SFmag

– avagy a látszatok között a valóságot kereső ember portréja

Úgy emlékszem, nagyjából a 2000-es évek elején kezdtek begyűrűzni a hazai mainstream kultúrába az addig szubkultúraként létező mangák, animék. A magam részről az InuYasha tévés vetítése idején kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával, utána rendszeresen olvasgattam a manga.hu internetes portálon megjelenő rajongói fordításokat. Lassan kiadók is kezdtek fantáziát látni a hazai megjelenésekben, lett havilap, és rendes mangakötetek is. Az egyik legkorábbi hazai nyomtatott fecske volt az Árnybíró, aminek első kötete 2006-ban látott napvilágot.

A kiadásokból azonban nem lett igazi trend, fellángolás maradt csupán (bár ezen véleményemmel lehet, egyedül leszek), hiszen egy pár év intenzitás után a kiadványok megritkultak, egyes sorozatokat be sem fejeztek (örök fájdalom pl. a Trigun, aminek a Trigaun Maximum c. második sorozata, aminek a címe csak kiadóváltás miatt módosult, de az eredeti történetet folytatta, nem került kiadásra), sőt a DVD-k tematikus aranykorának is leáldozott. Persze, a hazai szubkultúra továbbra is él és virágzik, rendszeresek az események, conok, az általuk született kapcsolatok nagyon is élőek (számos olyan barátom, ismerősöm van, akiket az animéken keresztül ismertem meg). Épp ezért van pikantériája annak, hogy az Árnybíró volt az egyik első hazai nyomtatott megjelenés, hiszen nem mangáról, hanem manhwáról, azaz koreai képregényről van szó.

De térjünk is rá magára a képregényre: egy elbukott keleti országban, Dzsusinban járunk. Főhősünk, Munszu egy árnybíró: hasonlóan a mi Mátyás királyunkhoz, álruhában járja az országot, lecsap a helytartói önkényre és mindenkire, aki megszegi a törvényeket. Útján társául szegődik egy fiatal lány, Csunghjang, aki titokzatos erő birtokában a testőre lesz. Lassan fény derül azonban arra, hogy az ország bukásában és a császár halálában Munszunak nem kis szerepe volt és kiábrándult emberként csak azért él, hogy elpusztítsa azt, aki a pusztítás igazi felelőse. A hosszú vándorlás alatt találkozik régi bajtársaival és sok más emberrel, aki mind veszítettek Dzsusin elestével és törleszteni valójuk van Munszu vagy a titokzatos gonosz, Adzsite felé. Ám ezen a démonok lakta földön senki nem az, mint akinek mutatja magát.

A történet magvát a fenti ismertetés utolsó mondata adja: ebben a világban a legfontosabb a látszat és a valóság közti különbségtétel. Valamennyi szereplő a történet különböző pontján olyan helyzetbe kerül, amikor nem lehet biztos benne, hogy az-e a valóság, amit lát. Erre azonban az egyes szereplők különbözőképpen reagálnak: a legtöbben alávetik magukat a látványnak, de csak a főhős és antagonistája van annak a képességnek a birtokában, hogy a valót lássák szinte minden helyzetben. A két szereplő hasonlósága nagyjából itt véget is ér, hiszen ennek ellenére teljesen eltérő felfogást követnek: míg az árnybíró útja a törvények tiszteletén és a rendben való hiten alapul, addig Adzsite a káoszt, az emberek állati, öntudatlan sorba való visszatérését akarja elérni. Talán ezzel a két fő gondolattal foghatjuk meg leginkább a történet központi szálát, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy bizonyos pontokon úgy tűnhet, a felek pont a fentiekkel ellentétes elveket vallanának.

A konfliktus igazi erejét azonban a résztvevői hite adja. Munszu hitéről az előbb ejtettem pár szót, de valamennyi lényeges szereplő hordoz olyan elveket, amelyekkel megpróbálja pozicionálni magát a központ körül. Ki a családban, ki a szerelemben, ki korábbi barátaiban, ki a harcban, ki a világ megváltásában hisz, de mindenképpen van az életének valamilyen vezérlő elve. Viszont a legtöbbjüket pont a saját belső világa akadályoz meg abban, hogy észrevegye a látszat mögötti valóságot. Még maga a főhős is meginog néha, azonban mindig van valaki, aki ugyan nem könnyen, de visszavezeti a saját útjára.

A történetben éppen emiatt fontos szerepe van az áldozatoknak és a szenvedésnek is: itt a szereplők a harcok és küzdelmek által lépnek előre, kerülnek közelebb a végső céljukhoz, ami sokszor nem más, mint maga a nyugalom. Ahogyan a történet több pontján is megfogalmazzák, ez nem más, mint hogy az ember tiszta szívvel tudjon felnézni a kék égre. De a mű nem idealizál, elismeri azt is, hogy valaki ezt csak halála után nyerheti el, mert aki újraépíti a világot, nem mindig az, aki megharcol érte.

Az Árnybíró története ezek körül a morális kérdések körül forog, keresi a fogást, véleményeket és érveket ütköztet, végig elkerülve a didaktikusság csapdáját. Az író, Joun In-Van emlékezetes szereplőkről mesél, hihető személyiségek vonulnak végig a szemünk előtt, akiket sikerült úgy megalkotnia, hogy a konfliktusok valóban a személyiségükből fakadtak. A két központi karakter mellett különösen a katonaalakok sikerültek jól. Vonszul, mint a tökéletes gyilkológép, Ulphaszó, a legszörnyűbb gazfickó, Jongszil, a megalkuvó technikai zseni és Vonhjo, a célját vesztett, áttért démon mind emlékezetes alakjai az Árnybíró-legendáriumnak. Persze, nem mindenkire igazak a fentiek, sajnos, ezek közül a női karakterek vannak többségben. Különösen Csunhjang szenvedte meg: ugyan ő a történet egyik fő előmozdítója, alakja eléggé üres marad, hiába a gyönyörű rajzolás…

A kivitelezés ugyanis a dél-koreai képregények valamennyi jellegzetességét magán viseli: kidolgozott, precízen megrajzolt alakok és hátterek, még a tömegjelenetek esetén is. Jang Kjung-Il hihetetlen munkát végzett: a fő alakok mind bírnak olyan jellegzetességgel, ami alapján könnyen megkülönböztethetjük őket, a harcjelenetek fantasztikusan vannak megrajzolva. Ugyan az átlagnál kicsit többet ábrázol ruhával alig fedett női testeket, de ez még megbocsátható (különösen akkor, ha olyan ötletes kis képsorokban ismerik el „bűnüket”, hogy nem is lehet haragudni érte az alkotókra). Kifejezetten zseniálisak az állatok képei: egy-egy tigris olyan egyedi, hogy még a szőrszálakat is meg lehet rajtuk számolni, mégis hihetetlenül élethűek (annak idején a második kötetben szereplő tanuki rajza felett tudtam legalább fél órát ámuldozni).

És ha már tigris: a szerzők nagy figyelmet fordítottak azokra a részekre is, amik szűk értelemben nem tartoznak a cselekményhez, csak amolyan eposzi epizódok, amik színesítik a szereplőkről kialakult képünket. Ezek közül több a koreai történelem/mitológia egyes eleminek átdolgozásából keletkezett és érdekesen mutatják be az ottani értékeket. Különösen nagyszerű és megható a tigristestvérről szóló fejezet, Ondal és Pjongan modern orvostudománnyal vegyített tündérmeséje, Nonge becsülete vagy éppen a kórei temetés története.

Ugyan eddig úgy tűnhetett, hogy egy nagyon nyomasztó alkotással van dolgunk, de a humort sem hagyták ki a szerzők. Munszu ugyanis nem csak egy őrlődő figura, tud kifejezetten macsó, undok pasi is lenni (és túrja is néha az orrát!), és az egyes epizódokban is megjelenik a világ vicces oldala is. Szükség is van erre, hiszen a konfliktusok mélysége könnyen megfeküdné az olvasó gyomrát, ha a feszültséget nem oldanák néha egy-két jól elhelyezett poénnal (vagy aranyos chibi-fejekkel). Így lesz az Árnybíró egy igazán jól sikerült, ízig-vérig szórakoztató történet amellett, hogy el is gondolkodtat.

Az Árnybíró kifejezetten erős példa arra, hogy a távol-keleti rajzolt történetek komoly mondanivalót is hordozhatnak magukban, és nem csak a szülők pénzére utazó, gyűjthető vacakokat adományoznak az emberiségnek. Ugyan ez a történet nem Japánból érkezett (bár Japánban adták ki eredetileg, a történet és szerzők dél-koreaiak), de kifejezetten alkalmas arra, hogy felkeltse az érdeklődést a mangák, animék, manhuák és a további manhwák iránt. A jól felépített fantasy-világ, az önfeláldozó szerelem, az igaz barátságok, erkölcsi mondanivaló nem hiányzik keletről sem, érdemes arrafelé is próbálkozni, még ha képregényről van is szó.

Benkő Marianna

Egy kis szómagyarázat:

anime: a rajzfilm általános elnevezése Japánban, a szigetországon kívül a japán stílusú rajzfilmek összefoglaló neve.

chibi: japán szleng szó a „kis nővésűre” vagy „kisgyerekre”. Általában humoros jelenetekben használják, a szereplők kisebbek lesznek, elnagyoltabban, gyerekszerűbben mutatják be őket.

manga: a képregény japán nyelvű általános elnevezése, Japánon kívül a japán mangák jellemző stílusában készített képregényekre használják, szűkebben csak a Japánban készültekre. Alkotóit mangakáknak hívják.

manhwa: a képregények általános koreai elnevezése, Koreán kívül a dél-koreai képregényeket jelölik a szóval.

manhua: a kínai képregények elnevezése. A legtöbb manhuát Hongkongban és Tajvanon adják ki. A kultúrák közelsége miatt a modern kínai képregényekre hatással voltak a japán mangák és animék is, de ettől függetlenül számos különbséggel bír a két stílus. A manhuát jelölő kínai írásjegyek megegyeznek a japán mangát és a koreai manhvát jelölőekkel.

/Forrás: Wikipedia/

Hasznos információk:

• a sorozatot a Mangafan kiadó adta ki Magyarországon.
• a műből 2004-ben animét készítettek japán-koreai koprodukcióban. A film a sorozat korai fejezetét dolgozza fel.

Hozzászólások

hozzászólás