Justina Robson az a brit sci-fi író, akit szinte minden regényével több díjra is jelöltek, de mindig lecsúszott róla. Ez igaz a Natural Historyra is, amelyet Campbell emlékdíjra és BSFA és Philip K. Dick-díjra egyaránt felterjesztettek. A Locus is az ajánlott olvasmányok közé tette.
Az emberiség két részre szakadt: az evolúcióban megrekedt hagyományos Homo sapiensekre és azokra, akiket forma és funkció szerint „gyártottak”: félig biológiai, félig gépi lények ők, akik részben túlhaladták a közönséges embereket, részben a szolgáik – de semmiképp nem egyenrangúak velük.
Amikor Lonestar Voyager Isol, egy csillagközi felderítő a másfél évtizedes magányos út után egy, a könyvben szimplán „Izé” (Stuff) néven emlegetett, minden kívánságot teljesítő anyagra bukkan, valamint egy elhagyott, üres bolygóra, úgy tűnik, az átalakított emberek végre saját hazára lelhetnek. Hogy kié legyen a bolygó és hogy eredeti lakói egészen biztosan nem térnek vissza, azt egy díszpintynek, egy alibiből leküldött felderítőnek kell eldöntenie. Zephyr maga is tudja, hogy a jelentése mit sem számít, mert politikai érdekek döntik el, mi lesz a végeredmény, de nekilát felfedezni a bolygót, amely azonban nem egészen úgy viselkedik, mint azt bárki várná, és hamarosan kiderül, hogy az Izé egyáltalán nem mágikus, jóságos csodaszer…
Sok az egymásnak feszülő ambíció: egyes frakciók szítják, mások elkerülnék a polgárháborút, és az Izé sem marad meg Isol szervezetében. Egy darabja hajtóművé átalakulva Timespan Tatresihez kerül, aki politikai hatalmat remélve szétosztaná minden „gyártott” ember között; egy kis szilánk pedig Corvaxhoz, az űrben élő félig madár, félig ember óriáshoz, aki álmaiban és a „gyártottak” virtuális, közös valóságában, Uluruban közönséges emberi létről és szerelemről álmodik.
Miközben a Naprendszerben a különböző érdekcsoportok versengeni kezdenek a bolygóért és az Izéért, addig a másik naprendszerben Zephyr több mindenre is rájön: nincsen egyedül és semmi nem olyan, mint aminek várta. A bolygó teljesen élettelennek tűnt, mégis felidézte bennem Lem Édenjét az idegenségével. Lem különös élőlényeit pedig voltaképpen a „gyártottak” testesítették meg. Különös gondolat volt, hogy egy emberiséghez tartozó lehet (mert hiszen intelligens, érző lény mindegyik) egy űrhajó, egy több, különálló egységből álló, város méretű terraformáló gépezet, egy bolytudatot alkotó rovarnép, és hogy nem sokkal reménytelenebb egy medúzaformának és egy embernek szerelembe esnie levelezésen keresztül, mint ha ugyanez az ember egy nős ügyvéddel kavarna.
A könyvben voltak remek ötletek és szereplők, de talán mert szakaszosan olvastam, talán mert még hiányzott volna nekem egy kis plusz, nem tudott teljesen elvarázsolni. Egy egészen picivel több kellett volna nekem abból, mit jelent embernek lenni, hogy a végén katarzist okozzon a a döntés, amit a szereplők meghoznak. De talán nem az volt a fő kérdés, hogy mit jelent embernek lenni, és ez csak az én személyes kíváncsiságom. Mert ebben a világban nem a genetikai anyag vagy a hasonló tapasztalás szabja meg, ki az ember – hisz mindenki az, aki azt tudja, mondani: „én vagyok”. Ezt a kérdést ebben a jövőben már megvitatták és túlléptek rajta. Talán a valódi döntés az egyén különállósága és a közösségbe való tartozás között dől el – és ezzel a Natural History számos oldalról foglalkozott.
Érdekes és jól megírt regény volt, és minden esély megvan rá, hogy a pechsorozat egyszer majd véget érjen, és egyszer Robson a számos jelölésből egyet díjra válthasson.
A szerzőről
Justina Robson
Justina Robson 1968-ban született, filozófiát és nyelvészetet tanult. Első regényét, a Silver Screent jelölték az Arthur C. Clarke-díjra és a BSFA díjára, a második, a Mappa Mundi szintén futott a Clarke-díjért. A Natural History világán játszódik a Living Next Door to the God of Love című regénye is, jelenleg a Quantum Gravity sorozat fut tőle a Gollancznál.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
