SFmag

Connie Willis eddig szinte az egyetlen sci-fi szerző, akiben még sosem csalódtam – persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy viszonylag keveset olvastam tőle. A Galaktika 184-185. számában megjelent Megkékített hold volt az első, akkor rögtön nagyon megszerettem a stílusát, amelyet a később olvasott novellái csak erősítettek. Ironizálva, kedvesen, mindig a hőseivel együtt nevetve írta meg történeteit, az emberszeretete átüt a mondatain és ezt nagyon szimpatikusnak találtam. Amikor megtudtam, hogy a Hugo-díjas Doomsday Book című könyvét kiadják magyarul, mindenképpen el akartam olvasni – alig 9 óra leforgása alatt ezt sikerült is teljesítenem.

Az Ítélet könyve két idősíkban játszódik, gyakorlatilag két történetet mesél el, amelyek kapcsolódnak egymáshoz. A 2050-es években az időutazás már lehetséges, amit a tudósok szépen ki is használnak: embereket küldenek vissza különböző korokba, hogy megfigyeljék, hogyan alakult a történelem. Ez teszik hősnőnkkel, Kivirnnel is, aki mindig is látni akarta a középkori Angliát. Az utazás azonban balul üt ki, és senki sem tud a lány segítségére sietni, mivel a jövőben halálos járvány üt ki és nincs, aki ki tudná számítani a szükséges koordinátákat. Megkezdődik hát a versenyfutás az idővel, de az előre nem látott akadályok tovább sokasodnak.

A fentiekből lehet, nem tűnik ki, de kicsit olyan, mintha két könyvet olvasnánk. Két, egymástól elkülönülő történetszálon alakul a cselekmény, amelyek ráadásul stílusukban és mondanivalójukban is jelentősen különböznek egymástól. A múltbeli események hagyományosabb izgalmakat kínálnak: bemutatja, milyen lehet, ha egy történész részévé válik olyan eseményeknek, amik már régen megtörténtek. Kicsit olyan ez, mint mikor a természetfotósok követik az állatok életét, csakhogy hősnőnk beavatkozik az ott élők életébe, mivel morális értékrendje nem engedi meg, hogy tétlen tanúja legyen az eseményeknek. Nagyon megható történeteknek és emberi sorsoknak lehetünk tanúi, ami kárpótolják az olvasót a lassú felvezetésért.

Ezzel szemben a jövőbeli Oxforban rögtön az első pillanattól kezdve egy orvosi krimibe csöppenünk: mi okozhatta az utazás elindításáért felelős fizikus halálát? Dunworthy professzor, Kivrin mentora pedig küzd a gátló körülményekkel, hiszen mielőbb meg kell találnia az ellenszert, hogy visszahozhassa a lányt. Az írónő itt már inkább a korábban tőle megismert stílusban írja meg a történetet, a különböző emberi gyarlóságokat csipkelődően bemutatva, kihasználva a szűk térből – karantén van a városban a vírus miatt – eredő minden feszültséget. Számos olyan alakot teremt, akik emlékezetesek, élőek és érdekesek, még úgy is, ha nem segítik a főszereplő munkáját. Ezek a személyek minden negatív tulajdonságukkal együtt jobban érthető motivációk alapján dolgoznak, mint a régmúlt lakói, hiszen korban is közelebb állnak hozzánk.

Ugyanakkor azt ki kell emelnem, hogy hatalmas kutatómunka állhat a középkori Anglia és viszonyainak bemutatása mögött. Az írónő ezt a világot is részletesen kidolgozta, figyelve minden apróságra, így 700 év távlatából is hitelesnek tűnik a történet. Nemcsak a nemesség, hanem az egyszerű emberek élete is bemutatásra kerül, de különösen emlékezetes az egyházi viszonyok érintőleges feltérképezése, Roche pap alakja pedig biztos sokáig az olvasóval marad. Ehhez képes a közeljövő világa nem sok újdonságot tartalmaz – persze az időutazáson kívül -, érintőlegesen hangzanak el információk a fejlődésről, de ezt teljesen indokoltnak találtam, nem kell minden az olvasó szájába rágni, ha nincs rá szükség.

A jövő hiányos bemutatásának felemlegetésén túl elég sok olyan kritikai hangot hallottam a regénnyel kapcsolatban, miszerint lassú, döcögős, nehezen halad. Tény, hogy nem egy pörgős, minden oldalon új izgalommal kecsegtető műről van szó, de szerintem szükség volt arra, hogy az írónő bemutassa nem csak a világot, de a szereplőket is. Így jutunk el odáig, hogy érdekeljen, mi lesz velük, aggódjunk a sorsukért. Bevallom, én bizony le sem tudtam tenni, egy szuszra elolvastam, annyira kíváncsi voltam, hogyan alakul hőseink élete. Mert szerintem ezen a téren Willis mesteri: nagyszerű karaktereket tud alkotni, akikkel öröm megismerkedni és ez bőven kárpótol az esetlegesen kevésbé magával ragadó tempóért.

Az Ítélet könyve 1993-ban megosztva kapott Hugo-díjat Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben c. regényével, ami szintén idén jelent meg magyarul. Azt azért el kell mondanom, hogy sci-fi szempontból ez utóbbi könyvet jobbnak tartom, mert az abban található hihetetlen ötlet-kavalkád valóban a tematika egyik legjobbjává teszi az alkotást, míg Willis művét nehéz igazi SF-nek tartani, mert maga az időutazás inkább csak háttér, az írónő emberekről mesél, nem annyira a tudományos fejlődésről. De a két mű együtt jól példázza azt, hogy miért érdemes tudományos-fantasztikus irodalmat olvasni: egyrészt megmutatja, hogy a körülményeink, gépeink, fizikai tudásunk hogyan változhat az évek során, ugyanakkor azt is, hogy mi, emberek hogyan alkalmazkodunk ezekhez a körülményekhez, tudunk-e változni, fejlődünk-e a lehetőségeink növekedésével. Ez utóbbi, emberi oldal bemutatásában Willis igazi mester, a Doomsday Book pedig egy maradandó alkotás.

Benkő Marianna

Hozzászólások

hozzászólás