SFmag

Élt egy író, annyira távol tőlünk, amennyire csak az egyesült államokbeli Portland messzire lehet Magyarországtól. Ez az író most még távolabb került tőlünk, és most itt nem csak a magyar, az őt kevésbé ismerő olvasókra gondolok.

A hír szikár: alig néhány nappal 50. születésnapja előtt Jay Lake sci-fi író meghalt.

Akik rendszeresen olvasták blogját, vele együtt utazták végig a vastagbélrákban szenvedő férfi szenvedésének, gyógyulásának majd végső visszaesésének stációit. Közben megcsodálhattuk humánumát, humorát, belső vívódásait, véleményét a világról. Ez az ember közösséget teremtett betegségével, és megmutatta a science fiction (fantasztikus zsáner) olvasóközösség hihetetlen szereteté, összetartozását. Ennyi virtuális ölelést, pozitív gondolatot és imát egy sci-fi író sem kapott még. Együtt drukkoltunk neki, izgultunk Jayjel, és reménykedtünk abban, hogy az elkerülhetetlen elkerülhető. Aggódtunk érte, mint egy távolba szakadt, de számunkra nagyon kedves családtagért.

Ez nem új keletű. Ami talán leginkább megkülönbözteti a zsánerirodalmat a mainstreamtől, az az olvasók egymáshoz és szerzőikhez való viszonya. Igen, képesek vagyunk összeveszni olyan csacskaságokon, hogy vajon a Star Wars sci-fi-e, véget nem érő vitákba bocsátkozunk műveket és áramlatokat illetően. (Hé, trekkeres vagy vagy starwarsos?) De van valami, ami összekovácsol minket, és ez maga a zsáner szeretete. (Itt, Magyarországon ez az egész nehezebben megtapasztalható, részben a mentalitás, részben az olvasók hiánya miatt.) Már a kezdet kezdetén, az Amazing Stories 1926-os elindulása után látta a sci-fi marketing-keresztapja, Hugo Gernsback, hogy itt az emberek nemcsak műveket keresnek, de egymás társaságát is. Tematika és közösség született akkor. A sci-fi zártkörű klub, szubkultúra és kívülállók által néha nehezen érthető rajongás egyszerre, ahogy azt a Galaxy Quest című film is bemutatta.

Ez nyilvánult meg az Oregon állambeli író esetében is. Jay Lake karinthys betegségbeszámolója (a blog ugye weblogot, vagyis webes naplót jelent) talán híresebbé tette őt, mint művei. Életében rengeteg elbeszélése jelent meg, több regényt is publikált, szerkesztett, és élete alkonyán a két legrangosabb science fiction irodalmi díjra is jelölték.

(via John O’Halloran/Facebook)

A kinti science fiction társaságban jól ismert volt harsány életszeretete, még harsányabb, rikítóan színes ingei miatt, amelyektől semmi pénzért nem vált volna meg. Szerették őt, mert jó volt vele együtt lenni, vidám fickónak ismerték. Gondolkodó ember volt, aki ragaszkodott ateista meggyőződéséhez, de konzervatív barátokkal is szóba állt, sőt, idézett is tőlük. A másként gondolkodókhoz nem lekezelően állt hozzá, még ha az amerikai jobboldalról karakteres véleményét gyakran hangoztatta. Mondjuk ki: soha nem lett volna a Tea Party tiszteletbeli elnöke.

Íróként szívósan, keményen dolgozott, igazából talán most ért volna be úgy, hogy a szélesebb nyilvánosság is elismeri őt. Rajta igazán nem múlt.

Egy nappal a halála előtt a Facebookon elterjedt a hír, hogy már meghalt. (Nagy bánatunkra az a mondás, hogy akinek a halálhírét keltik, az sokáig él, az ő esetében nem bizonyult igaznak.) Elképesztő volt látni, ahogy az emlékezések elöntötték a newsfeedet, ahogy a közös képek és a néhány érzelmes, személyes sor egyre közelebb hozta az írót. Még aki csak egyszer futott vele össze, az is szükségét érezze, hogy kifejezze szeretetét.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a sci-fi rajongótábora több mint egy közösség, az egy törzs. Most tanúi lehettünk, ahogy a törzs saját halottjának tekint egy nem mindennapi írót. A törzs előtte már támogatta, hogy régi nagy álmát valóra váltva lányával Új-Zélandra utazhasson. A törzs pénzt gyűjtött számára, hogy spéci diagnosztikával csodát tegyenek rajta avatott kezek.

Jay Lake élettörténetében pontosan ez az összefogás a katarzis, nagy-nagy adag szomorúsággal vegyítve.

Hozzászólások

hozzászólás