SFmag

Eden talán öt éves lehet, amikor először lerajzolja a nyomasztó floridai mocsár mélyén rejlő házikót, aligátorokkal, kígyókkal, és – mi is lehetne természetesebb – három kísértettel. Később aztán találkozik is a (csehovitól igen eltérő) három nővérrel, és amikor az iskolapszichológus kifaggatja a dologról, hirtelen látomása támad egy levágott, de eleven kézről. Mivel ijedtében tövig a pszichológus kezébe vág egy golyóstollat, végleg őrületre hajlamos, veszedelmes kis gazembernek könyvelik el.

Ezt a borítóképet én már akkor sem értettem, bár a maga módján hangulatos...

A beilleszkedésben az sem segít sokat, hogy tízéves korában egy vallási fanatikus meg akarja gyilkolni, és hogy utána Eden egy mozdulattal betöri az ezzel csúfolódó kislány orrát. Persze ha mindezt rendes családi háttérrel tenné, talán elnézőbbek lennének vele szemben is. De Eden gazdag, félvér… és tennessee-i. Ez a három így együtt még mindig megbocsáthatatlan Délen; és hogy a tetejébe az édesanyja tizenhét sem volt, amikor elmegyógyintézetbe dugták, ott szülte meg a kislányt, és belehalt a szülésbe, mielőtt bárkinek is elárulhatta volna, kicsoda az apa… ez aztán már a többnél is sok.

Edent azonban mindez nem zavarná, ha a kísértetek békén hagynák – és bár a három nővér elég békés, nem túl megnyugtató, ha valakit aligátoreledelnek vetett asszonyok szellemei kísértenek, ráadásul azzal az egyértelmű rögeszmével, hogy ő bizony az egyikük kislánya. Bonyolítja a helyzetet Eden nagynénjének és nevelőanyjának, a szépséges Lulunak makacs hallgatása; egy legalább százéves, fokozottan gonosz és annál is fehérebb, fajgyűlölő üknagynéni (aki ráadásul a gyilkossági kísérletet elkövető, ifjú vallási fanatikus nagyanyja); a család titokzatos őse, a kegyetlen vudu-pap hírében álló Avery; valamint egy idősödő, álruhás jezsuita, aki nagyon nem szeretné, ha Avery egykori tanítója véletlenül visszatérne a sírból. Ezek után igazán nem meglepő, hogy a három nővér időnkénti látogatását egyre sötétebb varázslatok váltják fel, és persze arra is nyugodtan mérget lehet venni, hogy idővel teljes valójában megjelenik a gyermekkori rajzon felvázolt, mocsármélyi fakunyhó.

Cherie Priest kísértethistóriája kellemes olvasmány. Kihasználja az E/1 narráció összes előnyös oldalát, beleértve azt is, hogy így sokkal könnyebben lehet humort csempészni egy amúgy nem túl vicces történetbe. Eden kellő könnyedséggel és öniróniával számol be az eseményekről; szeretetreméltó, olykor gyáva, olykor lobbanékony narrátor. Nem okosabb az olvasónál, bőven ad rá lehetőséget, hogy épp csak egy lépéssel előtte, de még kikövetkeztethessük a következő fordulatot, és kellően érzelmes ahhoz, hogy tényleg törődjünk a sorsával.

A könyvben semmi forradalmi vagy újító sincsen, még csak különösen nagy ötletek és lélegzetelállító fogások sem kerülnek elő, de iskolapéldája a jó sodrású, megbízhatóan szerkesztett szórakoztató irodalomnak. Ha valaki szeret annak örülni, hogy még egyetlen floridai mocsárban sem próbálták feldarabolni és aligátorok elé vetni (és hogy remélhetőleg ez már így is marad), de azért kíváncsi rá, hogy mégis, hogyan viselkednek a vudu-átkozta családok hasonló helyzetben, az feltétlenül olvassa el ezt a könyvet.

Hozzászólások

hozzászólás