Azt tudom, hogy mire fogunk még évtizedek múlva is visszaemlékezni Az ötödik elemből. Luc Besson monstre sci-fijét viszont a moziból kilépve villámgyorsan elfelejtjük.
Ez egy szomorú hír. A valaha készült legdrágább európai film, a nem összecsapva, hanem évek alatt csiszolódó forgatókönyv, a grandiúzus látvány dacára gyászba szorul az ember szíve: elvesztettük Luc Bessont, az egyedi hangú kismestert. Azt az írót, aki két hét alatt írta meg a Leon, a profi fantasztikus forgatókönyvét.
Hogyan történt mindez? Hogy jutottunk ide?
A film első fél órája gyönyörű, a bevezető percek lucbessonosan humorosak és fenséget árasztanak, de azután az úgynevezett cselekmény, amelyben úgynevezett kalandok esnek meg két hősünkkel, megfojtja a filmet, ami lassan szuszogva leheli ki lelkét (ld. Jabba). A történet, mint annyiszor már, a mindent elpusztító, cinikus és könyörtelen reálpolitika és a romlatlan nomádlét ellentétét festi elénk. A kozmikus háttér előtt azonban üres dialógusok és kezdő színitanodások ripacskodnak, a film nem képes arra, hogy rokonszenvet keltsen a konfliktus vagy – mon dieu! – a főszereplők iránt. Érzésem szerint elsősorban ezen bukik meg a film. Besson eddigi filmjeiben, még a gyengébbekben is biztos kézzel választotta ki a hőseit megformáló színészeket. Jean Reno, Bruce Willis, Jason Statham vagy Liam Neeson tökéletesen beleillettek a szerepbe. A Valerian címszereplője (Dane DeHaan) ezzel szemben egy kisfiú. Hiába mondja el, hogy mekkora katona, hogy milyen hős, nőket meghordító alfahím, kiröhögni való az álkeménysége, ő csak egy riadt gyerek, aki eltévedt Disneylandban, de nagyokat mond, mert így látta az igazi hősöktől az igazi akciófilmekben.
A vele bohóckodó Cara Delevigne csak egy elkényeztetett, brit Instagirl, aki minimális vonzerővel sem rendelkezik, és erről nem a vásznon óriásivá növő szemöldöke tehet. Ugye emlékszünk még, milyen egy bessoni női hős? Titokzatos, erős, de ugyanakkor kételkedik magában és küldetésében; vezet, de megerősítést vár. Itt nincs ilyenről szó. Ráadásul nincs semmi kémia a két “színész” között, nehéz őket szerelmespárnak látni.
A látvány lehengerlő és káprázatos. Megkockáztatom, hogy ilyen minőségű art direkciót ritkán láttam – legjobb példája ennek a Rihannás táncjelenet, a helyiség minden pixelje stílusos és hangulatos. De ez édeskevés. Az a baj a CGI-re alapozott világteremtéssel, hogy minden film ugyanolyan látványúvá válik: mintha egy csiricsáré, kissé sötét, szuperszínes világba csöppennénk – holott a jó rendezés egyik eleme a fényképezés, játék a beállításokkal, a kamera mozgásával, a vágásokkal, a fénnyel és az árnyékkal. Ezt nem pótolja az ezresével bekötött munkaállomás és a megfizethető számítógépes grafikusokkal megtöltött szoba sem. Az ezer bolygó városa ráadásul nem lett túl egzotikus, sem váratlanul kinéző, a felvillantott sokszínűség a film nagy részében rejtve marad előlünk.
A hírek szerint Luc Besson már dolgozik a második és a harmadik rész forgatókönyvén is, de a mene tekel már ott van a falon: a mester halott. Bessont lenyelte, ami ellen egész munkásságával küzdött. A legdrágább európai filmből a legátlagosabb hollywoodi szuperprodukció lett.
Béke poraira.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Nekem tetszett.
SFInsidernek sajnos igaza van.