Michael Crichton a nyolcvanas évek elején-közepén próbálkozott a regény megírásával, de nem sikerült a dolog. Rossz ötletek ásták alá az egyébként ritkán érintett dinoszaurusz-tematika kibontakozását (pedig a Carnosaurus, a Doyle-féle Az elveszett világ, a Harryhausen-éra szörnyfilmjei mellett is érezhető hiány volt), és majdnem az évtized végéig nem is jött össze az áttörés. Amikor viszont 1989-ben mégis elkészült a könyv, az Universal már a megjelenés előtt nekilátott a film előkészületeinek.

Minthogy Crichton nem akarta aukcióra bocsátani a jogokat, több rendezőt is meghallgatott, de Spielberg már biztos választás volt. A rendező lelkesedése, elhivatottsága és a családi blockbusterek birodalmában kivívott egyeduralma egyértelművé tette, hogy ez a projekt jó kezekben lesz. Amire a dinoszauruszos filmeknek szüksége volt, az persze nem csak Spielberg érzékenysége, hanem a mögötte tornyosuló pénzhegyek és a teljes kreatív kontroll is. Hihető és folytonos dinoszaurusz-animációt még soha azelőtt senki nem csinált, így a filmnek amellett, hogy kalandfilmként működnie kellett, szüksége volt technológiai forradalomra is.

Ekkoriban – nem kis mértékben James Cameron filmjeinek köszönhetően – egyedül Stan Winston lehetett az, aki az animatronika úttörőjeként szóba jöhetett: ő vállalta a mechanikus működésű bábok elkészítését. A csapathoz csatlakozott Phil Tippett (go motion), Michael Lantieri (forgatás közbeni effektusok) és Dennis Muren (digitális képösszeállítás). A technikai részleteknél is fontosabb volt Jack Horner jelenléte, aki paleontológusként és dinoszaurusz-szakértőként állította szolgálatba a tudását. A csapat feladata volt biztosítani, hogy a nézők úgy találkozzanak a dinoszauruszokkal, mintha a kamera tényleg élő-lélegző állatokat rögzítene.

Fontos alapja a filmnek a forgatókönyv: David Koepp, Michael Crichton és maga Spielberg is hozzájárult ahhoz, hogy feszes, precíz, de tartalmas film szülessen. Elengedhetetlen volt, hogy hatalmas blokkokat kivágjanak, felcseréljenek a könyvből, hosszas átírások és improvizációk után lett olyan, amilyen: kiváló munka. A forgatókönyv zsenialitása nemcsak abban rejlik, hogy betartja és példátlanul alkalmazza a feszültségépítés Hitchcock óta tökéletesedő szabályait, hanem képes volt minden jelenetet több célra felhasználni: a karakterek árnyalását és az információk adagolását páratlan takarékossággal és hatékonysággal alkalmazzák.

Szükség is volt erre, mert a film megértéséhez szükséges információk és a szereplők száma még így is túlmutat egy két órás film keretén. Azt hiszem, a karakterek összetettségét nem kis mértékben köszönhetjük a kiváló színészek játékának. Nem sztárokról van szó, hanem a szerepükkel igazi kapcsolatot ápoló művészekről: Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum kiváló hármasa bár sok eltérést hoznak az eredeti könyvhöz képest, sokkal egyedibbek, főleg amikor a radikálisan átírt Hammond-karakterrel kerülnek vitába. Richard Attenborough, aki hosszú ideje nem szerepelt (viszont 1982-ben Spielbergtől csente el az Oscar-t legjobb rendezőként legjobb filmjével!), élete legikonikusabb alakítását és karakterét hozza. Lex, Tim és Gennaro átalakulása szintén a szereplők közötti páratlan dinamika érdekében történt, és különösen a két gyermekszínész játéka üdítő és amolyan „spielbergien” érett.

Ez a film ezzel a csapattal együtt messze visz minket a maitól és a megszokottól. A fiktív kontextusban Közép-Amerika, a valóságban Hawaii területein teljesen el vagyunk vágva a mai értelemben vett hétköznapiságtól. A Jurassic Park a terepgyakorlat totális filmje, ahol egyik szereplő sem otthonról indul el, s egyik szereplőt sem látunk hazatérni a film végén. Azért is érdekes a filmnek ez a vonása, mert Spielberg azelőtt mindig az otthon és a család motívumaival erősítette a kalandot: az E.T. és a Harmadik típusú találkozások idegenjei is az otthonunk közelségében jelennek meg, még a legnagyobb kalandorok, mint Indiana Jones és Martin Brody sheriff is mutatkoznak közvetlen családtagjaikkal és otthonukban, Peter Pan egyik otthonból a másikba kerül, majd ismét hazatér, és így tovább. Spielberg filmjei (életmű mennyiségéből adódó esetleges kivételekkel) mindig otthonos filmek voltak.

A Jurassic Park világában azonban a Hammond / Lex és Tim közötti hézagos családi kötődés, valamint a Sattler-Grant-Malcolm trió alig hangsúlyos románckomédiája a legközelebbi, amit otthonosnak nevezhetünk. Minden egyéb kép és esemény elvágott kötelékek szimbólumaiként sorakozik: a saját idejükből elragadott dinoszauruszoktól kezdve a szereplők szigetbeli fogságán át a vadvilágban működésre erőszakolt csúcstechnológiáig minden egy kicsit elmozdult a megszokotthoz képest.

Érdekes ellentét figyelhető meg az örök optimista Hammond és az örök pesszimista Malcolm között már az öltözködésben is: Hammond teljesen fehér, míg Malcom teljesen fekete ruhában jelenik meg. A kettejük civakodása érdekes módon nem mindig (sőt ritkán) vonatkozik a parkkal kapcsolatos aggodalmakra, viszont minden apró interakcióban jelen van. Jó példa erre a jelenet, amikor Hammond magabiztosan közli, hogy tud tervrajzot olvasni, irányítása alatt viszont Dr. Sattler mégis eltéved.

A fő téma tehát: Hammond biztos abban, hogy irányítás alatt tart mindent, miközben minden esemény erre rácáfol, és Malcolm ezt hiába teszi szóvá. Annak ellenére, hogy végül neki lesz igaza, és a rendszer összeomlik, Hammond egészen a film végéig hisz a parkban. A könyvvel ellentétben itt Hammond nem arrogáns, következésképpen nincs is szükség arra, hogy önfejűségének áldozata legyen – Spielberg egy sokkal érzelmesebb végső képet fest John Hammondról: egy rendkívül szomorú öregember, aki saját birodalma romjait is vonakodik elhagyni, és a klasszikusan spielbergi „naplemente felé tartó hazaút” képe is keserédes emiatt.

Akárhogy vizsgáljuk a film esetenkénti tévedéseit, hibáit, logikai buktatóit, ha hátralépünk, nem mutat mást az összkép, mint egy tökéletes moziélményt, amelynek filmnyelvi eszközei, feszültségépítése összehasonlíthatatlan a műfajon belül. Minden jelenetben találhatunk egy-egy vizuális geget (az egyre nagyobb zűrzavarban egyre sárosabb kocsiajtón a logóból ennyi marad végül: UR ASS PARK), maguknak a dinoszauruszoknak is személyisége, mondhatni mini-története van, minden szál, megjegyzés, mozzanat egy másikat erősít, és köt össze dolgokat. Még a végén a képtelen deus ex machinaként berobbanó Tyrannosaurus jelenléte is megrázó, hatásos élmény. Az üvöltésére lehulló szalagcím talán erőltetett, de meglepetésszerűsége és sokrétű szimbolikája miatt felejthetetlen csúcspontja a filmnek.

Én mindhárom részt moziban láttam, és húsz évvel az első rész után most ismét beülhettem rá, hogy megtekinthessem a 3D-s konverziók egyik legsikerültebb újrakiadását. A tűéles kép minden apró részlete csak rávilágít a tényre, mennyire gazdag díszletek támogatják a film hitelességét és témáit; a 3D pedig ámulatba ejtő mélységet kölcsönöz Kauai (és más szigetek) mesés tájainak, és nem utolsósorban a vászonról kikaffantó állkapcsoknak. Dicsőséges, nagyszerű film alapjáraton is, és végre a 3D nem csak egy olcsó fogás: ténylegesen olyan rétegeket tud adni neki, amelyek gazdagítják az alapművet.

Még ha nem is érezzük úgy, hogy a 3D szükséges pozitívum, a filmet moziban nézni teljesen más élmény – az általam még meg sem említett, de nélkülözhetetlen John Williams zenéje alatt (egy mozi hangrendszerével!) az ember hangyányivá zsugorodik, szinte csak emiatt megéri a kétezer forintos jegy. Mindamellett a húsz évvel később is döbbenetes hangkeverés, a hatalmas mélységek és részletek grandiózus díszletei, a biztos tudat, hogy a mozi ajtaján kitámolyogva nem érzünk csalódást… ezek mind azt bizonyítják, hogy érdemes volt újra műsorra tűzni a filmet.

Kötelességből talán, de a pénztáros megkérdezte a fizetés előtt: „azt ugye tudja, hogy ez a régi film?”. Nem volt szívem visszakérdezni: „azt ugye tudja, hogy ehhez képest a műsorlistán minden más hulladék?”. Hát igen. Talán a nosztalgia, talán a világ elmozdulása tehet róla, hogy ilyen cinikus gondolataim vannak, de el sem tudom képzelni, hogy a világ többi szórakoztatófilmes rendezője 1993-ban nem ingatta a fejét ezzel a gondolattal: „Munkanélküliek vagyunk. Kövületek.” Az élet persze utat tör, de a Jurassic Park nagyszerűségét megközelíteni egyelőre közel lehetetlen feladat.

(folyt. köv.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Nihil szerint:

    A film nekem is nagy kedvencem, kíváncsi vagyok, mi a véleményed a folytatásokról…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon