A Mátrix 4-ből nem lett Ébredő erő. Ez a legfontosabb és legörömtelibb fejleménye a kilencvenes évek végén elindult univerzum folytatásának. A többi: sok önreflexió, az eddigi Mátrix-filmektúl elütő hangvétel, egyértelmű kijelölése a Mátrix 5. felé vezető útnak, és az eddigiekhez képest kevésbé akciódús vizualitás.
A legfontosabb kérdés az, hogyan és miért is folytatódik a történet? A moziban a vetítésre több olyan néző is beült, akiken látszott, hogy az első rész bemutatója évében még nem is születtek meg. Nekik vajon mi jött át később az 1990-es évek végén jelentkező valóság-nem valóság filmes paranoiájából, mennyire tudták értékelni az akkoriban eredetinek és szenzációsnak tűnő bullet time technológiát?
Mindenesetre talán a harmadik rész óta eltelt 18 esztendő átugrására az első fél óra egy nosztalgikus kísérletet tesz. Ebben a trilógiától szokatlanul önirónikus felhangokkal kezdődik megint a jól ismert sztori – de azután megtorpan, és szerencsére más irányt vesz. Ebből egy olyan feltámadás lesz, amely a trilógia második és harmadik részében megismert mátrix természetéből indul ki. A középpontban a saját buborékvilágába szorult Neo és Trinity bimbózó kapcsolata áll, de a virtuális panoptikum csakhamar kibővül az odaátról érkező csapattal, hogy egy minden eddiginél veszélyesebb küldetést hajtsanak végre.
A tét kezdetben sokkal kisebb, mint a trilógiában. Éppen ezért dinamikusan, de a nézőt kevésbé bevonva zajlanak a cselekmények, üresjárat nincs, kapunk viszont filozofálgatásokat az emlék, a fikció, a valóság viszonyáról. A rendező egy ponton azt is kimondatja a történet egyik régi-új szereplőjével, hogy nincsenek is új történetek – szokatlan őszinteség ez egy épp a legendás trilógiát feltámasztani akaró filmtől. Egyáltalán, el lehet felejteni a trilógia disztópikus, sötét, végzetes levegőjét: a Feltámadások atmoszférájában a játékosság, a fény, a már-már komikus apró gesztusoknak is helye van. Egy ponton félő volt, hogy egész egyszerűen paródiába megy át a film, de Wachowsky megzabolázta magát, miután a Warner Brothersnek kiszólt a film elején.
Ez a Mátrix nem az a Mátrix. Kevés kungfut kapunk, és az utolsó akciójelenet kivételével semmmi olyat nem látunk, amelyet előtte már ne láttunk volna más filmekben. Éppen ezért a vizualitás nem az az elképesztő CGI-orgia, mint az előző részekben, viszont a valóságban élő emberek, Zion (soha nem fogom megszokni ezt az anglicizmust, ez magyarul Sion!) lakosai másféle körülmények közt laknak, mint akkoriban, amikor abbahagytuk a történetet. Ez a jövőbeli világ az, amely a legérdekesebb, és itt a posztkiberpunkos, sötét jövőképet végleg magunk mögött hagyjuk, letisztultabb science fiction felé vezet az út. Ebben van a folytatás lehetősége: a régi visszatérőkkel felsejlik a következő epizód.
Mégis, milyen film lett a Mátrix: Feltámadások? Kicsit nosztalgikus, ironikusabb, filozófiájában inkább a popkultúra és a befogadó viszonyán töpreng, semmint a peszeudovilágon. Az első rész feszessége, építkezése helyett lazán bánt szinte mindennel a rendező. A színészek is alapjáraton mozognak, és a karakterek is a megszokott szubkultúrás jegyeket viselik: színes haj, feszes ruha, tetkók, furcsa nevek. Keenu Reeves a lelassult John Wicket hozza, Trinity pedig eltiffanysodott.
A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy tulajdonképpen egy szerelmi történetet kapunk, ahol a két felet szó szerint egy világ választja el egymástól. Ha minden réteget lehántunk, és csak az üzenetre koncentrálunk, akkor kb. „a szerelem mindent legyőz, még a Mátrixot is” jellegű közhely jön át. Ezt viszont egy kifejezetten pörgős, újszerű Mátrix-hangulatba becsomagolva kapjuk meg. A magát transzneműként definiáló Lana Wachowsky ugyanis a lehető legkonzervatívabb témát megpengető filmet rendezett. Ebben a bináris férfi-nő kapcsolat körül forog minden: ez a pár együtt minden elérhet, kéz a kézben számukra minden lehetséges, átvitt és szó szerinti jelentésben. Ez a Mátrix inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat.
Akik hozzám hasonlóan kivárják a stáblista percekig tartó vonulását, a legvégén még egy fricskát kapnak.
Mondom: a Mátrix negyedik része nagyon más, mint az eddigiek. Mint egy régi ismerős, akivel összefutva emlékszünk ugyan az egykori közös kalandokra, de aki egyszerre ráncosabb, bölcsebb és egyszerűbb is lett az idők folyamán. Megenyhült, és már nem tör össze a parkban padokat, nem meszeli rózsaszínre a buszokat, nem köt bele a járókelőkbe, hogy önnön okosságával traktálja őket, viszont eredeti viccei vannak, és még érdemes rá figyelni.
Vagyis mivel a film nem fan service, nem újrajátszás, nem egy túlerőltetett folytatás, hanem játékosabban földhözragadtabb, ezért kellemes meglepetés, és épp ezért szeretni is tudtam. A tanulságot pedig már 2001-ben sejtettük: a Mátrixból igazából csak egy jó film készült, olyan nagyot egy folytatás se fog ütni.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
