Ha egy kicsit marveltalanítanánk filmnézési szokásainkat, akkor ennek legjobb terepe a független, kis költségvetésű sci-fik világa. Vagy egész egyszerűen váltsunk országot, és nézzük meg, milyen érdekességek várnak ránk, ha a MADE IN felirat mögött nem az USA olvasható.
Érdeklődésem tárgya ezúttal egy kétéves brit sci-fi, a moziforgalmazásig el nem jutó A gép. A 36 éves walesi rendező, Caradog James első egész estés filmje kevesebb mint 1 millió fontból készült. (Összehasonlításképp: a mai árfolyamon ez valamivel kevesebb, mint 441 millió forintot jelent; ennél több állami támogatást kap például A martfűi rém című készülő magyar film. De ha már zsánerszerű hazai filmmel mérjük össze, a Fehér Isten 670 milliós összbüdzséjéhez képest is olcsóbb sci-firől beszélhetünk.)
A közeljövőben játszódó film világában a Nyugat (azon belül is most a brit kormány) háborúban áll Kínával. A valószínűleg Terminátoron nevelkedett Védelmi Mnisztérium bürökratái most végre szeretnék eldönteni a háborút: olyan robotokat akarnak kifejleszteni, amelyek intelligensek és legyőzhetetlenek. Ebben a törekvésben kulcsszerephez jut Vincent McCarthy, aki a háború friss, agysérült veteránjait próbálja agysebészeti beavatkozásokkal, klasszikus implantátumokkal felgyógyítani. Azonban valami nem jó: a félfejű katonák mintha elvesztenék emberi mivoltukat, megvadulnak, ráadásul sokan közülük az elveszett beszédképességük helyére egyfajta telepata képességet fejlesztenének.
A projecthez felveszi a fiatal, ragyogó képességű kutatónőt, Avát, akinek az agyát is feltérképezi, hogy a mesterségesintelligencia-kutatásuk sikeres legyen. Ava lázadó, kíváncsi alkat, és nem hagyja nyugodni a sejtése, hogy rosszul bánnak a sérült katonákkal. Hiába Vincent figyelmeztető szava, olyan anyagokba néz bele, amelyekbe nem kellene. Emiatt Thomson, a főnökük kínai ügynökökkel megöleti a nőt. Vincent maga alatt van, de jó kutatóként elhatározza, hogy a rosszból is jót hoz ki: a nő tudatát tölti fel egy újfajta robotba, amit csak A gépnek nevez.
Vincent személyes tragédiája, hogy egyedül neveli kislányát, aki egy igen ritka genetikai alapú neurológiai betegségben, a Rett-szindrómában szenved. A film végkifejletében minden összeáll: kislánya sorsa, az új, emberi vonásokat mutató robot, aki nem akar embert ölni.
A film történetében visszaköszön jó pár alkotás, elég csak a Robotzsarura gondolnunk. A gép azért jól sikerült film, mert a sci-fik első aranykorából, a nyolcvanas évekből hoz vissza valami nagyon fontosat. Ez pedig az atmoszféra: szinte az egész film a fojtogató levegőjű földalatti bázison játszódik. A fények tökéletesen visszaadják azt a bizonytalanságot, amelyben a jövőbeli britek élnek. A színészek játszanak, jól hozzák a szerepeket, Ava néha kicsit túlspilázza, de még élvezhető marad a szerepe. A legjobb az egészben a film ritmusa. A mostani science fiction szuperprodukciókkal az a baj, hogy látványos csinnadratták, és bár olyat is jól esik néha nézni, elfelejtik, hogy a zsáner alapvetően a gondolkodásról szól. A jó rendező feldobja a témát és mi hozzátehetjük a magunkét – továbbgondoljuk, eszünkbe jut, rezonálunk rá. A gép nem mászik az arcunkba a trükkökkel, hanem engedi, hogy ez a nyomasztó, de realisztikus világ bekússzon a bőrünk alá.
Triviális dologgal foglalkozik (mi teszi az embert emberré), de azt ügyesen, szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi. Pont ebben áll a kreativitása: hogy annyira más, mint amit mostanában feltálalnak nekünk.
(És mindezt 1 millió fontból, ne feledjük.)
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>