű mű. függetlenül attól, hogy ki a szerző. Lehet félre értettem a mondatát, de én így értettem.

  8. Crei szerint:

    Arra gondoltam, hogy a Clarke-Asimov-Heinlein hármast sokszor, mint a sci-fi nonplusultráját emlegetik. Nálam nincenek bent a TOP 10-ben. Ettől függetlenül ez egy igen jó könv. :)

  9. DBL szerint:

    Túl azon, hogy ez a mű életem egyik legmeghatározóbb élménye, mint sci-fi olvasmány, elmondanám, miért… (ez nem mondatbotlás…).
    Nagyon régi sci-fi olvasó(ja) és elkötelezett rajongó(ja) vagyok.
    Minden ember, mint olvasó, azokat az élményeket fogadja el leginkább, amelyek a megfelelő húrokat pendítik meg (benne).
    Én, alkatomat tekintve, legnagyobb rajongója az úgynevezett szellemi kalandoknak vagyok. Ez nálam azt jelenti, hogy nem különösebben fontos az élő, karakterisztikus emberábrázolás, mert az alapfigurát (az embert) úgyis ismerem (meg nem is különösebben érdekel…).
    A lényeg a szellemi kaland, amit nem az ember jelenléte generál, hanem a világ, és ami az embere hat.
    A természet, ami körülöttünk van, és tőlünk független erőt jelent.
    Nos, ennek az elvnek az egyik legragyogóbb megjelenülése az irodalom mostohagyermeki világában a Randevú a Rámával. :)
    A legnagyobb természetesen a Találkozás a Medúzával…
    Tiszta, ragyogó szellemi felvetés, vezetés és megoldás. A megoldás az, hogy a Ráma rejtélyét az ember nem tudta megoldani (szerencsére, mert fel is használná a maga érdekében).
    Félek is attól, ha valaha megfilmesítik. Azok, akiknek elég pénze lesz rá, elrontják. A Ráma nem hollywoodi kalandtörténet. A tudomány, a rejtély, az emberi ismeret lehetőségeinek határa, a mindenség, és a nagybetűs TITOK esszenciája.
    Ezt nem lehet tömegélményként eladni.
    Természetesen irodalomszakmai szempontból lehet vele foglalkozni, amit én nem tudok (mert nem ismerem), de nem is érdekel.
    A mese, ha jó, nem tudományos, vagy irodalomszakmai kérdés… :)
    És a Ráma egy káprázatos, csodavilági mese.
    Az ismeretlennel találkozás varázsa, a megismerés öröme, és a rejtély fennmaradásának misztériuma…ami miatt érdemes élni tovább…, mert amíg van rejtély, addig jó élni… :)
    Különben, amikor született (és most egy kis Aldissi hivatkozás lesz), rengeteg hatalmas (irdatlan méretű) világot alkottak a sci-fi írók. Clarke Rámája, Niven Gyűrűvilága, Asimov Alapítványa…Trantora (kicsit korábbi, de idevág), sőt mi több(sic!) Philip José Farmer: Riverworld című regényfolyama…
    Gondolom a korszellem (Zeitgeist) volt az oka. elhittük, hogy meghódítjuk az Univerzumot…
    No, mindegy.
    Nekem a KÖNYV a lényeg, amit Clarke írt. A film és a képregény nem érdekel, mert nem azt adta, mait a könyv.
    Hogy menyire optimista? Clarke alapvetően hitt az emberben, az ember lehetőségeiben, tehát jövőjében. Ez azt hiszem komoly tévedése, de nem ettől szeretjük a műveit…
    Attól, amiért hitt az emberben, lett a világ egyik legnagyobb sci-fi írója.
    Jó, persze ehhez az is tartozik, hogy (főleg) tudományos szempontból eléggé tudta mit mond.
    Ez nem biztos, hogy ma előnyére válna…ismerve a szórakoztató irodalom modern vektorait…

    Végszóként…a cikk remek, és én ezt kaptam belőle, mint szólási inspirációt… :)

  10. kwindu szerint:

    “Arra gondoltam, hogy a Clarke-Asimov-Heinlein hármast sokszor, mint a sci-fi nonplusultráját emlegetik.”
    Crei:No, ebben egyet értek veled mindeknek más a kedvenc három SF szerzője, már akinek van. Nekem egyértelműen Clarke , Dick, Lem , az ő műveik közt van a leg több kedvenc. De, Asimov „alapitvány” sorozata is nagy favoritom vagy ott van az örök szerelem a Dűne sorozat (kivéve az utolsó köttet a káptalanház). Szóval igen van nagy hatású szerző minden műfajban viszont kiválasztani szerintem szinte lehetetlen az első három írót főleg pont az SF műfajban.

  11. acélpatkány szerint:

    Ez a Szentháromság többeket megzavart úgy látom. Nem tisztem Crei védelmére kelnem, már csak azért sem, mert meg tudja ő védeni magát (meg nem is kell, nem támadja itt senki).
    A “Szentháromság” a sci-fi történetén belül egy fogalom, amit Asimovra, Clarke-ra és Heinleinre használnak, azért, mert a 40-es 50-es évek három legnépszerűbb szerzői voltak az USA sci-fijének, és ők voltak az elsők, akik betörtén olyan helyekre, mint a bestseller-listák. Ma is ezen a “fogalmon” őket értik, függetlenül műveik minőségétől. A Szentháromság leginkább nem minőségi jelző. (okoskodás OFF)

    És örülök, hogy ennyien szereti ezt a könyvet, erre is számítottam amikor írtam róla :)

  12. Crei szerint:

    Az a bajom, hogy mai napig velük azonosítják a sci-fit itthon, holott mind irástechnikában, mind karakterábrázolásban, mind a választott témában, mind ezen témák interpolációjában stb. vannak náluk sokkal jobbak, sőt már akkor is voltak, amikor ők úgymond a csúcson voltak. (Saját vélemény)
    Ez persze nem az ő hibájuk, Asimovnak és Clarke-nak is vannak olyan művei amiket nagyon szeretek, pl. a Ráma, vagy a Halhatatlanság halála, vagy az Istenek is…

    Semmi bajom Little Richarddal és Jerry Lee Lewissal, meg Sinatrával, de 21. század második évtizedében is születnek jó és izgalmas zenék…

  13. Crei szerint:

    Lásd kommentek.
    ttp://nol.hu/kult/20111214-az_utolso_esely

  14. SFinsider szerint:

    DBL: amit leírtál, az szinte tökéletesen megfelel annak, amiért (is) kedvelem a sci-fit. Ez pedig a szellemi, intellektuális kaland, amely néha sokkal mélyebb és izgalmasabb, mint az űrcsaták.

    Mégis, Crei-vel értek egyet. A “Szentháromság” írói mai szemmel, az azóta történtek (New Wave, cyberpunk, new space opera, new hard SF, new weird stb.) fényében nekem porosak. Elismerem jelentőségüket, szerepüket, vitathatatlan hatásukat tudósok és írók generációjára.
    De fájdalom, 2011-ben annyira izgalmasak csak (számomra, természetesen), mint a veteránautók.

    Clarke külön kérdés. Nekem mindig is marad az a kopogósan író, technofil szerző, akit az emberi lélek kevésbé izgat (kivéve talán kedvenc regényemet tőle, A gyermekkor végét). A Randevú…-val az volt a bajom már gyerekként is, hogy feldob egy rejtélyt, és nem oldja meg. Nekem kevés az az érvelés, hogy épp a megoldatlanságban rejlik az esztétikai értéke; ha nem Clarke lenne a borítón, akkor simán rámondaná a legtöbb olvasó, hogy az író egész egyszerűen nem tudta megoldani a saját maga által felírt egyenletet. És ez elvezet a következő kérdéshez.
    Hogy lehet, hogy ennyi díjat kap egy írástechnikailag is, sablonjaiban is ódivatú regény (gondolok itt a majd két évtizeddel azelőttről már megismert dolgokról: tudósok, űrtanács stb)? “A Ráma néma volt, mint valami sír” – hogy lehet egy ennyire lapos mondatot komoly írónak leírnia? És ehhez hasonló közhely-gondolatok sorjáznak a regény lapjain. A tematika – a Big Dump Object – viszont egyáltalán nem poros, amire a legjobb példa talán a Gyűrűvilág.

  15. Nihil szerint:

    Annyiban bekapcsolódnék a témához, hogy számomra Asimov és Clarke meg sem közelíti Bradburyt. De ezt persze mondtam már párszor, csak ha sci-fi veterán nagyjai, akkor számomra egyértelmű a választás. :) (De hamár régiek, akkor kedvelem Wellst is, illetve a nagyok közül még Vonnegutot is említeném! :) )

  16. DBL szerint:

    Azt hiszem SFinsider, Crei és Nihil hozzászólásával alapjában nem fogok vitatkozni, mert amit, és ahogy mondták, azt én ízlésbeli kérdésnek látom, és az az egyéni szuverenitás birodalma. Tudjátok, ízlések és (Zipferben adott :) )pofonok különbözőek…
    Viszont azt, hogy mi poros, és mi nem, illetve miért az, vagy nem, ahhoz fűznék egy…esetleg zwei stücke szavat… :)

    @Crei… kicsit rejtjelesen fogalmazol… :) Izgatna, hogy kik azok, akik úgymond már akkor is jobbak voltak, amikor Asimov és Clarke a csúcson voltak.
    Erre gondolok:
    “Az a bajom, hogy mai napig velük azonosítják a sci-fit itthon, holott mind irástechnikában, mind karakterábrázolásban, mind a választott témában, mind ezen témák interpolációjában stb. vannak náluk sokkal jobbak, sőt már akkor is voltak, amikor ők úgymond a csúcson voltak.(Saját vélemény)”

    SFinsider… Én úgy vettem észre, hogy azok az írók, akik nagyon komoly karakterábrázolásukról híresek, általában NEM a szellemi kaland nagymesterei. A komplex kaland szerintem más ügy. Abban ott van a szellemin túl az érzelmi (lelki?…), illetve (horribile dictu!)az ösztönök rezdülései…
    A szellemi kaland nekem elsősorban intellektuális kihívás. Nézz fel (ha nem dehonesztáló…)az IG-re. Egy rövid ajánlóval felraktam 7 TTK könyv címlapot. Elsősorban elméleti fizika. Soha a büdös életben nem leszek elméleti fizikus. De ezek a könyvek számomra a legmagasabb rendű intellektuális kihívások lettek. Mint, ahogy Bolyai János Appendixe, pedig 20 éve próbálom megérteni,
    és bizony nagyon-nagyon nehezen megy… :)
    Nos, számomra ebbe a kategóriába tartozik a Ráma I. és a Medúza. Mint, ahogy Asimovtól …az Istenek is…
    A téma porossága?…
    Amíg az ember hisz a tudományos-technikai fejlődésben, addig izgalmas lesz neki az, amit a Gyűrűvilág, a Ráma képvisel. No meg persze a kaland, ami a legfontosabb vonzerő talán szinte minden olvasónál… :) Addig nem fog beprosodni, legfeljebb más előadásmódot kíván meg a más kor. Lásd a Star Wars szintén irdatlan technikai bravúrja, a Halálcsillag.

    @Nihil…
    Bradbury és Vonnegut teljesen más ügy. Náluk a sci-fi forma csak ürügy arra, amit magáról az emberről akarnak mondani. Bradbury csodálatosan meleg (horroríró létére…)fényből-langyos esőkből-rakétanyárból szőtt sejtelmes álomvilágaival bűvöl el. Vonnegut pedig a borotvaéles szemmel és pimaszul megírt emberi kritikájával…
    Ha megnézed náluk semmilyen technikai elem nincs kidolgozva. Érthető módon. Mást akartak elérni az írásukkal, mint Clarke.
    Clarke élete végéig hitte, hogy az embert (akit olyan laposan, jelzésszerű karakterekkel ábrázolt)jobbá teheti, teszi a tudomány…és hát a technika. Ezért olyanok az írásai, amilyenek.
    No ennyi… :)

  17. corpus szerint:

    Azért elgondolkodtató, hogy ebben a regényben nincs “jellemfejlődés”, a társadalom ábrázolás megmosolyogtatóan utópisztikus, s mégis, délután 4-kor kezdtem el olvasni – a cikk hatására, kösz’ Acélpatkány! -, és “együltőhelyemben” végigolvastam. Talán mert piszok jó scifi! :)

  18. Crei szerint:

    DBL: Nos, szerintem Ellison, Pohl, Williamson, Bester. Bradbury véleményes, abban az értelemben, hogy van aki szerint nem SF iró.

    Még egyszer: Semmi bajom az említett trióval, sőt Asimovot mai napig szívesen olvasok. Clarkot kevésbé, de az ő jelentőségét sem vitatom, illetve nem feledhetem azokat az élményeket, amit néhány könyve nyújtott. (Heinleintől csak két könyvet olvastam, a Hold börtönében kifejezetten tetszett, a Fenevad száma pedig egy oltári nagy f…)

  19. DBL szerint:

    @Crei:
    Abban egyetértek, hogy a felsoroltak szintén a nagyok közé tartoznak. Az IGEN nagyok közé… :)

    Harlan Ellisonnal még az Ötvenedikben találkoztam, a Szája sincsen úgy üvölt-el, aztán A fiú és kutyája. Ezekből azonnal kitaláltam, hogy zsenije a sci-finek…

    Ferderick Pohl nagyon nagy kedvencem, mert a hicsi sorozata az egyik legolvasmányosabb és legérdekesebb sci-fi, amit valaha is olvastam.

    Jack Williamsont csak Galaktikás novelláiból ismerem, ő fogott meg legkevésbé.

    Alfred Bestert pedig a legnagyobbak között tartom számon a Tgiris!tigris miatt (meg aztán a Demolished Man, ami talán még nagyobb, mint az előbbi…,csak nekünk a Tigrs többet jelent egyféle szempontból, mint az összes többi műve).

    Bradburyről már beszéltem Nihilnek adott válaszomban, azt tartom.

    Hogy ennek ellenére nekem miért a legnagyobb élmény Clarke-ot olvasni, az egyszerű…ízlés dolga… :)
    Mint, ahogy nagy író Van Vogt, Sturgeon is.
    Ők azért, mert nem a zsáner főcsapását követték. Zsenik voltak, akik eléggé eltértek a kiszabott iránytól (amit általában a nagy hatalmú szerkesztők szabtak meg a közízlés miatt… :)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon