Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Méghozzá igen varázslatos erdő.
A világ többi szeletkéjében is bőven van varázslat és csoda, ezt a két külországi varázsló, Unciel és Kereng élet- és egyéb történetei épp elég világosan megmutatják, de Vadág mégis roppant különleges. Itt élnek a mesék, elevenek, valóra válnak, és saját, kiszámíthatatlan, de megkerülhetetlen szabályaik szerint próbálják rendbe tenni mindenki szívét, azaz mindenkit elvezetni saját magához. Márpedig ez nyilván roppant nehéz feladat; az ember többnyire épp saját magához nem akar eljutni, mert az mindenféle kellemetlenséggel jár. Egyrészt fáj, másrészt megmutatja, hogy nem lehet csak úgy, vadbarom módjára létezni jobbra-balra, hanem a tetteinknek következményei vannak, felelősséggel tartozunk értük és magunkért, és persze másokért is, ha már szeretjük őket.
A két férfi főszereplőnek, Ronan hercegnek és Kerengnek ezt kell megtanulnia, és látszik, hogy annak ellenére rettenetes folyamat, hogy alapvetően mindketten kedvelhető fickók. Még szeretni is tudnak a maguk módján – épp csak Ronant annyira megkeserítette a gyász, hogy egy ponton inkább minden érzelemről lemond, csak a fájdalomtól szabadulhasson, Kereng pedig annyira mindent akar, hogy ezért hagyja figyelmen kívül tettei következményét. A női főszereplőnek, Szidónia hercegnőnek mintha kevesebb tanulnivalója volna, még azt sem lehet mondani, hogy neki pedig az aktív cselekvést kéne felfedeznie, mert tulajdonképp egy pillanatig sem tűnik passzív szereplőnek. Nehéz eldönteni, hogy ő tényleg csak egy halandó, akit az erdőnek ki kell teljesítenie, vagy inkább az erdő markáns női vonulatához tartozik, és ő az ősi hármasság harmadik arca a néha asszonnyá változó, csodaszép tűzmadár és a förtelmes, rettenetes, csontkunyhóban élő, emberevő boszorkány mellett.
Ebben a könyvben nem lehet kinevetni vagy félresöpörni az efféle klasszikus szimbólumokat, McKillip túl sokat használ belőlük ahhoz, hogy véletlen, vagy csak ösztön dolga legyen. A hármas istennők általában a szűz-asszony-szüle vonalon mozognak, és mindegyik szerepnek megvan a maga jellegzetessége. A szűz gyakran vadász, mint Artemisz, és bajtársias segítő – Szidónia odaadja az íját a vadonban bolyongó hercegnek anélkül, hogy tudná, hogy a vőlegénye az. Az asszony csábító – és a tűzmadár, a gyönyörűséges nő képét is felöltő, lángoló szenvedély, mindenkit képes megőrjíten az énekével. Termékeny, és fontos szerepet játszik is a tojása, az ékkőként szikrázó tojás, amelyben ott szunnyad a jövendő: Kereng azzal a döntésével lesz teljes, hogy hajlandó lemondani saját magáról is, csak a tojást megóvja. A harmadik aspektus a szüle, a boszorkány – Seber, minden boszorkányok öreganyja, akinél ocsmányabbat elképzelni sem lehetne, de aki tulajdonképp akkor is előrefelé tereli a szereplőket, amikor üldözni tűnik őket. Nem tudom, miért lehet, hogy Szidónia a halandók világához tartozik, míg a másik kettő Vadág ősi varázserejének két arca, de nálam határozottan így áll össze a hármasság.
Érdekes a harmadik férfi „főszereplő”, Juon, az írnok, aki a messze Déciából csak krónikásként kíséri végig a történetet, de azzal, hogy lejegyez, amit csak tud, igen fontos szerepet tölt be. Ő az, aki elsőre és végtelen határozottsággal beleszeret Szidóniába – de mivel a másik két nőt, a tűzasszonyt és a boszorkányt csak a meséken keresztül ismeri meg, és nem tapasztalja meg személyesen az erejüket, ő nem lép túl a szerepén, nem változik meg drasztikusan az események hatására sem. Lehetne azt mondani, hogy a harmadik férfi főhős Unciel, az öreg varázsló, aki már megtanulta Vadág leckéjét, de Uncielt mindig csak kívülről látjuk, sosem lesz nézőpontkarakter.
Figyelembe kell venni, hogy a tűzmadár és a tyúklábú csontkunyhóban lakó boszorkány leginkább szláv meseelem, és ez a történet nem a germán, nem a kelta, de még csak nem is a görög regékből nőtt ki, mint az angolszász fantasy jelentős része. Ha például Tolkienhez hasonlítjuk, nagyon érződik az erdők közti különbség. Vadág nem egy élettelen vadon, egy rontás ülte, vagy téli álomba merült, haldokló, ősi erdő, hanem nagyon is friss és eleven. Minden veszedelme ellenére sem sötét, nem a rémálmok erdeje, hanem a gyógyulásé; tulajdonképp leginkább olyan, mint Lórien, ahol csak az a gonosz, amit maga visz be az ember, és alapvetően ugyanúgy a gyógyítás erdeje. Érdekes egybeesés, hogy Lórien az egyetlen olyan erdő Tolkiennél, amelynek királynője van, és ahol ennek megfelelően erősebbek a női jegyek (még talán Doriath kerülhet elő Melian és Lúthien alatt, de ha Beren történetét nézzük, ott is markáns a gyógyítás vonulata).
Annyiban hasonlít Holdstock erdeire, hogy az erdőben történtek nagyon nyilvánvalóan önmaga megismeréséhez vezet(het)ik el a delikvenst, de jelentős különbség, hogy ez az erdő nem reagál, hanem cselekszik – és nyilván nem olyan kegyetlen, hiszen ez nem sötét tragédiák szövete, hanem egy ragyogó mese. De ha a tónusbeli különbséget egy pillanatra félretesszük, akkor látszik, hogy az erdő egyik esetben sem helyszín, hanem feladat, épp csak Vadágon vannak kifejezetten emberfeletti, a közös emberi tudattalannál is magasabb hatalmak, és hőseink nagy szerencséjére ezek kifejezetten segítőkészek.
És ha már varázslatos erdőkről van szó, legyőzendő feladatokról és a hazavezető útról, én talán itt tévednék el a legszívesebben; mert itt a a veszedelmek közt a szépségnek is megvan a helye, és mert végig ott fénylik, sejlik, vezet a hazajutás ígérete.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>