Négyszeresen is izgalmas Csányi Vilmos legújabb kötete.

Mindenekelőtt azért, mert Csányi ezerarcú író, olyan, aki otthon érzi magát a szakcikktől kezdve az népszerű tudományon és a szépirodalmon át a fantasztikumig. Nem az a kérdés hát, hogy meg tud-e írni egy scifi (kis)regényt, hanem hogy hogyan tudja megírni azt. Látszólag hasonló arányban kéne keverni a tudományt a mesélni tudással, mint  az ismeretterjesztő irodalomnál, mégis, a scifi új terep mind az írónak, mind a kiadónak. Ráadásul pont egy olyan témát választott, amivel sokan, sokszor, sokféleképpen próbálkoztak – az olvasó önkéntelenül az íróra figyel, ő vajon hogy oldja meg?

Másodsorban azért, mert ha mindenképpen be kéne valahová sorolni az írást, leginkább azt mondanánk rá: hitvallás. Hiszen nem teljesen hagyományos scifit kapunk: a tudomány nem háttér egy kalandtörténethez, a cselekmények nem azt szolgálják, hogy elgondolkozzunk egy tudományos enigmán. Csányi tényként kezeli: márpedig eljön a szuperintelligencia kora, és nagyon reméli, hogy az emberiség túléli ezt a kort. És mivel az „igazán fontos kérdésekről csak mesélni lehet”, ezért leírja a folyamatot úgy, hogy a vége happy end legyen. Majd reménykedik. A jövőért aggódó humanista sorait olvassuk, olyan sorokat, amelyekről a kitűzött cél miatt lenyestek minden nélkülözhető mellékszálat.

A szándék érthető, de ezt sokszor maga a science fiction sínyli meg. Ez leginkább abban a pár sorban tetten érhető, amikor a vallásos ember feltöltött tudata szembenéz saját vallásosságával. Csak ez az epizód önmagában megtöltött volna egy vaskos könyvet, az viszont, hogy egy magasabb intelligenciájú lény egyik napról a másikra mérlegel, meghozza a döntést és pont, hiába kacsint össze az olvasó személyes preferenciáival, túl olcsó megoldás.

őottbent

Harmadsorban pedig maga a témája miatt: mind a mesterséges intelligencia, mind a gépbe ültetett tudat olyan régi toposza a science fictionnak, hogy egy mai regényben szinte észre sem vesszük – legtöbbször az első pár oldalon túlesünk rajta, hogy utána már csak kis színes háttérelemként kerüljön újból elő.  Mindkét ág számítástechnika-dús, ezért volt különösen érdekes egy olyan kutató szemszögéből olvasni róla, aki a biológia egyik olyan ágát műveli, ahol talán még a legkevésbé érezhető a számítástechnika térhódítása. Ezért van az, hogy miközben világunkban magáncégek milliárdokat ölnek a mesterséges intelligenciák fejlesztésébe, a másik ágon meg úgy tűnik, legalább egy egyszerűbb idegrendszert nemsokára sikerül „életre kelteni” odabent, Csányi elegánsan kikerüli mindkét szálat, és ott remekel, ahol otthonosan mozog, és például az evolúcióról kezd beszélni. Szándékosan-e vagy sem, így sikerül elkerülni, hogy egy zanzásított Superintelligence-t kapjunk.

És legvégül pedig azért izgalmas a könyv, mert mintha az egész regény egy emulált valóságban készült volna. Igen, van egy magyar kutatónk Veszprémből, de a város csak egy egyszerű modell: ahogy pénz áll a házhoz, szereplőnk úgy költözik egy helyesincs „jobb környékre”, majd szőrén-szárán eltűnik a történetből. Nem várhatunk el hivatkozási listát egy regénytől, de beszédes, hogy egyetlen scifi-cím merül fel, és az a lassan hatvan éves Város és a csillagok. A szereplőkből éppen csak annyi van, és éppencsak annyira valóságosak, amennyi és amennyire egy Simsben eljátszott kamaradarabhoz kell. Maga a szóhasználat is alternatív valóságot sejtet: a számítógép leggyakrabban kompjúter, a tudatfeltöltést valamiért mindenki angolul, uploadnak hívja, és egy szmájlit el kell magyarázni. Betévedés a zsánerbe, vagy szándékos fricska? Lehetetlen eldönteni.

Nem tudom, hogy valaha valósággá lesz-e a tudatfeltöltés, vagy kiderül-e, hogy már most egy szimulákrumban csücsülünk. Ha igen, akkor az Ő ott bent egy olyan program a programban, amit egyszer érdemes lefuttatnunk.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. acélpatkány szerint:

    „Betévedés a zsánerbe, vagy szándékos fricska? Lehetetlen eldönteni.”

    Ha abból indulok ki, hogy mennyire fájdalmas a szöveg, szerintem elég egyszerűen eldönthető. Ebben a könyvben annyi blődség van, hogy minden oldalra jut belőle három, és nem a sci-fi ötletre gondolok. Szörnyű stílus, borzasztó szereplők, mindenki teljes mértékben értelmetlenül cselekszik, a „szuperintelligenciánk” olyan nagyképű, hogy csoda, hogy kifér egy monitorra, az emberi kapcsolatok kezelése egyszerűen csak fáj (a pszichológusnő körüli eseményektől falnak mentem).
    Azt meg ne akarja már nekem senki bemesélni, hogy ötven év múlva mindenki úgy fog viselkedni, mintha a kilencvenes években élnénk, amikor még csak éppen beszivárgott a számítástechnika a mindennapokba…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon