SFmag

Bevallom egészen őszintén, hogy a Végjátékot nem szerettem. Ender sok volt, egészen egyszerűen sok, és sok volt a kegyetlenkedés, a nyomorúság, a bánat, sok volt, ahogy az emberek használták egymást, és hogy egyszerűen olyan „jutalom” úgysem várhatta őket a végén, amiért megérte volna széttrancsírozni egy alapvetően jóravaló kisgyerek pszichéjét (bár legalább a Stephenson féle Gyémántkor egész vonulatait helyezte új megvilágításba a regény; így jár, aki későn pótolja a kötelezőket, és az eredetinél előbb látja a homázst). Az emberiség túlélése? Ugyan, az nem jutalom, az cél; és összességében milyen szomorú, hogy csak így képzelhető el.

A Holtak Szószólójába kicsit félve vágtam bele. Orson Scott Card csupasz stílusa nem könnyítette meg a dolgot, nála tényleg a történéseknek kell húznia az olvasót, mert a szöveg maga nem fogja, és bár elég eseménydúsan indít a regény, azért kell hozzá idő, amíg a cselekmény úgy önmagában elkapja az embert. Mert szögezzük le: Card nem ír szépen, legalábbis ebben a sorozatban nem. Persze annak az abszolút kopár és dísztelen szövegnek is megvan a maga esztétikája, és tulajdonképp még illik is a történet helyszínéül szolgáló bolygó sivár ökoszisztémájához – de semmiképp sem úgy szép, ahogy a legtöbb ember szépnek gondol egy szöveget. Ritkásak a jelzők, kevesebb leírást talán csak Scalzi használ (nála kevesebbet pedig senki), és Card még a találékony hallgatás adta költőiséggel sem él. Ez önmagában nem baj, engem legalábbis többnyire nem szokott zavarni, de akadt, aki az aktuális magyar fordításban ezt fájlalta a legjobban. Viszont épp a szöveg egyszerűsége miatt érdemes akár középhaladóként is megpróbálkozni angolul a könyvvel: olvasható, eseménydús, a szókincse is befogadható.

A történet maga voltaképpen egy nagyon ötletes és szépen kivitelezett science fiction tanmese arról, hogy mi az emberi és mi az idegen. Sci-fi rajongóknak már csak a pequeninók különös kultúrája és biológiája miatt is érdemes elolvasni, de ez remélhetőleg senkit nem téveszt meg. Ahogy a Végjátékban a hangyok, úgy itt a malackák is csak arra szolgálnak, hogy azt mutassák be, nincs idegen, vagy ha mégis van, ha mégis létezik a megérthetetlen és felfoghatatlan gonosz, akkor épp az ember az.

Háromezer évvel a Végjáték eseményei után járunk, de Ender még mindig viszonylag fiatal férfi, mert a háromezer év túlnyomó részét fénysebességhez közeli utazásokkal töltötte. Egyik bolygóról a másikra járt, mint a holtak egyik szószólója, hogy meglássa és elmondja az igazságot, a holtak igazságát. Senki még csak nem is sejti, hogy ő lenne Ender, a Fajirtó, vagy hogy ő lenne az eredeti Holtak Szószólója, vagy hogy ez a két személy egyáltalán egy lehetne. A nővérével, Valentine-nel utaznak, utaznak vég nélkül, sehol sem telepednek le: lehet, hogy a világ hatszor átalakult közben, és az emberiség benépesítette a galaxist, de ők még nem gyógyultak meg.

De ez a könyv a gyógyulás könyve.

Igaz, a gyógyulás iszonyú fájdalmas folyamat lehet Card szerint, és nem is megy anélkül, hogy páran ne halnának bele még jó előre. A mellékszereplők egy része bizony úgy járt, hogy el kellett halálozniuk abból a nyers dramaturgiai szükségletből, hogy az Ender tükréül szolgáló Novinhát is kellően véres cafatokra szaggassa az élet, és bár kevesebb nem lett volna elég, hogy valaki a Fajirtóval egy súlycsoportba kerüljön, nem szeretem, amikor ennyire csak a főszereplők lelkét csiszatoló hatásokként jelennek meg emberek. Ez a Végjátékban is idegesített, és itt is bosszant, mert számomra elvesz a könyv fő üzenetéből, ami Ender mélységes humanizmusa. Hogy lehet egyszerre teljességében látni és elfogadni, és mégis ennyire csak tereptárgyként kezelni szereplőket?

És hát Ender olykor már túlzás. Sok, hogy mennyire a tenyérbemászó képmutatásig megért mindenkit, és bár ettől én rögtön nagyon könnyen azonosultam vele, gyanítom, az olvasók egy részének ez inkább volt taszító, mint lenyűgöző. Enderrel probléma, hogy mintha Card nem döntötte volna el, Megváltót akar belőle csinálni, mert ahhoz túl esendő, vagy egyszerű embert, amihez meg, lássuk be, túlságosan is kivételes. A többi szereplő emberközelibb, és az kifejezetten tetszett, hogy az elején még bigott idiótának tűnő szereplőkről (például Peregrino püspök) is kiderül a végére, hogy tulajdonképp a maguk módján szerethetők és kifejezetten bölcsek.

Bár a Végátékohoz hasonlóan Ender még itt is sok, ezúttal a kegyetlenkedés, a nyomorúság és a bánat már nem olyan taszító. Vagy ha az is, Cardnak sikerült olyan jutalmat rejtenie a végére, amiért megérte ennyire megkínozni a szereplőit. És bevallom egészen őszintén, bár tudom, hogy van még két része a sorozatnak, szerintem ez lett volna a tökéletes pont arra, hogy a történet olvasók nélkül folyjon tovább. Mert a teljes lezárásnál sokkal fontosabbat ad: reményt.

Hozzászólások

hozzászólás