Mark Helprintől a Téli mese után az ember nem vár szokványos mesefeldogozást, de a Hattyúk tava trilógia még annál is különösebb volt, mint képzelné. Szürrealitását nem csupán a benne szerepeltetett elemektől kapta, hanem attól is, hogy úgy olvastatja magát, mint egy meséből írt realista történet, amelyet aztán egy újabb szűrőn átpréselve ismét gyönyörű nyelvezetű mesévé változtattak, de az új értelmezésbe magával hozta a felnőtt változat kegyetlenségét, kiábrándultságát és sötétségét.
A Kingdom Far and Clear három történetet tartalmaz, amelyek együtt alkotnak egészet, a visszatérő motívumok így rajzolódnak ki igazán és teszik hátborzongatóvá, egyszersmind felemelővé a trilógiát.
A Swan Lake a klasszikus Hattyúk tava történetet követi, amelyet egy öregember mesél el egy kislánynak a hegyek között, ám túl azon, hogy eltűnik belőle a mágia – Odette nem hattyú, hanem a menekülő Esterhazy herceg árvája, és a hattyúk tava is inkább csak szimbóluma a leánynak –, a folyása is sötétebb és tragikusabb. A varázsló szerepét Von Rothberg, a császár helyett is uralkodó szürke eminenciás veszi át, és nagyon is valóságos, katonákban és befolyásban mérhető fenyegetése kegyetlenebb minden varázslatnál. A történet végén kiderül: a kislány nem más, mint a birodalom örököse, aki maga is árva, egyike a nemzedékeken átívelő mintázat áldozatainak. A szülők mindig elbuknak, a gyerekek pedig addig hordozzák a reményt, míg maguk is szülővé nem válnak.
Von Rothberg, a bitorló több generáción át nyomorgatja a birodalmat, amelynek fővárosa maga a világ, a császári palota pedig olyan hatalmas, hogy tetején futárszolgálat működik, hogy az utasításokat egyik végéből a másikba eljuttassák, több száz péket foglalkoztató pékségekben sül a kenyér, és teljes szolgagenerációk élik le életüket az egyes szárnyakban; mesterséges erdők susognak a hatalmas termekben, és egész iskolák foglalkoznak azzal, hogy a palota térképét megtanítsák a szolgáknak, akiknek álmai csak addig terjednek, hogy egy napon talán saját rabszolgáik lehetnek.
A világ egyszerre ismerős és ismeretlen, kis európai országok összefoltozott egyvelege, amelyben a technika (élelmiszerfeldolgozó gépek, ostromgépek, óraművek) a hagyományos meseelemekkel (prófécia, trónbitorlás, igaz örökös) és grandiózus túlzásokkal ötvöződve különös hangulatot teremt.
A kislány, az örökös, akinek a nevét nem tudjuk meg, hosszú utat tesz meg a városnyi palota gyomrában, mire eljuthat az őt megillető helyre. Találkozik furcsaságokkal is, de leginkább fonákságokkal. A végletekig kontrollált diktatúra szürrealitásba hajló következményei a több száz oldalas, dicsőítő ódákat zengő napilapok, a rabszolgák rabszolgáinak életét tabuk szövik át, és megeshet, hogy a jamszfeldolgozó munkások soha életükben nem találkoztak még az általuk előállított jamszkeményítőt felhasználó cukrászokkal, mivel azok a palota egy másik szárnyában élnek már nemzedékek óta. Míg a nép nyomorog, tombol a dekadencia, a vacsoraasztalokhoz például csak azért rendelnek több tucat kislányt, hogy a hervadás legelső jelére kicseréljék a virágokat.
A furcsa világot Chris van Allsburg (The Polar Express, Jumanji) képei jelenítik meg tökéletes összhangban a szöveggel. A furcsa, kitekert látásmód különösen a második és harmadik történetnél látható, ahol torz arcú emberek állnak az álomszerű háttér előtt.
Mark Helprin, akármilyen borúlátóan ábrázolja is a világát, felcsillantja a reményt is. Az énekek, mesék, az elnyomásban pislákoló hit mindig ad egy szalmaszálat, amit az igaz szívű megragadhat. Boldog vég azonban nincsen. Helprin nagyon jól tudja, hogy minden győzelem után vereség következik, aztán ismét diadal, újra meg újra meg újra, mert a valódi életnek nincsen vége a könyv utolsó lapjain.
Végleges, valódi győzelem a birodalomban sem létezik. A bitorló propagandája, a megfélemlítés eszközei, a gerinctelen pénzeszsák támogatók szorítása a népen erősebbnek bizonyul az őszinteségnél és egyenességnél. Reménytelen mesevilág ez, bizarr és álomszerű epizódokkal, de bármilyen sötét is a történet, bármennyire hiábavalónak tűnik a küzdelem a bitorló hatalmával szemben, mégis azt üzeni, hogy küzdeni kell, bármi áron, és ha a szülők elbuknak, a gyerekek folytatják majd a küzdelmet. S ha ők sem győzhetnek, akkor majd az unokák.
Csak soha ne adják fel.
Hozzászólások
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
