A képregény-adaptációk korát éljük a filmvásznon éppúgy, mint a televízióban. Egymás után jönnek ki a sorozatok, amelyek valamelyik nagy képregénykiadó munkáira épülnek: A zöld íjász, a Flash, a Daredevil, a Supergirl, a SHIELD ügynökei, az Agent Carter, a Walking Dead, és még sorolhatnánk.
Bevallom, eddig nem nagyon foglalkoztam ezekkel, de már magam sem tudom, hogy miért. Gyerekkoromban én is néztem a Lois és Clark című sorozatot, és rémlik, hogy az X-Men és a Batman rajzfilmekből is láttam valamennyit, az egyéb mozifilmekről nem is beszélve. Az új sorozatok azonban kimaradtak eddig a látókörömből.
Aztán megnéztem a The Flash első részét. Majd a másodikat. És a harmadikat.
Adott egy átlagos srác, Barry Allen, akinek gyerekkorában megölték az édesanyját, Nora Allent, emiatt pedig börtönbe csukták az édesapját. Barry gyámja a család egyik barátja, Joe West lesz, aki nyomozóként dolgozik Central City rendőrségén, és nem mellesleg az ő lánya Barry szívszerelme, Iris West is. Ezzel a múlttal nem meglepő, hogy Barryből bűnügyi szakértő válik – minél közelebb van a tűzhöz, annál biztosabban derítheti ki, hogy ki felelős az édesanyja haláláért.
Barry életében aztán minden megváltozik, amikor (spoiler!) a STAR Labs által a város közepében épített részecskegyorsító felrobban. A keletkező viharfelhőből villám csap Barrybe, aki csak kilenchónapnyi kóma után ébred fel – szuperképességekkel, azaz lenyűgöző sebességgel és gyors regenerációval. Ő lesz a Flash, Central City jelmezes hőse, akit a STAR Labs háromfős csapata segít: Cisco Ramon, Harrison Wells és Caitlin Snow. Az ő feladatuk, hogy segítsék Barryt a képességeiben rejlő lehetőségek kiaknázásában, és mindeközben megtalálják a robbanásban még érintett, úgynevezett „metahumánokat”. A történeten viszont átível az első részben megkezdett szál: mi történt azon a végzetes éjszakán, amikor Nora Allen meghalt?
A The Flash azért is jó sorozat, mert a szerzők betartják az ígéreteiket. Választ kapunk a feltett kérdésekre, ezzel egyetemben újabb kérdések is felmerülnek, amelyek továbbviszik a történetet és tovább tágítják az univerzumot. Ezek mellett pedig annyi rejtett poénnal van tele a sorozat, hogy felsorolni is alig lehet őket. Látszik, hogy a szerzők imádják az eredeti képregényeket, mert az epizódokban rengeteg „easter egget” rejtenek el. Tény, hogy el is térnek az eredeti történetektől, ami egy adaptációnál elkerülhetetlen, a végeredmény viszont zseniális és addiktív. Nem véletlen, hogy az egyes epizódok után szinte már másnap rengeteg új videó jelenik meg a Youtube-on, amelyekben azt találgatják, mi fog még történni. Lesz-e Killer Frost? Lesz-e Vibe? Lesz-e multiverzum? És Zöld Lámpás?
Azt hiszem, a The Flash sikere könnyedségében és vidámságában áll – erre pedig a sok sötét, komor, nyugtalanító sorozat között nagy szükség van. A könnyedebb hangvétel viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerzők nem veszik elég komolyan a munkájukat, és hogy fércmunkáról van szó. A nemrég levetített évadzáróban ugyanis olyan döbbenetes érzelmi mélységekbe merültek a készítők, amelyhez hasonlót nagyon rég nem láttam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy tehetséges színészeket válogattak a szerepekre – Grant Gustin, Tom Cavanagh, Jesse L. Martin, Danielle Panabaker, Carlos Valdes mind-mind telitalálatok voltak.
Ez a történet sem tökéletes, de elvétve lehet csak hibákat találni benne, és míg a készítők bizonyos koncepciókat nem fejtenek ki részletesen, a rajongói fórumok, vagy a korábban említett videók általában adnak némi magyarázatot ezekre. A második évadra beharangozott karakterek, és az azokban rejlő lehetőségek pedig egyszerűen fantasztikusak.
Ha valakinek meg kell hozni a kedvét a képregény-adaptációkhoz, akkor érdemes leültetni a The Flash elé. A sorozatot viszont akkor is ajánlott elkezdenünk, ha csak jól szeretnénk szórakozni, és egy kis vidámságra, energiára van szükségünk. Több mint valószínű, hogy mire észbe kapunk, addigra hajnali kettő lesz, de meg akarunk majd nézni csak még egy részt…
Hozzászólások
[Sarpatki további írásai]
